Wolfgang Müller-Funk

(Bécsi Egyetem)

Lukács – egy évszázad filozófusa

 

Kezdettől fogva vitatott gondolkodó volt, de egyvalami nehezen vitatható: Lukács György  az intellektuális nagyágyúi közé tartozott annak az évszázadnak, amelyet Eric Hobsbawm nyomán „rövid évszázadnak”[1] nevezünk, és amely évszázadnak a képébe – melyet háborúk és polgárháborúk, ideológiai lövészárokharcok, a soá és a Gulag, a hidegháború és a gyarmatbirodalmak felbomlása, valamint új művészeti formák és médiumok megjelenése együttesen alakítottak – éppen úgy nem illeszkedik az 1900 és 1914 között eltelt másfél évtized, mint az 1989 és 2000 közt eltelt évek. Alaposabban szemügyre véve e rövid évszázadot az is nyilvánvaló, hogy az első és a második felét cezúra választja el. Az 1914 és 1945 között eltelt három évtized és az 1945-től 1989-ig eltelt 44 év egyaránt kompakt és egymástól gyökeresen különböző időszakok voltak. Az előbbit a „forró” háborúk, polgárháborúk és tömeggyilkosságok jellemezték, az utóbbit hidegháború és a status quo változatlansága.

Akárhogyan is beszéljük el a 20. századot, Lukács György jellegzetes személyiségként tökéletesen illeszkedik ebbe az időszakba. Ez a tulajdonságokkal nagyon is rendelkező ember egy  olyan tekintélyes, nemesi címet nyert, liberális bankár fiaként született, aki „a biztonság világában” (Stefan Zweig)[2] magyarosította a nevét; ő maga az első világháború „korszakküszöbét”[3] fájdalmasan mély személyes válságként fogja megélni. Mint filozófus, politikus, értelmiségi, irodalmár vagy irodalmi pápa, teoretikusként is, Lukács gyakorlatilag is belebonyolódott az évszázad drámai küzdelmeibe és konfliktusaiba.

Korai munkáival, A lélek és a formákkal és A regény elméletével maradandó teljesítményekkel járult hozzá az esztétikai modernség megalapozásához, a Történelem és osztálytudattal pedig, az első olyan művével, amelyben Hegel és Marx nyomdokain járt, irányadó kísérletet tett arra, hogy a marxizmust filozófiailag is talpra állítsa,[4] és mint Antonio Gramsci vagy Karl Korsch korrigálja a 19. század utolsó harmadának elméletileg kevéssé ambiciózus, darwinista színezetű marxizmusát.[5]

Az említett három könyv ma is kanonikusnak számít, ellentétben a későbbi, terjedelmes és átfogó igényű vállalkozásokkal, például a romantika és az egzisztenciálfilozófia kritikájának szánt művel, Az ész trónfosztásával, amelyben Adorno polemikus megjegyzése szerint egykori ideálja a saját eszét taszította le a trónról,[6] de idesorolható még a polgári realizmuson nevelkedett esztétikája is, melyet a kritikai elmélet említett vezéralakja szintúgy a sárga földig lehordott.[7] Az idősebb magyar és a nála egy nemzedékkel fiatalabb német filozófus összetűzése egyike volt a 20. század teátrális filozófiai összecsapásainak, melyekben, mint Heidegger és Cassirer vagy Jaspers és Lukács vitájában vagy éppen a pozitivizmus-vitában egyszerre minden fontosnak látszó dologról szó volt, Lukács és Adorno esetében a modernség normáiról és jellegéről, Marx örökségéről és a szocializmusról, amitől Lukács szerint Adorno és Horkheimer fokozatosan és észrevétlenül el akart szakadni. Semmi sem fejezhetné ki jobban a két filozófus intellektuális vérmérsékletének különbözőségét, mint emigrációjuk általuk választott helyszínei: az egyikük Moszkvába ment, a másik New Yorkba.

Az ifjúkori művek rendkívülisége után semmi figyelemreméltó: ez az elbeszélés, amelyet Adorno alakított ki Lukácsról, mindmáig makacsul tartja magát. Lukács viszont műveinek újrakiadásaihoz írott előszavaiban újra és újra túlságosan is buzgón igyekszik elhatárolódni „ifjúkori bűneitől”, a Történelem és osztálytudattól is. Tanulságosan és egyben komikusan fejeződik ki mindez Lucien Goldmann-nal folytatott levélváltásában, amikor A regény elméletéről esik szó. Goldmann e korai művet, amelynek hatását nem lehet nem észrevenni Benjamin, Adorno, Günther Anders és maga Goldmann gondolkodásán, többször is a modernség paradigmatikus kezdőművének nevezte. Lukács 1959. szeptember 1-jén kelt válaszlevelében viszont ezt írta:

„Ha 1924 körül meghaltam volna és változhatatlan lelkem a túlvilágról az Ön irodalmi tevékenységén végigtekintene, igazi hála töltené el, amiért oly intenzíven foglalkozik korai műveimmel. Mivel azonban nem haltam meg, és ebben a 34 évben létrehoztam a tulajdonképpeni életművemet ‒ és ez az életmű az Ön számára egyáltalán nem létezik, élő emberként, akinek érdeklődését magától értetődően a jelenbeli tevékenysége köti le, nagyon nehéz az Ön beállításával kapcsolatban állást foglalnom.”[8]

Vannak más filozófusok is, akiknek a hatása elsősorban a korai műveiknek köszönhető. Mi lenne Hegelből a zseniális A szellem fenomenológiája című műve nélkül, Wittgensteinből, ha nem írta volna meg a Tractatust, vagy Schellingből, ha hiányozna a korai természet- és művészetfilozófiája? Utóbb Wittgenstein és Schelling is alaposan lekicsinyelte ifjúkori művét. Lukács cenzúrázó emlékezet dolgában náluk is tovább megy. Talán túl messzire. Friedrich Schlegelen kívül aligha volt gondolkodó, aki ilyen kevésre becsülte saját nagyon is jelentős korai művét, mint a 20. századnak ez a példanélküli marxista filozófusa. A gyakran oly fatálisan hangzó önkritika, amely a kényszer hatása alatt tett kommunista gyónások vigasztalanságára emlékeztet, fölveti a kérdést, hogy ez az önleértékelés mennyiben vezethető vissza arra a történelmi környezetre, amelyet Lukács 1945 után a hazájának választott: a létező szocializmus Magyarországára a második világháború után.

Lukács torz önképe máig meghatározza fogadtatását. Ez jól kiolvasható azokból a könyvekből és kutatásokból, amelyek az utóbbi években a magyar filozófussal foglalkoztak. Gondolhatunk a nemrég sajnálatosan elhunyt olasz germanista Mauro Ponzi által kiadott Il giovanne Lukács című kötetre, a 2014-ben Bécsben[9] és 2016-ban Rómában megrendezett Lukács-konferenciára vagy a Deutsches Literaturarchiv meglehetősen kritikus és beszédes című – Komissar Lukács – gyűjteményes kötetére,[10] továbbá a nagy hagyományokkal rendelkező Zagraber Beiträge[11] Lukács életművének szentelt számára. Ezt a képet a filozófus halálának évfordulója környékén Berlinben és Budapesten[12] megrendezett tanácskozások teszik teljessé.[13] A Magyarországon uralkodó politikai klíma nyilvánvalóan útjában áll egy egyszerre tiszteletteljes és kritikus viszonyulás kialakításának az ország leghíresebb filozófusához. Mindazonáltal elmondhatjuk, hogy a részben még mindig feldolgozatlan hagyaték digitálisan hozzáférhetővé vált a tudományos nyilvánosság számára.

A magyar mester – akit Thomas Mann A varázshegy egyik szereplőjében, Naphtában elidegenítve és tipizáltan ábrázolt – ellentmondásos életművének befogadástörténetében  meglepő folytonosságok figyelhetők meg. Ilyen mozzanat a korai művek iránt megnyilvánuló kitüntetett és egyoldalú érdeklődés, a kérdés, hogy érzékelhető-e törés a filozófus pályáján, és hogy terheli-e erkölcsi felelősség a „valóságosan létezett szocializmus” bűneiért. A fiatal Lukácsról szóló kötet (Soggetto e rendenzione. Il giovanne Lukács, 2018) majdnem kizárólag az ifjúkori művekkel, míg az eszmetörténeti folyóirat (Zeitschrift für Ideengeschichte, 2014) Lukács-száma a filozófus politikai szerepvállalásával foglalkozik, a Zagraber Beiträge különszáma (2021) pedig Judith Butler egy kommentárjának nyomán arra vállalkozik, nem teljesen meggyőző módon, hogy Lukács önértelmezésével és Adorno kritikájával szemben  a folytonosság mellett érveljen a fiatal esszéista és a párthoz hűséges marxista között.[14]

A Goldmann-nak írott válasz és a későbbi önkommentárok érzékeltetik, milyen kényelmetlen volt Lukács számára A regény elmélete és A lélek és a formák emléke. A 19. századi realizmus iránt táplált esztétikai elfogultság meglepő kontinuitásának dacára kétségtelenül hatalmas a különbség A regény elmélete és a későbbi, realizmusról szóló írások között, amelyek programszerűen irányulnak az expresszionizmus, az új tárgyiasság és az avantgárd ellen, egyszerűen a dekadencia megnyilvánulásaként kiátkozva őket. Amikor kései írásaiban némelykor a szubjektív bizonytalanság és félelem tapasztalatának felmagasztalását kritizálja, az egyben önmagával való leszámolás is – a konvertita gesztusa, aki szakít korai műveinek „idealizmusával”. Filozófiája soha nem hagyja maga mögött e figyelemre méltó könyvek hosszú árnyékát.

A lélek és a formák, A regény elmélete, valamint a Történelem és osztálytudat három mélységesen különböző mű. Ha a kezébe adnánk őket valakinek, aki a művek szerzőségéről mit sem tud, hogy párhuzamosan olvassa el őket, aligha ötlene föl benne, hogy ugyanannak a szerzőnek tulajdonítsa őket. Nemcsak az eltérő elméleti pozíciók és hivatkozások tévesztenék meg, hanem a stílus, a retorika, az előnyben részesített gondolati alakzatok és szövegformák feltűnő különbségei is. A lélek és a formák magyarul írott esszék gyűjteménye, amelyek kontextusát a budapesti modernség határozza meg, és némely tekintetben a Hermann Bahr-féle modernségvita. Az esszék többnyire az 1908-ban alapított és irányzatosan modern Nyugatban jelentek meg. A hátterükben baráti beszélgetések állnak, a Vasárnapi Kör baráti hálózata, amely kört rendszeresen látogatnak olyan kritikus szellemek, akik közül később nem egy világhírűvé vált: Balázs Béla, Mannheim Károly, Hauser Arnold, Kodály Zoltán és Bartók Béla. Mint minden modernista folyóirat, a Nyugat is megpróbálta összekapcsolni a nemzeti és a nemzetközi diszkurzust. Lukácsnak ez az egyedüli olyan könyve, amelyben kortárs német nyelvű szerzőket emleget és mutat be a magyar közönségnek: Rudolf Kassnert, Stefan Georgét, Richard Beer-Hofmannt és Paul Ernstet.

A gyűjtemény módszertani és tematikus keretét két esszé alkotja, a Popper Leónak levélformában írott legendás nyitó szöveg, Az esszé lényegéről és formájáról, valamint a Forma az élet zátonyán című Kierkegaard-tanulmány, amely a Novalis romantikus életfilozófiájáról szóló szöveget ellenpontozza. A joggal híressé vált „Levél” – ahogy az esszé is, szubjektív formátum – a műfaji kérdéseken túl olyan formaként és ‒ a Kierkegaard-tanulmány központi kategóriáját elővételezve ‒  „gesztusként” írja le az esszét, amely szoros függőségi viszonyt állít fel az irodalom és a filozófia között. Az irodalom az újító továbbgondolás nélkülözhetetlen médiumává lényegül át, míg a filozófia ‒ a platóni dialógusoktól a századforduló esszéizmusáig ‒  irodalmi műfajként (Heller Ágnes) válik értelmezhetővé.[15] Az esszé a német kora romantika ideje óta olyan reprezentatív formának számít, amelyben a kezdetekben nyugati modernség sajátszerűsége a hagyomány megkérdőjelezéseként, a 19. század saját polgáriasultságának tagadásaként mutatkozik meg, az egységesnek megtapasztalt világ egészlegességének összeomlásáról tanúskodva. Az irodalmi gondolattöredékben „a törés hagyománya” (Octavio Paz)[16] nyilatkozik meg.

Ez a hagyomány a háttere a Kierkegaard-ról szóló esszének, amelynek már a címe is programszerű: Forma az élet zátonyán. A dán költő-filozófus a modernség posztromantikus kulcsfigurája, aki elvetette Friedrich Schlegel látomását a művészet és az élet egyesítéséről, és ezzel a romantika tragikus életfilozófiai fordulatának elindítójává vált. Kierkegaard demonstratívan lemond arról, hogy feleségül vegye Regine Olsent, és ezt a kudarcot „esszéisztikus” életművének a kiindulópontjává teszi. Ezzel irodalmi eredetmítoszt teremt. Az élet nem változtatható műalkotássá, a művészet pedig életté ‒ ez a belátás választja el Lukácsot egy életen át az avantgárdtól. Ami marad, az a „csábító” gesztusa, aki  ‒ etikus-aszketikus meghatározottsággal ‒  lemond a szeretett nőről, hogy a távolból szerethesse tovább, szerelmét az esztétika dimenziójába helyezve át.

Egy másik kierkegaard-i gesztus, a hitbe való fejestugrás is fölbukkan Lukács esszéjében, és ez a gesztus majd akkor lesz Lukács saját gesztusa, amikor 1918 decemberében belép a Kommunisták Magyarországi Pártjába, jóllehet addig egyetlen sort sem írt le Marxról vagy a marxizmusról. Néhány hónappal később ‒ prózai gesztusként ‒ feleségül vette Bortstieber Gertrúdot,[17] aki 1963-ban bekövetkezett halálig megbízható kísérője a kor minden történelmi kataklizmáján keresztül. „Kierkegaard-nak kellett az élet abszolútsága, vitát nem tűrő szilárdsága, és szeretetének a teljes biztossággal mindenre kiáradás lehetősége.”[18] Nem csak Kierkegaardnak volt erre szüksége.

A könyv ajánlása Seidler Irmának, aki 1911-ben öngyilkosságot követett el, a baráti kör számára nyilvánvalóvá tette a párhuzamot Kierkegaarddal. Egy félig magyarul, félig németül írott napló, melyet Heller Ágnes és Andrea Seidler is elemzett,[19] hatásos dokumentuma annak a drámai egzisztenciális és intellektuális válságnak, melyet a barát, Popper Leó halála és akkor már férjezett szerelmének öngyilkossága váltott ki, akivel Lukács nem vállalta a közös életet, és amely válság később egy új teljesség lehetőségének kérdésébe torkolt.

Egy egészen más jellegű gesztus a hordozója az 1914/15-ben írott és 1916-ban megjelent regényelméletnek, amelynek a tudományos világon messze túlnyúló hatását nem becsülhetjük túl. Ez a könyv alapozta meg a filozófiailag igényes diszkurzust az epikus formáról, és ezt épp abban a pillanatban tette, amikor a regény helyet kezdett biztosítani magának a magas kultúrában, és belépett az irodalmi és tudományos életbe. Az akadémiai üzem sokáig elhárította magától a regényt, ahogyan egyébként a filmmel is tette, amelynek esztétikai elismertetésében az 1920-as évek folyamán jelentős szerepet játszott Balázs Béla,[20] aki egy időben Lukács közvetlen baráti köréhez tartozott.

A könyv újra és újra színre lépteti a fiatal Lukács egyik főszereplőjét, Novalist, a hangütése pedig hosszú szakaszokon keresztül romantikus, és rögtön az elején Novalis romantikusan meseszerű beszédmódját utánozza (gondoljunk az Európa-töredékre): „Boldog kor, melyben a csillagos ég a térképe a járható és bejárandó utaknak […].”[21] Az antikvitás világába való mesés visszatekintés az ókori görögség filozófiai és irodalmi térképeire, mondjuk az epopeákra, Homérosz verses eposzaira, harmonikus és egységes világot mutat. A harmonikus egység elvesztése fölött érzett melankólia romantikus alaptapasztalat, amely felébreszti a vágyat, ‒ Novalis szavát idézve ‒ „az ösztönt”, hogy „mindenütt otthon legyünk a világban”. Az egységes, kötelező erejű értelmi horizont eltűnése és a magától értetődőnek tekintett ősképek elvesztése képezik az alapját a modern ember transzcendentális otthontalanságáról adott, hegeli megfontolásokhoz csatlakozó, híres diagnózisának. Ebben az éles kontrasztban közvetlenül állnak szemben egymással antikvitás és  modernség. A regényt, amely Hegel érvelésében csupán bizonyíték volt „a művészet végére”, melyet hirdetett, Lukács a kor reprezentatív eposzának tekintette, a korénak, amelynek a számára a maga nyilvánvalóságában többé nem adott az élet extenzív totalitása.[22]

A modern ember – a regény új metaformátumában a maga kifejezését meglelő –„transzcendentális otthontalanságának” diagnózisát Novalis inspirálta, de a szövegkorpusz, amelyet Lukács két korai műve kommentál, elsősorban a francia és az orosz realizmus műveiből áll, ha tetszik, Balzactól Tolsztojig. Így a fiatal Lukács diagnózisa ugyan modernista és posztromantikus, de a vizsgálat korpusza jórészt a 19. századi realizmus kanonikus műveiből tevődik össze: Balzac, Tolsztoj és Dosztojevszkij regényeiből. Nem lehet nem észrevenni, hogy A regény elmélete annak a lehetőségeit keresi, miként lehet a darabokra tört teljességet helyreállítani. Ez főleg a Goethéről és Tolsztojról szóló fejezetekben fejeződik ki világosan, amikor az ifjú filozófus Goethe „utópikus érzületről” beszél, és regisztrálja Tolsztojnál a darabokra szakadt jelenen túli „világkorszakba való áttörés megsejtései”-t,[23] illetve amikor mindkettejüknél az epopeia megújulását konstatálja, a hős és a világ között megromlott viszony megszüntetésének kísérletét.

A bécsi emigrációban keletkezett Történelem és osztálytudat megint csak egy egészen másik filozófust mutat, aki a korabeli közönség számára alapos és világos filológusi kommentárban, sok, elsősorban Marx A tőkéjéből származó idézet kíséretében eredeti, korábban soha nem látott módon bontja ki az elidegenedés, az eldologiasodás és a társadalmi absztrakció elméletét. Ekkor természetesen nem ismerhette még Marx úgynevezett korai írásait, amelyek 1932-ben jelentek meg először, és amelyek az 1960-as években, a marxizmus második reneszánszának idején kiemelkedően fontos szerepet játszottak. A korai írások meglepő módon igazolták Lukács értelmezését, amely sok ösztönzést adott olyan olvasóinak, mint Adorno, Horkheimer és Sohn-Rethel.

Hogy a pénz és a kapitalizmus újfajta kultúrát teremtett, amelyben az emberek kapcsolatait a dologi viszonyok határozzák meg, Lukács számára már mestere, Georg Simmel műveiből ismerős gondolat volt. Az ő társadalmi antropológiája azonban ez a belátás ambivalens, a pénz kultúrája, A pénz filozófiájának tárgya távolságot teremt az emberek közt, sajátos racionalitást, az érdekek békülékeny cseréjét építve ki. A marxi szemlélet ellenben egy olyan tragikus és baljós elbeszélésén nyugszik, amely a szemfényvesztésről, az eldologiasult társadalom emberek fölött gyakorolt totális uralmáról, az emberi tartalmak kihunyásáról, az ember magamagától való teljes elidegenedéséről szól. Simmel felfogása, amely szerint a pénz médium, valamint a pénzt fétisnek tekintő marxi elmélet és a teljes ön- és világidegenség diagnózisa között vannak ugyan bizonyos átfedések, de a két elmélet analitikus csapásiránya végső soron nem összeegyeztethető.

Az elidegenedés fogalma Marxnál alapvető jelentésmódosuláson megy keresztül. Az „ent” előtagot az eltávolítás vagy visszaváltoztatás értelmében véve az Ent-fremdung (elidegenedés) voltaképp olyan folyamatot jelölne, amelynek során az idegenség lépésről lépésre eltűnik. Marx elméletében viszont a szó a szubjektum önmagától és a világtól való idegenségének radikális állapotát jelöli. A pénz és a tőke olyan külsődleges hatalmaknak bizonyulnak, amelyek az ember számára korábban idegenek voltak, és mint ilyenek törnek be az ember történeti világába. Olyan gondolkodók, mint Plessner és Blumenberg, ezzel szemben az ember alapvető, legföljebb némiképp kompenzálható világidegenségéből indulnak ki.

Lukács maradandó érdeme, hogy Marx elméletének igényes filozófiai formátumot kölcsönzött. A pénz mint elvont áru fetisizmusához fűzött beható kommentárjával megvetette a marxista kultúraelmélet alapjait. Ő a kritikai elmélet egyáltalán nem titkos atyja.

Walter Benjamin és Ernst Bloch helyett itt elsőként Theodor W. Adornót kell megemlítenünk, Lukács saját útját követő, informális tanítványát, később eltökélt ellenlábasát. Adorno véghez vitte azt a mutatványt, hogy titkos mesterének (a viszony Adorno 1929-ben írott Kierkegaard-tanulmányára is érvényes) három egymással összeegyeztethetetlen korai művét egy bámulatosan konzisztens elméletprojektumban újrafogalmazza. Az elmélet magja az árufetisizmus, melyet Lukács „korunk sajátos problémájaként” azonosított. Az árufetisizmus Lukácsnál az ember által teremtett dolgok uralma az embereken, uralom, amelyet a társadalmasításnak a pénz- és a tőke logikája által meghatározott formája vezényel.[24] Amint Adorno A regény elméletéhez csatlakozva nem győzi hangsúlyozni, intellektuális szemléletességgel éppen ez érthető meg tünetértékűen a modern regény irodalmi formájából.

Adorno Lukács első könyvének központi tézisét is követi, azt, hogy az esszé nem más, mint gesztus, sőt a világtól elhagyatott szubjektum magatartása, azé a szubjektumé, amely számára a világ teljessége hozzáférhetetlenné vált, és amely ezzel a hozzáférhetetlen teljességgel az eldologiasodott világ formájában hamisságként találkozik. Az esszé és a regény tört formája, a töredékesség és heterogeneitás eszerint a megfelelő esztétikai és politikai válasz. Az esszé „megmenti” a különöst és a szubjektívet a mindent magába nyelő általánostól.

A két gondolkodó pályája ellentétes irányban fejlődik tovább. Lukács fokozatosan feladta a hamis kultúra és társadalom Történelem osztálytudatban kifejtett koncepcióját, amely 1922/23-ban még összeegyeztethetőnek tűnt Kant ismeretelméleti belátásaival. A dialektika, ahogyan a Történelem és osztálytudatban hangsúlyozza, számára a marxista ortodoxia meghatározó eleme. A marxista ortodoxia kezdettől a remény elvével operál, amely szerint a szintézis, a dialektika hármasságának utolsó mozzanata, képes a szakadások, a törések, a modern kultúra előtt feltáruló hasadékok kibékítésére vagy akár feloldására is. Úgy tűnik, ez a gondolati alakzat mára menthetetlenül elveszett. A történelem végül a szocializmus dialektikus fordulatába torkolló hosszú menetelésének nagy elbeszélését előfeltételezi, amely megteremtené a különös és az általános szintetikus „kikényszerített megbékülését” (Adorno).

Lukács legkésőbb az 1920-as évek végén meghajolt a kommunista politika szilárd „dialektikája” előtt. Egyszerre válik e politika tettesévé és áldozatává. Folyamatosan a visszavonás, a hallgatás, ámítás és kollaborálás gesztusaira kényszerülve Lukács, a zsidó családból származó, nagypolgári hátterű marxista a sztálini időkben annak állandó veszélyében él, hogy elhallgattatják vagy megölik. Túléli a Tanácsköztársaság véres leverését, 1941-ben a moszkvai emigráció éveit, a magyarországi sztálinizmus rettenetes korai korszakát, az 1956-os forradalom leverését ‒ ez volt Lukács utolsó tragikus kísérlete, hogy saját maga is politikailag beleavatkozzék a történelem menetébe. Mindezek után még az 1968-as prágai tavasz leverése után is kitartott hitében a lenini dialektika mellett.

Ma Lukácsot olvasni annak a távolságnak a felmérését jelenti, amely az elméleti és a gyakorlati marxizmustól elválaszt bennünket. Derrida Marx-könyve, a dekonstrukció e példaszerű eseménye, vagy a Lukács-tanítvány Heller Ágnes gyakorlati filozófiája a bizonyíték arra, hogy anélkül is lehetséges búcsút venni Lukács gondolkodásától, hogy visszatérnénk a régi reakciós gondolati mintákhoz. Az időbeli távolság növekedésével egyre inkább megteremtődhet annak a lehetősége, hogy elméleti teljesítményét méltányosan és indulatoktól mentesen értékeljük.

Hogy a visszhangok, amelyeket a korai híres művek keltettek, öreg korában sem hagyják el Lukácsot, arra bizonyíték a kritikai elmélet egyik mellékfigurájának levélváltása az idős filozófussal, akit Iring Fetscher a kommunizmus Pascaljának[25] nevezett. Az egykori Heidegger-tanítvány Günther Anders már az 1920-as években tanult Lukácstól. Irodalmi esszéjének címe, Mensch ohne Welt, a regényelméletre adott válaszként is olvasható. Miről beszélget egymással ez a két ember? Kafkáról, a realizmusról és az elidegenedésről.

Amint az 1957-ben kiadott három kötetes realizmuskönyv mutatja, Kafka fontos helyet tölt be Lukács gondolkodásában. Ezt Günther Anders, a bécsi levelezőpartner is jól tudja. Habár Lukács kritikusan a kárhoztatott „avandgárdhoz” számítja Kafkát, ugyanakkor nem kerüli el a figyelmét Kafka realisztikus írásmódja. Ahogyan Anders is teszi, ő is azt az allegorikus mozzanatot emeli ki Kafka prózájából, amely a szörnyűségest (Unheimlich) és a kísértetiest az ábrázolt világ részévé teszi. Párhuzamot von E. T. A. Hoffmann-nal, de a különbséget is hangsúlyozza: „Formálisan tekintve Kafka művészete sokkal inkább evilági, mint Hoffmanné”: a kísérteties „a kapitalizmus mindennapjainak evilági formáiban rejtőzködik”.[26] Lukácsot nem az idegen, eldologiasodott világ által előhívott félelmek és rettegések ábrázolása zavarja, hanem a  „nihilizmus”.

Franz Kafka a valóság keltette vak és páni félelem előtt való megtorpanás klasszikusa. Az kölcsönöz neki egyedülálló helyet a mai irodalomban, hogy közvetlenül és egyszerűen fejezte ki ezt az életérzést; hiányzanak nála a formalista, technicizált, modoros formák ennek az alapvető tartalomnak az ábrázolásában. Ez a tartalom a maga egyszerű közvetlenségében határozza meg megformálódását. A formateremtésnek ez az aspektusa Kafkát a jelentős realisták családjába sorolja.[27]

Kafka nem véletlenül kerül közel Kierkegaardhoz. Lukács, aki egy helyütt nem csak Kafka műveinek allegorikus jellegét emeli ki, hanem nagyszerű részleteit is, csak félig jogosan úgy véli, hogy Kafka bürokráciaképének tapasztalati hátterében a Habsburg Monarchia húzódik meg. Benjaminhoz hasonlóan elutasítja a művek dominánsan vallási értelmezését, és azok társadalmi perspektívájára, történelmi dimenziójára hívja fel a figyelmet. Eközben furcsa módon összekapcsolja Benjaminnak a német szomorújátékról szóló disszertációjában található allegóriaelméletét annak saját Kafka-értelmezésével.[28]

Günther Anders Kafka-értelmezése azáltal emelkedik ki a szakirodalom tömegéből, hogy többnyire a nyelv egzakt szerkezeti leírására, az elbeszélői eljárások, a szereplők, a helyzetek és a motívumok bemutatására összpontosít; az a célja, hogy megmutassa, hogyan működnek Kafka szövegei, például a Don Quijotéval összehasonlítva: Cervantes hőse olyan kérdéseket válaszolt meg, amelyeket senki sem tett fel, míg Kafka hősei állandóan kérdeznek, anélkül hogy választ kapnának. Anders említést tesz Kafka világidegenségéről és gnosztikus ateizmusáról. A per szerzőjében programszerű, ugyanakkor ijesztő védtelenséget érzékel, amely a bűn megfordításából ered, és Anders szerint olyan kiszolgáltatottá teszi őt, amilyen kiszolgáltatottak a zsidók voltak kínzóikkal szemben a náci koncentrációs táborokban.

Lukács emlékszik Anders formailag bámulatos tanulmányára (Mensch ohne Welt), amelytől a posztromantikus modernizmus éppoly távol áll, mint a magyar filozófustól. Anders elidegenedés-koncepciójáról ugyan nem nyilatkozik közvetlenül, de érzékelteti szkepszisét az „átlagos szakirodalommal” szemben, amelynek „pimasz és hamis öntetszelgést” vet a szemére. Hogy kire gondol, amikor a „pimaszságra” céloz, nem lehet vitás, hiszen A regény elméletének 1963-as kiadásához írott előszavában Adornóra és Horkheimerre utalva ezt írta: „A vezető német értelmiség jelentős része, köztük Adorno is, ebbe a »Szakadék Nagyszállóba« költözött”, ahol „a szakadék mindennapos látványa a jólesően élvezett étkezések vagy művészeti produkciók között, csak még fokozhatja a kifinomult kényelem örömét“.[29]

Lukács kritikusai, akiket az ilyen éles nyelvű ítéletek felháborítanak, elfelejtik, hogy az irodalmi modernizmus, melyet Adorno apodiktikusan esztétikai normává emelt, ekkor már történeti végpontjához ért; a „klasszikus modernség” elnevezés ebben a vonatkozásban megvilágító erejű. Az irodalmi modernség durva meghatározással, országonként és hagyományonként eltérő módon, 1890 és 1960, durván a szimbolizmus, valamint Beckett és Inesco abszurd színháza közé esik. Minden előfutárával és utóhatásával (például a dél-amerikai irodalommal) együtt kereken száz évre tehető az ideje. Ez a modernség ugyanúgy történetivé vált, mint a marxizmus.

Lukács elégtétellel regisztrálta egy új társadalomkritikus irodalom fölemelkedését az egykori Szövetségi Köztársaságban. Heinrich Böll-lel és Marcel Reich-Ranickyval egy ideig élénk eszmecserét folytatott. Az irodalmilag igényes társadalomkritikus realizmus egy olyan országban élte virágkorát, amelyben a 20. század legnagyobb hatású marxista gondolkodója az 1960-as évek értelmiségi köreiben meglehetősen népszerű volt: Olaszország volt az az ország, ahol Nyugat-Európa legerősebb és ugyanakkor leginkább reformbarát kommunista pártja működött, ez volt a neorealizmus hazája, olyan jelentős realista szerzőkkel, mint Pavese, Moravia és Morante, akik mind közel álltak a kommunizmus gondolatához. Az olasz kiadókkal, fordítókkal és értelmiségiekkel folytatott levelezés tekintélyes részét foglalja el a Lukács-hagyatéknak. Nyilvánvalóvá teszi, hogy Lukács egy egészen sajátos értelemben európai szerző, aki nemcsak Magyarországon és a német nyelvű országokban, hanem Olaszországban és az Amerikai Egyesült Államokban is otthon volt. A 20. század filozófusa volt, mert többféle, igen különböző módokon is megpróbálta olvasni és leírni a maga századát, és így aligha érthetjük meg ezt a századot, ha figyelmen kívül hagyjuk törésekkel teli életművét. Olyan nyomokat hagyott maga után, amelyeket követnünk érdemes, ha meg akarjuk érteni a 20. századot. Egy olyan világ nyomait hagyta maga után, amelyben az emberek „egy örökké a jövőbe hátráló utópia nevében” (Nádas Péter) kénytelenek voltak „ignorálni az életet”.

(Schein Gábor fordítása)

 

[1] Eric Hobsbawm: Das kurze 20. Jahrhundert. Das Zeitalter der Extreme. Weltgeschichte des 20. Jahrhunderts, 2 Bände (Gefährliche Zeiten/ Ein Leben im 20. Jahrhundert), Darmstadt: wbg Theiss, 2019.

[2] Stefan Zweig: A tegnap világa, ford. Tandori Dezső, Európa, Budapest 2008, 13. o.

[3] Vö. Hans Blumenberg: Die Epochen des Epochenbegriffs, in: uő: Aspekte der Epochenschwelle. Cusaner und Nolaner. Erweiterte und überarbeitete Neuausgabe von ‚Die Legitimität der Neuzeit‘, Teil IV, Frankfurt am Main: Suhrkamp 1976, 7–33. o.) A fogalom megbízható forrásaként Blumenberg többek között Goethét idézi, aki közeli barátjának és levelezőtársának Karl Ludwig von Knebelnek az 1792-es valmyi francia és porosz–osztrák csata kapcsán a következőket írta: „Innentől kezdve a világtörténelem egy teljesen új korszaka köszönt be, és ti elmondhatjátok majd, hogy ott voltatok” (uo. 7. skk. o.).

[4] Vö. Lukács György: Utam Marxhoz (1933), in: uő: Curriculum vitae, 99. skk. o.

[5] Vö. Mauro Ponzi: La dialettica a binario uno. Lukács, Brecht e il rapporto tra arte e politica e proposito di una lettera inedita di Lukács del 1961, in: uő: Soggetto e redenzione. Il giovane Lukács, Mimesis, Milano 2018, 19–36. o.

[6] Theodor W. Adorno: Erpresste Versöhnung (1958), in: uő: Noten zur Literatur, II, Suhrkamp, Frankfurt am Main 1961, 152–187. o., ide: 153. o.

[7] Uo. 167. o.

[8] Lukács György levele Lucien Goldmannak 1959. október 1-jén. Vö. Wolfgang Müller-Funk: Realismo. György Lukács a colloquio con Günther Anders, in: Ponzi: Sogetto e rendenzione, 129–138. o., ide: 133. o.

[9] Forschungsforum Lukács im Kontext (FLK) » Archiv (univie.ac.at) utolsó letöltés ideje 2021. június 30.

[10] Kommissar Lukács, Hrsg. Ulrich von Bülow-Stephan Schlak, Idee. Zeitschrift für Ideengeschichte, Heft VIII/Winter 2014, C. H. Beck München 2014.

[11] Re-reading Lukács, ed. Andrew Simon Gilbert-Christine Magerski, Zagreber Germanistische Beiträge, Heft 29. Zagreb 2020.

[12] Lukács50: Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány (lana.info.hu), utolsó letöltés ideje 2021. június 30.

[13] Lukács munkásságának kínai és spanyol nyelvű recepciójához ld. Veranstaltungen – lukacs-gesellschaft.de, utolsó letöltés ideje 2021. június 30.

[14] Judith Butler: Einleitung, in: Georg Lukács: Die Seele und die Formen, Werkauswahl in Einzelbänden, hrsg. Frank Benseler–Rüdiger Dannemann, Aisthesis, Bielefeld 2011, 1–20. o.; Ivana Perica: Tertium datur. Lukács Early Aesthetics and Ethics as Mirrored in „Die Eigenart des Ästhetischen”, in: Re-reading Lukács, 183–208. o.

[15] Heller Ágnes: Tragédia és filozófia. Párhuzamos történet, ford. Berényi Gábor, Gondolat, Budapest 2021, 8–9. o.: „A filozófia és a tragédia egyaránt irodalmi műfajok. Mind a kettő karakterekkel (szereplőkkel) dolgozik. A filozófiában előforduló karaktereket kategóriáknak nevezzük.”

[16] Octavio Paz: Die andere Zeit der Dichtung. Aus dem Spanischen von Rudolf Wittkopf, Suhrkamp, Frankfurt am Main 1989, 11–33. o.; Wolfgang Müller-Funk: Broken Narratives. Modernism and the Tradition of Rupture, in: uő–Clemens Ruthner (ed.): Narratives in Conflict, de Gruyter, Boston–Berlin 2017 (Culture & Conflict 10.), 9–22. o.

[17] Lukács György: Életrajz magnószalagon, in: uő: Megélt gondolkodás/Életrajz magnószalagon, szerk. Eörsi István, Magvető, Budapest 1989, 173. sk.

[18] Uő: Sören Kierkegaard és Regine Olsen, in: uő: Ifjúkori művek, szerk Tímár Árpád, Magvető, Budapest, 1977, 295. o.

[19] Andrea Seidler: Il diario di Georg Lukács 1910–1911, in: Ponzi: Sogetto e rendenzione, 119–128. o.; Heller Ágnes: Lukács György és Seidler Irma, in: uő: Portrévázlatok az etika történetéből, Gondolat, Budapest 1976, 385–422. o.

[20] Balázs Béla: Der sichtbare Mensch oder die Kultur des Films, Deutsch-österreichischer Verlag, Leipzig 1924; Lukács ítéletét az egykor vele fegyverbarátságban álló Balázsról ld. Lukács: Életrajz magnószalagon, 210. o.: „A film esetében Balázsnak az volt a szerencséje, hogy a filmről nem volt marxista teória.”

[21] Lukács György: A regény elmélete, ford. Tandori Dezső, Gond-Cura Alapítvány, Budapest 2009, 25. o.

[22] Uo. 54. skk.

[23] Uo. 155. o.

[24] Uő: Történelem és osztálytudat, szerk. Vajda Mihály, Magvető, Budapest 1971, 319. skk. o.

[25] Iring Fetscher: Pascal des Kommunismus, in: Komissar Lukács, 76. o.

[26] Lukács György: Kafka vagy Thomas Mann? in: uő: Világirodalom, szerk. Fehér Ferenc, Magvető, Budapest 1969, II. k. 229. o.

[27] Uo. 253. o.

[28] Uő: Az avantgardizmus világnézeti alapjai, in: uő: Művészet és társadalom, szerk, Fehér Ferenc, Magvető, Budapest 1969, 449. skk. o.

[29] Uő: A regény elmélete, 19. o.