[Lukács György a Die Front című folyóirat munkatársaihoz (1928?)]^[1]

 
Kedves Elvtársak,

kedves volt Önöktől, hogy elküldték nekem anyagaikat, köztük a Front első számát; ellenben óvatlanság volt Önöktől arra felszólítani, hogy mondjam el a megjegyzéseimet. Önök maguk a hibásak benne, ha a felszólítással netán visszaéltem volna.

Csak az első szám két irodalomkritikai cikkéről tennék néhány észrevételt. Mert nagyon fontosnak tartom, hogy ha irodalmi jelenségeket akarunk elmagyarázni munkásoknak, az lehetőleg kifogástalan, marxista módon történjék, mert az itt elkövetett hibák egyrészt illúziókat szülnek a történelmi perspektívát illetően, másrészt hamis képet nyújtanak az eddigi fejlődésről, és ezzel meghamisítják azt a politikai képet, amelyet a munkások a múltról alkotnak. Pohl et. cikkével kezdem.

Pohl et. a következőket írja: „Ennek a mesterműnek minden során felismerni mint szellemi motort a tudományos szocializmust és a tudományos materializmust. És ami Marx és Engels a szellemi tartalom számára, az a forma számára Zola materialista kísérleti regénye.” Lejjebb ez áll: „Míg a többi szocialista író jobbára…”

Itt nézetem szerint az alábbi döntő hibák vannak:

a) Spencer liberális szociológus, nem tudományos szocialista, tipikus angol agnoszticista, nem tudományos materialista. Minthogy Marx Spencer példaképét, Comte-ot mindig is a legnagyobb megvetéssel kezelte, minthogy Engels nagyon világosan kifejtette, mi az álláspontja az agnoszticizmust illetően, nagyon helytelennek találom, ha Spencer Marxszal és Engelsszel egy sorban említtetik. (Azt is pártolnám, ha olyan összefüggésben, amikor a társadalomról beszélünk, valamivel óvatosabban bánnánk a Darwin–Marx-párhuzammal; gondoljanak csak Marx nagyon érdekes kritikai fejtegetéseire Darwinról Engelshez írt levelében.) b) Ki a „többi szocialista író”? Pohl et. előtte a költők egész sorát számlálja elő, közülük csak nagyon kevesen számíthatnak szocialista írónak. (NB. ez az összeállítás irodalomtörténetileg is egészen hamis. Ha megállapítjuk, mondjuk, Gladkovról vagy Heinrich Mannról, hogy Zola döntő hatást gyakorolt rájuk, az stimmel, de azért Heinrich Mann semmiképp sem a „modern riportköltészet” tipikus figurája. Egész hamis ez Galsworthy vagy Sinclair Lewis tekintetében. Arra szeretnék csak igen röviden rámutatni, hogy Zola kísérletet tesz a társadalmi erők objektív ábrázolására, alakjai csak elemek, részek az egész ilyen objektív ábrázolásában. A modern regényben ellenben egész más formái léteznek a társadalomkritikának, amelyek a polgári individuumok lelki életét írják le, és a társadalom ellentmondásait lelki konfliktusok tükröződéseiként ábrázolják. Flaubert az egyik fő reprezentánsa ennek az ábrázolásmódnak, és így Zola ellenpólusa. És a formát illetően, mondjuk, Sinclair Lewisra sokkal inkább Flaubert hatott, mintsem Zola. Galsworthynél az angol stílushagyományok játsszák a döntő szerepet stb.).

Ez a hiba, melyet úgy határozhatnánk meg, hogy Pohl et. a kapitalizmus minden többé-kevésbé konzekvens polgári kritikusát belehajítja valamiféle szocialista fazékba (mert Galsworthyt, Dos Passost stb. semmiképp sem lehet a polgári társadalom következetes bírálójának tekinteni), abból fakad, hogy ebben a tekintetben mérhetetlenül túlbecsüli Zolát. Ezt írja: „Zola a magáévá tette és felhasználta regényei felépítésében a modern tudomány minden vívmányát”. Ez azért kissé erős túlzás. Zolának halvány sejtelme sem volt a polgári társadalom szocialista kritikájáról. Nemcsak hogy (2) nem volt marxista, még az egykorú blanquisták vagy proudhonisták magaslatán sem állt. Amikor „szocialista” ideálját megfogalmazta, mindenestül az utópizmus áldozatává vált, egy Fourier koncepciójának a merészsége nélkül, ami persze összefügg azzal, hogy a XIX. század elején az utópisták merészek és nagyvonalúak lehettek, míg a marxizmus keletkezése, a proletár osztályharc igazi kibontakozása után minden utópia csak ízetlen lehetett. (Lásd Wellst, akit Lenin rettenetes nyárspolgárnak nevezett.) Alábecsülöm ezzel Zolát? Semmiképp sem. A XIX. század irodalmának egyik legnagyobb alakjaként tartom számon őt. De nem mint a szocialista irodalom kezdeményezőjét, hanem mint a társadalom utolsó becsületes polgári kritikusát. Abban a korban, amikor a polgári osztály ideológiailag már igencsak lezüllött, abban a korban, amikor a legjobbak, legderekabbak a romantikus pesszimizmus rabjává lettek (Flaubert), Zola olyan bátran és eltökélten harcolt, hogy annak mására csak a polgári osztály nagy korszakában, a XVII–XVIII. században találni. Persze nincs kínai fal a polgári és a proletárforradalom között. A késő XIX. század tisztességes és következetes polgári forradalmárának költészetében feltétlenül lesznek szocialista elemek. Ez Zolánál sincs másképp. De ezek csak elemek. És Zola sohasem volt képes túllépni a polgári látókör határán. A kizsákmányoltak nyomorában csak a nyomort látta, a sötét, elementáris kétségbeesést, az elementáris, vak dühkitörést, de a nyomorból a proletariátus osztálytudatához és az osztálytudattól a szocializmusért vívott harchoz vezető utat nem látta meg. Ostobaság volna a részemről, ha ezt Zola szemére hánynám. Szemrehányás csak Pohl elvtársat illeti, amiért nem veszi észre Zolának ezeket a korlátait, és Zolát szocialista íróként mutatja be. Kedves elvtársak, ne higgyétek, hogy egyfajta skolasztikát űzök, valamit, aminek semmi gyakorlati jelentősége. A XIX. században egész sora akad a polgári forradalom ilyen későn szülöttjeinek, akik történetileg igen jelentősek, és akiktől nagyon sokat tanulhatunk, akik azonban ideológiai méregként hatnak, ha fenntartás nélkül azonosítjuk őket a szocializmussal. Hogy absztrakt ne maradjak, csak Lassalle-t említeném nektek, aki ennek az azonosításnak a következtében, melyet a szociáldemokrácia hajtott végre (ebben a tekintetben Mehring sem ártatlan), elméleti alapzattal szolgált az opportunizmus számára. Miben rejlik mármost a veszély Zola esetében? Véleményem szerint két dologban: először is, mint már jeleztem, abban, hogy Zola eszközeivel csak egyfajta elementaritás ábrázolható, és minden költő, aki Zola nyomában jár, ki van téve ennek a veszélynek. Ha politikai meggondolásokból, anélkül hogy marxista módon végiggondolnának mind világnézeti problémát, tudatos elemeket visznek az ábrázolásba, ez jobbára teljesen a levegőben lóg, szervetlennek, mesterkéltnek hat, Gladkovnál is, és néha még Gorkijnál is. Másodszor, és nézetem szerint ez a nagyobbik veszély: Zola polgári ideológusként, akinek nem lehetett világos képe a társadalmi fejlődés útjáról és hajtóerőiről, ahányszor csak összefoglalni és rendszerezni szerette volna egyes megfigyeléseit, a mitológia, a romantikus szimbolizmus foglyává lett. Elkerülhetetlen következménye ez a polgári-fetisisztikus szemléletmódnak, azt pedig csak a dialektikus materializmus képes feloldani, kötőileg csak azok a költők kerülhetik meg, akik kitérnek a szintetikus szemlélet elől. (Pesszimizmusból, agnoszticizmusból stb.) A zolai stílus emez oldalának fenyegető konzekvenciáit a legmeggyőzőbben Gladkovon tanulmányozhatjuk. Csak mellesleg említeném meg ebben az összefüggésben, hogy Zolának ez a romantikus oldala, amelynek, mint hangsúlyoztam, társadalmi okai vannak, irodalomtörténetileg a francia romantikából, kivált Victor Hugótól ered. (Victor Hugo megítélésében nem szabad a német irodalmi séma – romantikus=reakciós – csábításának engednünk. Victor Hugo a polgári forradalomhoz tartozik.)

Mindebből konzekvens módon adódik, hogy Pohl et. Upton Sinclair szocializmusát is mérhetetlenül túlbecsüli. Sinclairben megvannak Zola jó tulajdonságai: a mindennapi élet jelenséginek (3) éles szemű megfigyelése, az anyag összehordásában tanúsított makacsság és kitartás, az anyag agitatórikus szempontból helyes csoportosítása, de ő is etikai idealista, aki rokonszenvezik a munkásmozgalommal, de semmiképp sem a munkásmozgalom ideológusa. Nagyon értékes a számunkra, de nem szabad fenntartás nélkül szocialistának neveznünk. Finoman szólva is hajmeresztőnek tartom, amikor Pohl et. arról beszél, hogy Sinclair cikkeit a „bonyolult problémák tudományosan pontos ábrázolása” tünteti ki. A fentebb elmondottakból érthető, ha Sinclair Zoláról azt mondja, „képes volt betekintést nyújtani a modern kor gazdasági erőinek működésébe”, de csodálni ennek az ítéletnek a „nagyszerű találati pontosságát”, az arra vall, hogy Pohl et. a gazdasági erők elemzés tekintetében nem támaszt olyan igényeket, amilyeneket támasztani egy marxistának kötelessége volna.

Most néhány megjegyzés Klaus Herrmann et. tematikailag rokon cikkéről. Ebben is találhatók nagyon meghökkentő dolgok. Pl. egy francia fejlődésvonal Rabelais-tól André Gide-ig (?!), és ami még súlyosabb, „korunk két nagy publicistájaként” Franz Mehring és Maximilian Harden (?!) párba állítása. A cikkből, amelyben, akárcsak Pohl et. cikkében, egy sor helyes megfigyelés akad, mindenesetül hiányzik a társadalmi analízis, és ami még rosszabb, azt valamiféle látszatelemzés helyettesíti. Az elején, ahol a szerző még Mehring elemzéseire támaszkodhatik, itt-ott egész helyesen van kihangsúlyozva a német kisállamiság, a német burzsoázia visszamaradottsága. A német klasszika kritikájából persze hiányzik annak a kompromisszumnak a legalább jelzésszerű ábrázolása, melyet ezek az írók a feudális abszolutizmus maradványaival kötöttek. (Itt nem térhetek ki a reakciós és haladó elemek keveredésének bonyolult problémájára, ahogy ez a keveredés a szabadságharcok problémájában megmutatkozott, noha ezek a német romantika megítélésének szempontjából nagyon fontosak. Csak a Franciaországgal való ellentétet szeretném nagyon élesen hangsúlyozni, ahol a romantika, mondhatnánk Rousseau-tól kezdődően, kispolgári-forradalmi karakterrel rendelkezett, míg ugyanez az áramlat Németországban – kérem, gondoljanak csak a Wertherre – nagyon korán megbicsaklik, meghasonlik, hogy aztán a reakció táborában kössön ki.) Sokkal fontosabbnak tűnik a számomra, hogy a szerző teljesen figyelmen kívül hagyja a német burzsoázia 48-as ingadozását és a polgári-forradalmi beállítottságtól való teljes elkanyarodását 70–71-ben. Ugyan azt írja: „Az 1870–71-es francia háború és a gründolás rákövetkező évei sem szolgáltattak alkalmat a német irodalomnak a kor kritikájára.” Alkalmat még csak szolgáltattak volna, ám ezt a kritikát részben romantikus reakciósok (Rudolf Meyer), részben (Ziegler, Jacoby vágású) maradék 48-asok gyakorolták. A burzsoázia maga lemondott a politikai dominanciáról, kapitulált a feudális-abszolutisztikus junkerség előtt. Ezért is menekültek a jelentősebb német írók, akik 48 előtt többé-kevésbé progresszívek voltak, a „belső” misztikához (Hebbel, Wagner); valamelyest polgári-progresszív költészet, amely azonban ennélfogva provinciális maradt, csak a perifériákon virágozhatott (Gottfried Keller, Storm). A 90-as évek elején kezdődő kispolgári naturalista fellendülés is ez okból nem tudott tartós hatással lenni. A Hauptmann-nemzedék már az előtt a választás előtt állt, hogy vagy csatlakozik a munkásmozgalomhoz, vagy kapitulál a burzsoázia előtt (ami egyet jelentett a vilmosi Németországnak és vele a burzsoázia és a junkerek osztálykompromisszumának a kritikátlan elfogadásával). Miért hiányzik tehát a német Zola? Mert a német burzsoázia nem rendelkezett a francia burzsoáziának sem a múltjával, sem vezető szerepével, és mert ennek megfelelően a kispolgárság és az irodalmárok is vagy provincializmusba süppedtek, vagy a burzsoázia prostituáltjai lettek. (4) A vilmosi Németország polgári ellenzéke a legjobb esetben is valamiféle bohème-karaktert öltött, és a részleteket illető bírálat élességének nem szabad elfeledtetnie velünk, hogy minden bohème-ellenzék szervileg vak a döntő társadalmi problémákra. Ahogy az Wedekind és Sternheim is. De azt sem szabad feledni, hogy Heinrich Mann kezdeti próbálkozásai is nagyon erősen érintkeznek ezzel az irányzattal. 1918 után megvolna a burzsoázia uralma. És ezzel – elvontan nézve a dolgot – tér nyílna egy német Zola előtt. De csak elvontan nézve. Hiszen a burzsoázia ma merőben reakciós osztály, ezen a talajon nem terem meg a társadalomkritika. 48 és 71 elszalasztott alkalmai nem térnek vissza, mert az azért mégiscsak különbség – és ez a különbség kihallható a francia és német írásbeliség minden sorából –, hogy a burzsoázia uralmát a Danton-féle szeptemberi vagy Noske-féle januári gyilkosságok teremtették-e meg. Széles, átfogó társadalomkritika csak a proletár talajon bontakozhatik ki. Hogy itt miért nem egy Zola, hanem egészen más típusú írók előtt nyílik tér, azt a Pohl et. cikkéhez írt megjegyzésekben jeleztem. Heinrich Mann írásai is ettől a meghasonlottságtól szenvednek. Leonhard Frank pedig a Polgár óta, amely persze maga is problematikus, megszűnt a társadalom kritikusa lenni.

Kedves barátaim, bocsássátok meg nekem ezt a hosszú levelet. Csak néhány széljegyzetet szerettem volna írni, és ezek, sajnos, túl részletesre sikeredtek. Szóval: sértődés ne essék, nagyon örülök az Önök vállalkozásának, és remélem, hamarosan szép eredménnyel járnak.

Kommunista üdvözlettel

Lukács

 
[1] Német nyelvű gépirat korrigálatlan másodpéldánya Lukács hagyatékából. A levél keletkezésének dátuma – feltehetőleg 1928 –, ahogy a címzettek kiléte is csak nagy hozzávetőlegességgel megállapítható az első bekezdés utalásaiból. A Heinz Conrad szerkesztette és 1928-tól 1931-ig létezett Die Front kezdetben az ugyancsak 1928-ban létrehozott Bund Proletarisch-Revolutionärer Schriftsteller (Proletárforradalmi Írók Szövegsége) lapjának számított, 1929-ben azonban – a levél datálása szempontjából ez talán nem érdektelen körülmény – politikailag eltávolodott a Bundtól és a német KP-tól (1930 március 6-án a berlini Die Rote Fahne már mint „trockista orgánumról” emlékezik meg róla), ’29 augusztusával a Die Linkskurve lépett a helyébe. A 4. lap hátoldalán töltőtollal írt címszavak állnak. Tartalmilag szól egy s más Lukács szerzősége mellett, de a kézírás maga nem vagy csak erős fenntartásokkal tulajdonítható neki; minden valószínűség szerint egy irodalmi tanulmányhoz készült címszavakról van szó, de hogy közük volna magához a levélhez, az eldönthetetlen: „[a margón:] kortárs regény / címszavak / Trockij / [az első oszlopban:] a regény halandóbb / nincs görög regény / Tolsztoj – nincs paraszt / megismerés nélkül / Gorkij nem forr. / a prol. író korát ugyanúgy ismeri meg, mint a polgári / a regény mint tudomány / Leonhard Frank / Gladkov: formában és tartalomban egészen új / [a második oszlopban:] lehetetlen tartalmilag és terjedelmében gazdag regény / előfutárok / »azt hiszem, ebben egyetértünk« / ezt világosan látjuk / utasok III. / Kollektio / barrikádok / Grünberg.” – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.