A fehér terror társadalmi Hinterlandja^[1]

 

Régi, kipróbált Marx-hamisitása és demagógiája a szociáldemokráciának az, hogy az összes jelenségek megítélésénél elhanyagolja azok történelmi (gazdasági és társadalmi) körülményeit, így akarván elkerülni azokat a következtetéseket, amiket taktikája számára le kellene vonnia. Így a szociáldemokraták ahelyett, hogy burzsoá- vagy proletárdemokráciáról beszélnének, egyre a demokráciát emlegetik „általában”; így beszélnek diktatúráról és terrorról „általában” ahelyett, hogy különbséget tennének aközött, mely osztályok gyakorolják a diktatúrát, alkalmazzák a terrort és ennélfogva a terrornak milyen az irányzata, létalapja, fejlődése vagy megszűnési lehetősége. A terrort illetőleg nagykegyesen, ha nem is valami különös történelmi belátással, különbséget tesznek vörös és fehér terror között. Ámde ebből a különbségből nem vonnak le semmi következtetést. Vagy azt mondják, hogy a fehér terror mégis jobban dühöng, mint a vörös, vagy azt, hogy ők, mint igazi demokraták, az egyiket épp úgy gyűlölik, mint a másikat. Szóval: a különbség tulajdonképpen mégsem különbség. Történelmi marxista különbséget tenni itt ép oly kevéssé képesek, mint a diktatúra vagy a demokrácia kérdésében.

Mi a vörös terror? A hatalomra jutott proletárosztály elszánt, erőszakra-is-kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait (ellenforradalom, szabotázs, korrupció, lánckereskedelem stb.) eltakarítsa a maga útjából. A proletárdiktatúra igazi célja az építés. Az erőszak alkalmazása, a terror, csak védelmi eszköz ebben a küzdelemben. És pedig éppen azért védekező jellegű a proletárdiktatúra erőszak-gyakorlása, mert a proletariátus most van a kapitalizmus ellen indított végső offenzívájának derekán. A proletárdiktatúra éppen építő és szervező munkájával méri az igazán halálos csapásokat a kapitalizmusra, általa szünteti meg a kapitalizmus társadalmi létalapjait. Az erőszak elkerülhetetlen, de alárendelt eszköz ebben a küzdelemben, melyet tehát a proletariátus csak abban az arányban alkalmaz, amennyiben a volt uralkodó osztályok aktív vagy passzív ellenállása önfenntartás okából erre kényszeríti. Sőt a vezetésre hivatott osztály természetes nagylelkűségével a proletariátus igen gyakran még ott sem alkalmazza a terror eszközét, ahol erre igazán múlhatatlanul szükség volna: kegyelmet gyakorol saját biztosságának és fejlődésének rovására. Es mivel a társadalom természetes fejlődése ha nehéz harcok árán is, a szocializmus felé vezet, bizonyos, hogy a természetes fejlődés folyamán gyengülni fog az ellenforradalom ellentállása és ezzel szükségszerű összefüggésben a vele szemben alkalmazott terror is. A diktatúrának kétségkívül kell, hogy legyenek szakaszai, amikor a proletariátus elemi létfenntartása a terror kíméletlen alkalmazását követeli meg. De hosszabb-rövidebb idő után (minél erélyesebb a diktatúra kezelése, annál rövidebb idő kell ehhez) megszűnik, vagy legalább is csökken ez a szükségszerűség. Ilyen állapot felé halad ma, úgy látszik, Oroszország.

A fehér terror ellenben nem támaszkodhatik olyan osztályra, amelynek uralomrajutása a társadalom fejlődésének eszköze; amely tehát nehéz ellentállások leküzdése után bár, de mégis képes annak egészét megszervezni és működésbe hozni; amely uralomnak ily módon természetes irányzata – végül – normális, békés körülmények felé mutat. A fehér terror akkor válik ez elnyomó osztályok számára szükséges, egyetlen alkalmas harci eszközzé, amikor ezek a proletariátussal szemben védelmi helyzetbe szorultak, amikor kétségbeesett védekezésük közben egy csatát megnyertek, és kétségbeesetten, mindenáron azon vannak, hogy ennek a szükségképpen múló győzelemnek állandó jelleget adjanak. A fehér terror társadalmi létalapjának visszássága abban jut legvilágosabban kifejezésre, hogy benne az összes elnyomó osztályok összefognak avégből, hogy a kizsákmányolást egyáltalában megvédjék.

A fehér terror az elnyomó osztályok szent szövetsége a proletariátus ellen; osztályközi béke olyan osztályok között, amelyeknek érdekei nem egyeztethetők tartósan össze. Sőt, melyeknek érdekellentétei, különösen a forradalom bukását követő szakaszban, olyan élesekké válnak, hogy elintézésükre semminemű legális parlamentáris eszköz nem alkalmas. Amilyen magátólértetődő volt ez osztályok összefogása a győztes, vagy legalább a győzelem alapos kilátásával támadó proletariátussal szemben, olyan csalódottaknak kell lenniök ez osztályoknak, kivétel nélkül, amikor a proletariátus már le van verve, amikor arról van szó, hogy ki élvezze a győzelem gyümölcseit. Mert akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ezeknek az osztályoknak érdekközössége egyedül az elnyomatás és kizsákmányolás elvont lehetőségének fenntartásában áll. A valóságos kizsákmányolásnak mikéntje szükségképpen élesen szembehelyezi őket egymással. Teszem, a kisgazdák, akik a proletariátus uralma alatt derékhadát adták az ellenforradalomnak, akik, a városi lakosság élelmezésének szabotálása révén, elsősorban segítették győzelemre az ellenforradalmat, csalódva látják, hogy az ellenforradalmi nagyvárost is élelmezni kell, hogy az ellenforradalom is csak papírpénzt ad a búzáért, hogy az ellenforradalom és kénytelen rekvirálni, ha a kisgazdák jószerével nem szolgáltatják be, amit rájuk róttak.

A fehér terror belső története ilyen módon az ellenforradalomban győztes osztályoknak kétségbeesett és eleve reménytelen küzdelme avégből, hogy a közös erővel kivívott győzelem harci fegyverét ki-ki saját (a másikkal ellenkező) érdekének szolgálatába állítsa. Ez a közdelem pedig nemcsak azért reménytelen, mert ahogy az ellenforradalom győzelme csak közös erővel volt kivívható, úgy a győztes ellenforradalom is csak együttműködés mellett tartható fenn, hanem azért is, mert az ellenforradalom legfőbb, egyetlen igazán hatályos [sic!] fegyvere a fehér terrort gyakorló karhatalom egyik osztályának sem áll igazán szolgálatában. A fehér terror nem osztály-terror abban az értelemben, ahogy a győztes proletariátus szervezett osztályerőszaka az. A fehér terror az elnyomatásnak egyáltalában erőszakos, véres és mocskos kifejezése.

Mert ki gyakorolja a fehér terrort? A fehér terror korszaka igazi megvalósulását hozza a burzsoá-ideológusok amaz elméletének, mely szerint az „állam” (a bürokrácia, a csendőrség-rendőrség és egyéb karhatalom) „felette áll” az osztályok egymással vívott érdekharcának. Ez hazugság volt a forradalmi korszakot megelőző időben, mert akkor az „állam” a tényleges szolgálatában állott annak az osztálynak, mely a termelést a maga érdekei szerint megszervezni képes lévén, a saját érdekeinek bélyegét rányomta az egész társadalomra. A forradalmak korszakában, különösen levert proletárforradalmak után, legkivált Közép-Európában ez a helyzet lényegesen megváltozott.

A vesztes háború Magyarországot területének és lakosságának több mint felétől megfosztotta. Ennek az úgynevezett „államfenntartó” rétegekre katasztrofális következményei voltak. A többi nemzetiséget elnyomó magyar kisebbség „intelligenciája” ti. mindezeknek rovására a hadseregben és a közigazgatásban is magához ragadta az elfoglalható állások túlnyomó részét; parazita módjára berendezkedett egy nemzetiségi kereteit messze túlhaladó terület és népesség feletti uralomra. Ennek az uralomnak megszűntével az egész parazita réteg kenyér nélkül maradt. Mivel hasznos termelési munkára képtelen, anyagi és társadalmi kiváltságairól pedig semmi körülmények között nem hajlandó lemondani, egyetlen menekvése az elnyomó államgépezetnek olyan arányú kiterjesztése, mely befele a proletariátus ellen, kifelé imperialista háborúk folyamán neki régi kiváltságos helyzetét visszaadhatná.

Ennek e parazita-rétegnek vezető elemei az aktív tisztek. Az ő helyzetüknek kilátástalansága fehér terror nélkül a legnyilvánvalóbb. Az ő anyagi és társadalmi boldogulásuk a legerősebben van hozzákötve egy imperialista nagyhatalom fennállásához, mely most már nem állítható helyre és nem tartható fenn a fehér terror szakadatlan és kíméletlen alkalmazása nélkül. Minden más fejlődés – még egy „demokratikus” átmenet is: exisztenciájuk megsemmisítését kell, hogy jelentse. Leghívebb szövetségeseik és csatlósaik abban a küzdelemben az „intelligencia virága”, a diákok. A diákság utolsó nemzedékét a háború tanulmányaik közepén találta. Legnagyobb részük bevonult, végigcsinálta a háborút, szellemileg és erkölcsileg eldurvult; tanulni nem tanult semmit; ellenben a burzsoá-állam tanügyi politikája révén mégis „diplomához” jutott, vagy kilátása van ahhoz jutni. Ezzel a diplomával megváltotta a jogot a privilegizált helyzethez, anélkül hogy bárminemű valóságos munkára felhasználható volna. Míg a „normális” állapotok helyreállítása rövidesen letaszítaná e réteg túlnyomó részét a lumpenproletárság soraiba, addig a fehér terror nemcsak szabad rablást, biztos megélhetést nyújt nekik, hanem mint az igazi „államfenntartó” rétegnek a társadalmi megbecsülés, az előjogok élvezetének legjavát nyújtja nekik. Csoda-e hogy ilyen módon eme rétegek számára a fehér terror öncéllá válik? Hogy nem hajlandók lemondani róla még akkor sem, ha azoknak az osztályoknak érdekeivel, akiknek nevében a terrort gyakorolják, ellenkezésbe kerülnek? Nem mondhatnak le róla, mert ez a lemondás saját halálos ítéletüknek aláírása volna.

A fehér terror agresszív támadó karaktere ilyen módon mint a társadalmi fejlődés szükségszerűsége által halálra ítélt osztályok kétségbeesett önvédelme lepleződik le. A proletariátus terrorja azért védelmi jellegű, azért humánus, azért szorítkozik a múlhatatlanul szükséges erőszakra, mert a proletariátus, mint osztály, végső és végül biztosan diadalmas támadását intézi az összeomló burzsoázia ellen, mert a győzelem végleges kivívása majdan feleslegessé fogja tenni az erőszakot. A fehér terrort halálra ítélt mivolta ellenben mindig kíméletlenebb dühöngésbe kényszeríti bele. A fehér terrornak nem felel meg semmiféle olyan társadalmi rend, amelynek elérése őt magát feleslegessé tenné. A fehér terror önmagát táplálja; öncél, nem eszköz. Azért hordja magában halálos betegségét. Az egymással éles harcban álló elnyomó osztályok nem képesek sem uralkodni rajta, sem szabályozni, sem a maguk érdekeinek szolgálatába állítani. Nem tudnák nélküle meglenni, pedig fennállása szakadatlanul aláássa az ő létalapjaikat is.

A fehér terror ugyanis, amilyen nélkülözhetetlennek érezte az elnyomók ellenforradalmi közössége a proletariátus győzelme idején, amilyen nélkülözhetetlen (objektíve) az elnyomás jelenlegi fázisában, olyan elviselhetetlenné válik ez osztályok számára, amikor külön érdekeik már kialakultak. Egyrészt azért, mert minden a termelésben résztvevő osztálynak érdekei „rendezett”, „legális” állapotokat követelnek meg, olyanokat, amelyekben az elnyomatás apparátusa láthatatlanul, zajtalanul, észrevétlenül működik, és nem zavarja sem a termelést, sem a forgalmat. Másrészt és főleg azért, mert a fehér terror természetes irányzata a szakadatlan növekedés. Öncél lévén, nem áll, nem állhat meg a proletariátus üldözésénél, hovatovább az úgynevezett uralkodó osztályoknak saját testükön is meg kell érezniök öklei súlyát. A fehér terrorban a karhatalom osztálytudatossá vált. Tisztában van azzal, hogy az elnyomatás fennmaradása, no meg saját életfenntartása is csak addig van biztosítva, amíg s fegyver az ő kezében van. A fegyvert tehát nem adja ki a kezéből senki kedvéért, és senkitől sem tűrheti el, hogy a fegyver alkalmazásába beleszóljon.

Így válik a fehér terror önmagának sírásójává. Az ellenforradalmi osztály-együttműködés általa bomlik fel a leggyorsabban, ő tépi le a leghatásosabban az elnyomó osztályról azokat a rétegéket, melyek a forradalomtól való rémültükben, osztályöntudat hiányában, hozzájuk csatlakoztak. Így az elnyomó osztályok izolálódnak, élesen szembekerülnek egymással – és szembekerülnek saját létfenntartó karhatalmukkal. A burzsoázia felbomlása, a forradalom végső előkészületi folyamata ilyen módon a fehér terrorban éri el csúcspontját.

Azért dőre illúzió azt remélni, hogy a fehér terror bármiféle külső vagy belső oknál fogva „enyhülni” fog. A fehér terror mindaddig csak fokozódhatik, amíg a felbomlási folyamat olyan mérveket nem ölt, hogy az új életre és öntudatra ébredt proletariátus szét nem zúzhatja. A fehér terrorral csak a proletariátus szervezett erőszaka küzdhet meg, a fehér terror elleni küzdelem csak akkor értékes és célravezető, ha egyúttal a proletariátus diktatúrájáért vívott küzdelem.

 

[1] Proletár, Wien 1920. június 30. (I. évf. 1. sz.), 5–6. o.; kötetben: Lukács György: Történelem és osztálytudat, Magvető, Budapest 1971, 69–75. o.; németül: kötetben: Georg Lukács: Taktik und Ethik, (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 228. skk o.

A Proletárt, a Kommunisták Magyarországi Pártja (a III. Internacionálé szekciója) hivatalos lapját – korabeli zsargonban vélhetőleg „Sitzredakteur”-ként – Rudolf Pobisch adta ki. A lap 1922. január 26-ig jelent meg – 1921. november 19-től, amikor is a Landler-frakció megindította saját lapját, a Vörös Újságot, a Kun-frakció szerkesztésében. A lap betiltására akkor került sor, amikor a Komintern Végrehajtó Bizottságának Elnöksége a magyar párt kezelhetetlenné váló frakcióharcait újabb moszkvai tárgyalásokon kívánva lezárni, 1921. december 3-i ülésén (amelyen Zinovjev, Kun Béla, Brandler, Buharin, Rákosi, Szafarov, Kuusinen, Pjatnyickij, Souvarine, Humbert-Droz, Vujovics, Gennari és Radek vettek részt) mintegy megelőzendő a két frakció vitájának további elmérgesedését a következő döntést hozta: „[Az Elnökség] egy ellenszavazattal (Kun Béla elvtárs) és egy tartózkodás mellett (Radek elvtárs) elfogadta a következő, Zinovjev elvtárs által benyújtott javaslatot: a magyar elvtársak mindkét irányzata tekintsen el a moszkvai konferenciáig mindenfajta irodalom, vagyis újság, brosúra, fölhívás, nyílt levél, röpcédula kiadásától. A Végrehajtó Bizottság határozottan kijelenti, hogy a magyar párt minden olyan tagja, aki nem veti alá magát ennek a határozatnak, kizáratik a Kommunista Internacionáléból.” (Die Tätigkeit der Executive und des Präsidiums des E. K. der Kommunistischen Internationale vom 13. Juli. 1921. bis 1. Februar 1922., Verlag der Kommunistischen Internationale, Petrograd 1922, 289. o.) A december 4-i ülésen Zinovjev bejelentette, hogy néhány magyar elvtárs kérésére a KMP központi lapját (az ekkor a Kun-frakció által kiadott Proletárt) az Elnökség mégsem kívánja beszüntetni (uo. 319. o.), az 1922. január 22-i ülésen azonban az Elnökség újfent úgy döntött, hogy „mindkét Bécsben megjelenő kommunista újság kiadása megszűnik” (uo. 389. o.). – A Proletár megjelentetése Bécsben kisebb belpolitikai vihart kavart. Johann Schober, Bécs rendőrfőkapitánya 1920. július 3-án, majd 1920. július 9-én körlevélben fordult az illetékes helyekhez. – A szerk.