Világreakció és világforradalom[1]
Tézisek a világpolitikai helyzetről
I.
1. „Az ellenforradalmi talaj is forradalmi” – mondja Marx.[2] A világforradalom alakulása azt mutatja, hogy ez a tétel talán egy még szélesebb értelemben is igaz, mint azt Marx eredetileg gondolta. A világforradalom harmadik szakaszát az jellemezte, hogy (a legyőzött országokban) a teljesen széteső és hatalma fenntartására képtelen burzsoáziával egy csekély, tudatos, forradalmi proletárréteg állt szemben, amely az ellenfél gyengesége következtében magához tudta ugyan ragadni a hatalmat, de mert a munkásság tömegeitől ideológiailag el volt szigetelve, megtartani, megvédeni és kiépíteni már nem volt képest azt (Spartakus-szövetség, Finnország, Magyarország, Bajorország). Mostanra azonban a legyőzött országok burzsoáziája ideológiailag – a fokozódó gazdasági válság ellenére – már kigyógyult a világháborúban elszenvedett vereségből. Tudatosan és tervszerűen szerveződik, hogy visszahódíthassa elvesztett pozícióit, helyreállíthassa a társadalom „normális” állapotát. A proletariátus tehát a kibontakozó ellenforradalom fokozódó nyomása közepett készül fel szervezetileg a valódi, a döntő ütközetre. Azt látjuk, hogy még az olyan országokban is, mint Olaszország, ahol a III. Internacionálé talaján álló, jól szervezett tömegpárt létezik, a proletártömegek valóban forradalmi szervezetének megteremtéséhez az ellenforradalom szemléltető oktatására van szükség.
2. Ez kétségtelenül nagy veszély a proletárforradalomra nézve. Hisz nemcsak a burzsoázia hatalmi eszközei múlják felül sokszorosan a proletariátuséit, hanem akadálytalan és szisztematikus megszerveződésének lehetőségei is jóval nagyobbak. Ahol a II. Internacionálé vagy a centrum képviselői kormányposztokat töltenek be, a proletariátust még nagyobb veszély fenyegeti. Mert egyrészt nem akarják és nem is tudják felkészíteni a proletariátust a harcra, másrészt kormányzati szerepük a legálisan birtokolt hatalom teljesen megalapozatlan biztonságérzetét kölcsönzi a munkások széles, még nem igazán osztálytudatos tömegeinek. Ilyen módon a burzsoázia teljesen zavartalanul készülhet fel a döntő ütközetre; csupán saját táborának forrófejű és ostobán rámenős elemei zavarhatják meg ebben (Kapp-puccs). A burzsoázia fokozódó fegyveres készülődésével (0rgesch, Guardia regia, Heimwehrek) fegyvertelen, széthuzó, egymás ellen harcoló pártokra szakadt proletariátus áll szemben.
II.
1. Az ellenforradalom katonai-technikai szervezettsége nemcsak nagy, hanem egyenesen végzetes veszélyt jelentene a proletárforradalomra nézve, ha nem állna vele szemben – fékező erőként – a burzsoázia politikai és gazdasági szervezetlensége.
2. Ez a szervezetlenség gazdasági szempontból a különböző tulajdonosi rétegek érdekellentétében mutatkozik meg (ipari- és finánctőke Angliában, tőkések és parasztok Közép-Európa országaiban), és ellensúlyozni is csak akkor tudják, ha magát a kizsákmányolást fenyegeti végveszély. A közvetlen veszély megszűnésének pillanatában a kizsákmányoló osztályok belső békéje is összeomlik, és elkeseredett osztályharc lép a helyébe.
Következésképpen a burzsoázia akkor sem képes visszatalálni a hőn áhított „rendezett állapotokhoz”, amikor pedig hatalompolitikailag lehetősége lenne rá, hogy visszaállítsa a régi „jogrendet”. Ennek fő oka, hogy az éleződő gazdasági válság, a forradalom és ellenforradalom harca önálló osztálytudatra ébresztette azokat a rétegeket, amelyek a háború előtt még habozás nélkül a burzsoáziára bízták magukat (parasztokat, városi kispolgárokat, „értelmiségieket”, akik a döntő ütközetben azért játszanak jelentős szerepet, mert az ellenforradalom javarészt az ő soraikból – diákok, aktív katonatisztek – toborozza fegyveres erejét). Ezek a rétegek, amelyek teljesen képtelenek bármiféleképp megszervezni a társadalom egészét, ugyanakkor egyre kevésbé hajlandók a burzsoázia ideológiai korteseként, kiszolgáltatott cinkosaként harcolni. Önállósulnak, és ezzel szétzilálják az ellenforradalom egységes harci frontját. (Tiszti bandák Magyarországon, D’Annunzio,[3] a Baltikum-csapatok stb.) A kapitalizmusnak ezek a segédcsapatai attól függően önállósulnak, hogy a kapitalizmus általános bomlási folyamata milyen fokot ért el, hogy tehát mennyire függ a tőkésosztály ezektől a rétegektől, illetve hogy ők mennyire vannak tudatában saját nélkülözhetetlenségüknek.
3. Az ellenforradalom egységes megszerveződését, kivált Közép- és Kelet-Európában, az egyre éleződő nemzeti kérdés is nehezíti. A háború Közép- és Kelet-Európa számos „történelmi” nemzete számára önálló állami létet hozott. Minthogy azonban az államhatárok semmiképp sem eshetnek egybe a nyelvi határokkal, hiszen az új államok gazdasági életképességét máskülönben minimális szinten sem lehetne megőrizni, a nemzeti kérdés valamennyi újonnan létrejött államalakulatban felüti fejét, éspedig problematikusabban, mint valaha a régi cári Oroszországban vagy a Habsburg monarchiában. Egyrészt állami hatalomhoz jutnak a korábban elnyomott nacionalisták, másrészt régi uralkodókból elnyomottak lesznek, és végül a hosszantartó forradalmi erjedés állapota és az új államhatárok kezdetben elmosódott és kétséges volta (olyan területek például, melyek hovatartozásáról népszavazás dönt) mindenütt szükségképpen a nemzeti tudatot erősíti. Ebben a helyzetben egyfelől a korábbi „rendezett” és évszázadok óta stabilizált állapotokhoz képest kíméletlenebbül kell alkalmazni elnyomó rendszabályokat, másfelől manapság – ideológiailag – ugyanazt a nemzeti elnyomást jóval erősebbnek érzik, és nehezebben is viselik el, mint a háború előtt. Ez a labilis belső egyensúlyi állapot szintén hozzájárul az utódállamok imperialista expanziós politikájához. Részint azt hiszik ugyanis, hogy az expanziós politika révén úrrá lehetnek belső nehézségeiken, részint pedig belső állapotuk fölöttébb inkoherens volta azt a látszatot kelti, hogy az expanzió sehol sem ütközik organikus ellenállásba.
4. A szóban forgó államok ingatagi helyzete, konszolidálódásuk úgyszólván leküzdhetetlen nehézsége mögött nemcsak a nemzeti kérdésnek a demokrácia talaján megoldhatatlan problémája rejlik, hanem gazdasági okok is. Közép- és Kelet-Európa a háború előtt olyan nagykiterjedésű, egységes gazdasági területekre tagozódott, amelyek földrajzilag a politikai-nemzeti területekhez igazodtak. Ausztria-Magyarország felosztása, a peremállamok létrejötte és Németország összezsugorodása az egész terület viszonyait összekuszálta. Részben olyan területek jöttek létre, amelyek gazdaságilag teljesen életképtelenek (Németausztria, többé-kevésbé Magyarország is), részben olyan területeket csatoltak egymáshoz, amelyeknek hosszadalmas fejlődésre, az egész közlekedésügy stb. alapos átszervezésére volna szükségük ahhoz, hogy szerves gazdasági kapcsolat jöhessen létre köztük, és így talán – a nehézségek ellenére – konszolidálódhassanak (Lengyelország, Csehszlovákia). Csakhogy ebben a válságos időszakban az önmagában is gyenge kapitalizmus képtelen végrehajtani bármiféle átszervezést. Mindenekelőtt azért, mert egyrészt a bekebelezett területeket egyenesen gyarmati mértékben, kíméletlenül ki akarja zsákmányolni (Szlovákia, Galícia, Erdély), másrészt mert az antant-kapitalizmus őt magát is gyarmatként kezeli. Ez a magyarázata, hogy a szóban forgó államok gazdaságpolitikájából fokozatosan minden racionalitás, még a tőkés racionalitás is eltűnik, és ráadásul a gazdasági összeomlást csak tovább sietteti a költséges katonai szervezet kiépítése és fenntartása, ami pedig a politikai összeomlás megakadályozásának egyedüli eszköze.
5. Ami a győztes nyugati hatalmakat illeti, ott ezek az ellentétek nem állnak fönn. Mindazonáltal a vesztes államokkal szembeni ellentét nehezen megoldható bel- és külpolitikai problémákat jelent a számukra. Gazdaságilag a háború likvidálása jelenti a dilemmát: egyrészt a vesztes országoknak teljesíteniük kell a békeszerződésben vállalt kötelezettségeiket, mert máskülönben a győztes hatalmak saját eszközeikből lesznek kénytelenek felszámolni a háború következményeit, vagyis a terheket saját proletariátusukra kell áthárítaniuk, ami szükségképpen belső gazdasági és politikai nehézségeket okozna, Másrészt viszont meggondolandó, hogy a békeszerződések „lelkiismeretes” behajtásával teljesen tönkretegyék-e a legyőzötteket, hiszen ez a legkomolyabban veszélyeztetné a világpiac talpra állítását (kapitalizmus felépülésének egyetlen legális[4] lehetőségét). Ezt az ellentétet csak tovább fokozza a valutáris különbségekből fakadó ellentét (itt persze a semlegesek a győztesek oldalán állnak): egyrészt a felvevőképes piacok hiánya megnehezíti az exportot, másrészt az „erős” országok – az áreséseket elkerülendő – szükségintézkedésekre (szállítási válság, nyersanyagok, pamut, kukorica, heringfélék megsemmisítése) kényszerülnek, nehogy a „gyengék” alulkínálják iparukat, hogy elkerüljék az árak zuhanását.
6. A győztesek magatartása természetesen nem lehet egységes ezekben a kérdésekben. Nemcsak a győztes államok között állnak fenn és súlyosbodnak a zsákmány felosztása és a győzelem kiaknázásának módja körül született konfliktusok, hanem az egyes államokon belül is éles összecsapásokra kerül sor a különböző uralkodó osztályok ellentétes érdekei között Mert míg a finánctőke és a szolgálatában álló nemzeti kispolgárság a győzelem kíméletlen kiaknázásában érdekelt, az iparnak az az érdeke, hogy a nyersanyagforrások és a felvevőpiacok lehetőleg sértetlenek maradjanak. Ugyanakkor az azonos érdekek is szembeállítják egymással a különböző nemzeti tőkecsoportokat A harc, amelyet jelenleg Közép-Európában és Elő-Ázsiában vívnak, egyfelől a szénért (Ruhr-vidék, Felső-Szilézia, Teschen, Donyec-medence), másfelől a petróleumért és kőolajért (Kelet-Galícia, Batumi, Baku, Mezopotámia) folyik.
7. Így hát a győzelmes világimperializmus ellenforradalma mára meghasonlott önmagával, holott éppen most volna szükség minden ellenforradalmi erő egyesítésére, mert immár kivehető közelségben van a halálos ellenség: Szovjet-Oroszország és a fenyegető európai proletárforradalom. Elméletileg és elvileg az egység fennáll, és ha a veszély közvetlenül fenyeget (Varsó), a valóságban is létrejön. De a közvetlen fenyegetettség elmúltával máris újult erővel lángolnak fel a harcok. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy Oroszország léte inkább kiélezni, semmint tompítani hivatott az érdekellentéteket.
8. Ebből a szempontból Anglia és Franciaország politikája a két véglet. Anglia arra törekszik – legalább is azok a tőkés-ipari körök, amelyeket Churchill-lel és finánctőkés követőivel szemben Lloyd George képvisel –, hogy Oroszország gazdasági „penetration pacific”-je, az orosz nyersanyagok és az orosz felvevőpiac kisajátítása révén helyreállítsa régi uralkodó szerepét a világpiacon. A legélesebben szemben áll ezzel Franciaország militarista katasztrófapolitikája, amelyet a bolsevik veszélynek és saját militarizmusának nyomására, kénytelen-kelletlen, olykor Angliának is követnie kell. A francia politika nagyfokú, jóllehet katasztrofális következetessége azon alapszik, hogy mindinkább elveszti tőkés-nemzeti, a kapitalista világpiac kiépítésére irányuló karakterét, vagyis egyre kevésbé nevezhető a szó igazi értelmében vett világpolitikának, ezzel szemben mindinkább Európa-centrikus katonapolitika lesz belőle. Anglia mindenkori cselekedeteit, ingadozásait és bizonytalanságait ugyanakkor mindig az egyiptomi vagy az indiai helyzet, az Amerikához fűződő kapcsolatok, a kelet-ázsiai bonyodalmakból származó esetleges lehetőségek stb. határozzák meg. Ezek közül pillanatnyilag, és kivált a mi szempontunkból, Anglia és Amerika ellentéte áll az előtérben. Az Egyesült Államok, részben azért, mert viszonylag későn kapcsolódott be aktívan a világháborúba, részben mérhetetlen nyersanyagkincsei miatt jelenleg döntő előnyt élvez Angliával szemben. És ez az előny csak tovább nő azáltal, hogy Amerika megteheti azt, amit Anglia nem, hogy tudniillik többé-kevésbé távol tartja magát az európai politikai viszálykodásoktól, és ily módon elkerüli a tőkés Európa pénzügyi csődjét (a Népszövetséghez való viszony). Ezzel szemben Anglia, ha a világgazdaságban továbbra is konkurálni kíván Amerikával, rákényszerül, hogy előbb-utóbb az orosz nyersanyaglelőhelyek és felvevőpiacok elnyerésére állítsa át gazdaságpolitikáját. Annál is inkább, mert Amerika politikai visszahúzódása nem gazdasági kivonulás is egyúttal. Egyrészt az Egyesült Államok újabban erőteljesen beavatkozik a nyersanyaglelőhelyek felosztásába (Mezopotámiai), másrészt az értékesítési válság, amelybe túlságosan erős valutája sodorta, Amerikát is rákényszeríti, hogy számoljon Oroszországgal mint gyarmati piaccal. Angliának tehát sokféle és nagyon is szerteágazó érdekeket kell figyelembe vennie, ezért Oroszországgal szemben is kénytelen sokarcú és ingadozó politikát folytatni.
9. Az ellenforradalom közös célja Szovjet-Oroszország megsemmisítése. Ennek a célnak elméletileg az előfeltételei is közösek: először is konszolidálni kell Közép-Európát, azaz olyan egységes, ép és akcióképes ellenforradalmi tömböt kell formálni belőle, amely Oroszország ellen irányul, másodszor pacifikálni kell Elő- és Közép-Ázsiát, valamint végre kell hajtani az „érdekövezetek” békés felosztását „a győztes hatalmak között”.
10. Az úgynevezett kisantant kérdése mutatja a legvilágosabban, hogy milyen hosszú út vezet az elméletileg közös előfeltételektől a közös akciók lehetőségéig. A kisantant, amely eredetileg Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia szövetsége volt, és elsődlegesen Magyarország, illetve a Magyarországot támogató Franciaország ellen jött létre, időközben kimerítette a résztvevő országok permutációjának valamennyi – elvont matematikai – lehetőségét. Franciaország terve, hogy az utódállamokat és Lengyelországot szövetségben egyesítse, a Magyarország és szomszédai közti ellentéten bukott meg. Egy lengyel–román–magyar szövetség (ha Románia nem ingadozna, ha nem féltené Erdélyt jobban Magyarországtól, mint egész létét a proletárforradalomtól és Szovjet-Oroszországtól) csakhamar életre keltene egy cseh–jugoszláv–bolgár szövetséget, és ily módon Közép-Európa, ahelyett, hogy egyesülne, két ellenséges és harcképes táborra szakadna. A rapallói szerződést követően nemrég az Olaszország–Jugoszlávia–Románia kombináció is felmerült, amely a jugoszlávok számára csak akkor képviselhet értéket, ha magyarellenes. Egyáltalán nincs kizárva, hogy a Belgrádban nagy vendégszeretettel fogadott Wrangel-csapatot egyszer még az elfoglalt területek magyar irredentái ellen is bevetik. Másrészt Olaszország is igyekszik kihasználni Franciaország – legalábbis látszólagos – eltávolodását a Horthy-Magyarországtól, és ha a dolog többnek bizonyul puszta spekulációnál, a rapallói egyezmény és a Jugoszláviának nyújtott biztosíték könnyen meginoghat. Világos, hogy a kölcsönös és fölöttébb indokolt bizalmatlanságnak ebben a légkörében, az érdekelt államoknak ebből a fölöttébb kétértelmű politikájából semmiképp sem születhet meg az ellenforradalom egységes közép-európai tömbje. Ezek a csoportosulások azonban nemcsak a fenti okok miatt bizonyulnak ingatagnak, hanem azért is, mert ezek az államok csupán sakkfigurák a nyugati hatalmak versengésében, következésképpen érdekeiket belső fejlődésük szempontjából teljesen közömbös meggondolások alapján karolják fel vagy ejtik el (Franciaország és Csehszlovákia).
11. Ebben a káoszban csak Lengyelország tűnik biztos pontnak. Ám közelebbről nézve itt is ugyanazokat a lyukakat és töréseket látjuk, mint a közép-európai államok csoportosulásaiban. Könnyen lehetséges, hogy Lengyelországnak csakhamar ismét egyedül kell harcolnia Oroszország ellen. Nemcsak azért, mert Anglia számára csak egy győztes Lengyelország jöhet egyáltalán szóba, és a fenyegetett Lengyelországot minden további nélkül benne hagyhatja a pácban, és nem is csak azért, mert minden kalandjáért (Balahovics,[5] Petljura[6] stb.) magának kell vállalnia a kockázatot, márpedig belső felépítésének inkoherenciája, valamint kétségbeejtő gazdasági és politikai helyzete miatt nem tud meglenni efféle kalandok nélkül; Lengyelországnak ez a kétségbeesés szülte imperialista politikája egyszersmind szükségszerűen felrobbantja a peremállamok Oroszország körüli gyűrűjét. Máris fellángolt a Litvánia számára nyilván életre-halálra folyó küzdelem. És Litvániát szükségképpen Lettország követi a sorban. Mármost Franciaországnak bizonyára érdeke, hogy szilárd falat emeljen Oroszország és Németország között. Csupán az a kérdés, hogy a peremállamok „önállóságában” nemcsak pénzügyileg, hanem a Keleti-tenger birtoklása szempontjából is érdekelt Anglia hogyan reagál majd erre a törekvésre, amely megkérdőjelezheti monopolhelyzetét a Baltikumban.
12. Ugyanakkor ha Lengyelország bekebelezi a peremállamokat, ezzel végképp szertefoszlanak a német kapitalizmus talpra állásához fűzött remények. Mivel a német kapitalizmus létét nyugaton Franciaország (Ruhr- és Saar-vidék), keleten pedig Lengyelország (Felső-Szilézia) fenyegeti, „felépülése” csakis kelet felé, azaz Lettországon és Litvánián keresztül lehetséges. Az ellenforradalmi Németország természetes ellensége tehát Lengyelország, ezért nem véletlen, hogy a litván hadseregben nemcsak a Vörös Hadsereg maradványai, hanem egykori baltikumiak is harcolnak. Németország tehát, burzsoáziájának és ellenforradalmi szervezetének erejénél fogva, a Szovjet-Oroszország ellen irányuló harc legbiztosabb támasza lehetne, de mert közte és Lengyelország között kibékíthetetlen az ellentét, épp Németország a közép-európai ellenforradalmi összefogás legfőbb hátráltatója.
13. Ezen a ponton élesen előtűnnek az angol–francia ellentétek. Míg Anglia támogatja a német birodalom ellenforradalmi konszolidációját mint viszonylag biztos, nem túl költséges és lényegében veszélytelen fegyvert, amelyet saját érdekében bevethet Szovjet-Oroszország ellen, Franciaországnak élénken tiltakoznia kell minden ilyen kombináció ellen. Egy erős kapitalista Németország ugyanis nemcsak Oroszországnak volna hatalmas ellenfele, hanem mindenekelőtt az imperialista Lengyelországot (Sziléziát, Danzigot, Poznant, a peremállamokat) fenyegetné összeomlással, következésképpen a meghódított és a francia befolyási övezethez tartozó német területek visszavételét jelentené. Ezért Franciaország politikája partikularizmusra, Dél-németország–Ausztria–Magyarország kombinációjára irányul. Ez a kombináció azonban részint tovább szaporítaná a kisantanton belül támadt ellentéteket (mert Csehszlovákiát, Jugoszláviát, Olaszországot fenyegetné), részint polgárháború nélkül aligha lenne megvalósítható, hisz a proletariátus és a polgárság széles rétegei egyaránt egységes Németország létrehozására törekednek.
14. Ugyanezek a jelenségek még szembetűnőbbek Elő-Ázsia esetében. Itt azonban szerepcsere megy végbe Franciaország és Anglia között. Franciaország ugyanis, Venizelosz és a görög imperializmus bukása után, talán egyezségre tud jutni Kemal pasával és a török nemzeti mozgalommal, ez Anglia számára jóformán elképzelhetetlen. Angliának, akármi történjék is Görögországban, ki kell tartania a mohamedán mozgalom elleni szövetségese mellett, kivált ha még Amerikával is ellentétekbe bonyolódik.
15. Elő-Ázsia azonban nemcsak a közvetlen mezopotámiai és örmény, valamint a közvetett indiai és egyiptomi fenyegetés miatt létkérdés Anglia számára, hanem a kaukázusi olajlelőhelyek miatt is. A grúz „szociáldemokrata” köztársaság mint peremállam és a betörés kapuja, kibékíthetetlenül szemben áll az orosz kitörés kapujával, az azerbajdzsán szovjet köztársasággal. Hacsak Anglia nem akar végérvényesen lemondani Batumi és Baku kizsákmányolásáról – és ezt nyilván nem akarhatja –, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy ezen a ponton Szovjet-Oroszország fegyveres konfliktusba kerüljön Anglia előretolt bástyáival, sőt, esetleg magával Angliával is.
16. Mindezeket a körülményeket figyelembe véve vajmi kevés esélye van a békének és a békés kereskedelemnek Anglia és Szovjet-Oroszország között; és ha mégis létrejönne, aligha volna tartós, különösen azért nem, mert Anglia számára a kereskedelem nemcsak gazdasági szükségszerűség, mint Oroszország számára, hanem egyúttal a proletárforradalom elleni harc új taktikája: minden Oroszországba szállított iparcikk és minden Oroszországból beszerzett nyersanyag harc tárgya lesz, mely harc a körül a kérdés körül forog, hogy a kereskedelem támogatja-e vagy gyöngíti a szovjethatalmat. Csakhogy ebben a kérdésben nem a kispolgári-pacifista illúziókat kergető trade-unionisták állnak szemben az angol burzsoázia magasan fejlett osztálytudatával és kiváló szervezetével, hanem orosz kommunisták, akiknek legalább olyan fejlett az osztálytudatuk. Ezért szükségképpen ki fog derülni, hogy a csereforgalom mögött osztályharc rejlik, és Anglia rákényszerül arra, amit mindeddig oly ügyesen kikerült: a Szovjet-Oroszország elleni nyílt kiállásra.
III.
1. Közeledik tehát a döntő ütközet, és a proletariátus szervezettsége, mint már hangsúlyoztuk, nincs jó állapotban. Nemcsak arról van szó, hogy a proletariátus kevésbé szervezett, mint az ellenforradalom (akadozó lőszerszállítmányok), de szervezetei maguk is a differenciálódás, az erjedés és a bomlás állapotában vannak.
2. Éppen ez a differenciálódás tanúsítja a proletár mozgalom erejét és életrevalóságát. A burzsoázia köreiben szaporodnak az ellenforradalmi erők nemzetközi összefogására irányuló kísérletek, és minden ilyen kísérlet a belső széthullást segíti elő. Ami viszont a proletariátust illeti, minden szakadás, a régi szervezetek szétesése, csupán a forradalmi energiák valódi egyesítését hozza közelebb. Fel kell bomlaniuk azoknak a látszategységeknek, amelyek minden akció során csődöt mondtak, és saját csődjüket is leplezni próbálták a proletariátus előtt.
Összeomlanak azok a közbülső formák, amelyek a proletariátus még többé-kevésbé éretlen osztálytudatát tükrözték (USP), és romjaikból a proletártömegek kétségtelenül létező forradalmi akarata akcióképes szervezeti formát építhet föl.
3. A Kapp-puccstól az olasz fémmunkásmozgalomig minden tömegakció azt bizonyítja, hogy – ha öntudatlanul és szervezetlenül is – de él és működik a tömegekben a hatalom megszerzésének akarata. Ami hiányzik, az a forradalmi szervezet, a forradalmi jelszavak, a forradalmi vezetés: a kommunista párt.
4. A hatalomra törekvő forradalmi proletariátus az egyik oldalon, a kormányzásba belefáradt és megint ellenzéki szerepre áhítozó, szélsőséges opportunisták a másikon – mindez nemzetközi méretekben is új politikára kényszeríti a centrumpártokat. Ha nem akarják a legrövidebb időn belül teljesen elveszíteni a tömegek bizalmát, ha fel akarják tartóztatni a tömegek Moszkva felé törő lendületét, fel kell adniuk az „elvi marxista ellenzékiség” kényelmes pozícióját, valamilyen akcióprogramra és legalább néhány követelés kielégítésére kell törekedniük. Hilferding, Lonquet és tsai tervezett Internacionáléja a tömegek forradalmi mozgalmának opportunista tévútra vezetésére tett utolsó kísérlet, amelynek éppen kapóra jön, hogy Angliában, amelyet pillanatnyilag még jóval kevésbé sújt a válság, épp most van kialakulóban egy centrista mozgalom (az ILP[7] mint az új Internacionálé kezdeményezője). Ezért ez ellen az Internacionálé ellen, jóllehet átmeneti sikere a centristák végső csődjét jelentené, a leghatározottabban fel kell venni a harcot.
5. Ezt a harcot csak szigorúan szervezett kommunista tömegpártok vezethetik. A II. Kongresszusnak a párt szerepéről, a parlamentarizmusról, a munkástanácsokról és a szakszervezetekről folytatott vitája szabályozta szekta és tömegpárt kérdését. A 21 pont megvalósításáért vívott harc egész Európában jótékonyan segíti a tisztogatások és a szerveződés folyamatát. Ezért a csehszlovák, svájci, olasz és francia pártban tapasztalható erjedés, mint a gyógyulási folyamat tünete, rendkívül jelentős és örvendetes.
6. Ami Közép-Európát illeti, a centralizált, szigorúan szervezett és egységes párt kérdése itt azért is életkérdés a forradalom szempontjából, mert ennek a területnek a sajátos problémáját, amely itt a forradalom legsúlyosabb problémája is, nevezetesen a nemzeti kérdést, kizárólag a kommunista szervezet tudja megoldani. Amíg az utód- és peremállamok, valamint a népszavazás alá eső területek különböző nemzetiségei nem tömörülnek egységes szervezetbe, addig ezeken a területeken nincs lehetőség valóban forradalmi akciókra. Minden radikális mozgalomra ráütik a nemzeti-bolsevizmus, az irredentizmus bélyegét, és máris hadba küldhetik ellenük a többi nemzetiségek felvilágosulatlan proletártömegeit. Ezzel szemben egy egységes kommunista szervezet könnyen társadalmi-forradalmi irányba terelheti a burzsoázia „nemzeti” mozgalmait, ha azokban kispolgárok és felvilágosulatlan proletárok tömegei vesznek részt. (Ahogy ez Prágában spontán módon meg is történt.)
7. Az akciókban résztvevő tömegek spontán mód helyes ösztöneit a kommunista pártnak kell a tudatosság fokára emelnie. Ha a proletár pártok elmulasztják ezt, akkor a forradalom továbbvitele szempontjából esetleg döntően fontos területek válnak az ellenforradalom passzív csatatereivé (csehek), míg másfelől több példa tanúsítja, hogy egy világos és céltudatos kommunista propaganda igenis leküzdheti a nemzeti ellentéteket (Felső-Szilézia, Kárpát-Oroszország).
8. Ehhez azonban akciókra, nem pedig határozatokra, igazi cselekvő egységekre, nem szakszervezeti internacionálé-típusú látszategységekre van szükség. A proletariátus minden eddigi nemzetközi akciója (Hands off Russia, a Magyarország elleni bojkott, a lengyel lőszerszállítmányok) azért vallott kudarcot, mert vagy spontán és szervezetlen volt, vagy nem forradalmi módon volt megszervezve.
9. Tekintettel arra, hogy a döntő ütközet Szovjet-Oroszország és a nyugati hatalmak kapitalizmusa között csupán rövid haladékot kapott, minden pro1etárforradalmi pártnak kötelessége, hogy a nemzetközi akciók eddigi kudarcaiból levonja a következtetéseket, és felkészüljön Szovjet-Oroszország hathatós védelmére.
10. Ez pedig, akármit papoljanak is az egyes kormányok semlegességről, lehetetlen anélkül, hogy a proletárok a legélesebb harcot vívják saját kapitalizmusuk ellen (Erfurt esete Németországban, Sylvia Pankhursté[8] Angliában). Minden kapitalista államot cselekvő szolidaritás fűz Szovjet-Oroszország valamennyi ellenségéhez, ami a forradalmi propaganda és szervezet szempontjából is kedvező, amennyiben szemléltető oktatást nyújt a proletariátus számára a kapitalizmus internacionáléjának létéről és hatalmáról, valamint egy proletár internacionálé szükségességéről. Az Oroszország melletti akciók, feltéve, hogy valóban forradalmi akciókról van szó, az illető ország forradalmi fejlődését is előmozdítják.
11. Megkülönböztetett figyelmet kell fordítani azokra a területekre, amelyek, jóllehet belső fejlődésük gazdaságilag vagy a munkásmozgalom erejét tekintve korántsem indokolná, hogy a forradalom gyújtópontjai legyenek, de a forradalom stratégiai alakulása vagy helyzetük révén mégis a döntő ütközet csatatereivé és forradalmi csomópontokká válhatnak (Danzig, Litvánia, Kárpát-Oroszország szénlelőhelyei). Sürgető szükség van az itt tevékenykedő, akcióképes pártok egyesítésére.
12. A fehér gárdák szervezése, aminek mindenütt tanúi lehetünk, valamint a Kapp-puccs tanulságai stb. rákényszerítik a pártokat, hogy vizsgálják felül a proletariátus felfegyverzése és az illegális harci szervezetek kérdésében követett eddigi taktikájukat. Ezzel kapcsolatban le kell küzdeni a szektás összeesküvősdi utolsó maradványait is, és a széleskörű felvilágosító munka (a KPD-nek a szász választásokra vonatkozó javaslata), valamint a hadseregen belüli átfogó tevékenység mellett új utakat kell keresni a proletariátus felfegyverzésére.
[1] Weltreaktion und Weltrevolution (Flugschriften der Jugend-Internationale, 11. sz.), Verlag der Jugend-Internationale, für Deutschland: Verlag Junge Garde, Berlin C2, Stralauer Str. 12., é. n. (1921), 1–19. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 199. skk. o. – Révai Gábor fordítása.
A szöveg Lukács a Kommunista Ifjúsági Internacionálé 2. délkelet-európai konferenciáján 1920 decemberében Bécsben tartott előadásának írott változata, melynek keletkezési, illetve kiadási körülményeiről a röpirat első oldala a következőképp ad számot: „Minden konferencián, ahol a kommunista ifjúsági szervezetek képviselői jönnek össze, a politikai helyzet és az ebből adódó, a forradalmi proletár osztályharc taktikáját érintő következtetések képezik a tanácskozás és a tárgyalás legfőbb kérdését. Hiszen a kommunista ifjúsági szervezetek, a független és a szociáldemokrata ifjúsági egyletekkel ellentétben, elsősorban politikai szövetségek, a forradalmi osztályharc szervezetei. – A Kommunista Ifjúsági Internacionálé második délkeleti konferenciáján, amelyre december közepén került sor Bécsben, a magyar L. elvtárs számolt be a politikai helyzetről, és referátumának időszerű gondolatait az itt következő tézisekben foglalta össze. – Mivel ezek a tézisek, kényszerű rövidségük ellenére, rendkívül világos és áttekinthető képet adnak a jelenlegi világpolitikai helyzetről, úgy határoztunk, hogy nemzetközi röpirat formájában a párt- és ifjúsági mozgalom legszélesebb körei számára hozzáférhetővé tesszük őket.”
A Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé első délkelet-európai konferenciáját 1920. május 16–17-én tartották Bécsben, Willy Münzenberg elnökletével. A konferencián Magyarországot Lékai János és Demény Pál képviselték, és Demény visszaemlékezései (A párt foglya voltam, Medvetánc, Budapest 1988, 17. o.) nem említik, hogy Lukács részt vett volna rajta, bár Demény találkozik ekkor vele és Landlerrel, és megbeszéléseket folytatnak a magyarországi illegális ifjúmunkás-mozgalom problémáiról. 1920 nyarától a bécsi KB-ban az ifjúmunkás-mozgalom irányítása Lukács kezébe kerül, a 2. délkelet-európai konferenciáról azonban még kevesebb adatunk van, mint előfutáráról.
Az előadás egy talán a bécsi pártiskolán előadott változatát lásd: Nemzetközi forradalom és ellenforradalom. – A szerk.
[2] Karl Marx: A burzsoázia és az ellenforradalom (Neue Rheinische Zeitung, 165. sz., 1848. december 10.), MEM VI., 117. o.
[3] Gabriele D’Annunzio (1883–1938) olasz költő és politikus. 1880-tól tevékenykedett újságíróként, 1897-től 1900-ig konzervatív jobboldali képviselő volt. 1915-ben egyik leghatásosabb propagátora volt Olaszország hadba lépésének, 1915–18-ban repülőtiszti szolgálatot teljesített. 1919-ben megszállta Fiumét, hogy a várost biztosítsa Olaszország számára. Az 1920 novemberében a Giolitti-kormány és Jugoszlávia között létrejött rappalói egyezmény rendezte Olaszország és Jugoszlávia konfliktusát; az egyezményben Olaszország elismerte Fiume szabadváros-státuszát, és 1920 decemberében katonai erővel távozásra kényszerítette a várost megszálló D’Annunzio csapatit. 1920-tól 1924-ig az őket összefűző eszmei közösségek ellenére Mussolini riválisa volt, akinek politikáját némely fenntartása ellenére elfogadta. Bár a fasiszta rendszer hivatalos költőjeként kezelte, állandó rendőri megfigyelés alatt állt. – A szerk.
[4] Talán csak toll- vagy nyomdahiba, az, hogy reális, kézenfekvőbbnek tűnik. – A szerk.
[5] Sztanyiszlav Nyikolajevics Balahovics (Bulak-Balahovics; 1863–1940) orosz katonatiszt. 1918–1920-ban Oroszország északnyugati területein működött antibolsevista katonai alakulatok vezetőinek egyike. 1920–1921-ben lengyel területen szervezett Belorussziában bevetendő ellenforradalmi csapatokat. – A szerk.
[6] Szemjon Vasziljovics Petljura (1879–1926) ukrán polgári politikus. 1917-ben az ukrán Központi Rada hadügyi főtitkára volt. 1918 elején a német csapatok támogatásával visszaállította a kijevi munkások által szétkergetett központi Radát, 1918 novemberében tagja, majd elnöke volt Ukrajna 1918–19-es polgári kormányának. 1919 végén katonai szövetséget kötött Lengyelországgal, 1920-ban részt vett a lengyel hadsereg Ukrajna ellen irányuló támadásában. Amikor Ukrajnában megalakult a szovjethatalom, emigrált; 1926-ban Párizsban meggyilkolták. – A szerk.
[7] Az Independent Labour Party több kisebb munkáspártból, illetve lokális munkásszervezetből 1893-ban alakult munkáspárt, amely (a szakszervezetek, a Social Democratic Federation, a Fabian Society mellett) az 1900-ban eredetileg különböző szocialista csoportok szövetségeként létrejött Labour Representation Committee, a későbbi brit Munkáspárt egyik alapító áramlata volt. 1911-ben az ILP baloldala és a Labour Representation Committeeből már korábban kivált Social Democratic Federation (1908-tól Social Democratic Party) British Socialist Party néven egyesült. A BSP 1916-ban csatlakozott a Munkáspárthoz, 1920-ban pedig beleolvadt Nagy-Britannia Kommunista Pártjába. – A szerk.
[8] Sylvia Pankhurst (1882–1960) szocialista politikus, szüfrazsett, Emmeline Pankhurst, az egyik első szüfrazsett lánya; 16 évesen csatlakozott az Independent Labour Partyhoz. 1906-ban és 1907-ben mint politikai agitátort bebörtönzésre ítélték. 1912-ben jelentette meg első könyvét a szüfrazsettmozgalom történetéről, 1914-ben Workers Dreadnought címmel lapot indított. Az I. világháború alatt pacifista, internacionalista, 1917-ben rokonszenvvel fogadta az orosz forradalmat. 1918 júliusában megalapította a People’s Russian Information Bureau-t. 1919 októberében az olasz szocialista párt bolognai kongresszusán a Komintern mellett szólalt föl, 1920 februárjában résztvevője volt az amszterdami nemzetközi kommunista konferenciának. 1920 nyarán részt vett a Komintern II. kongresszusán; baloldaliként ellenezte a kommunisták csatlakozását a Labour Partyhoz és részvételüket a parlamenti választásokon. Megalakulásakor tagja lett a Brit Kommunista Pártnak, hamarosan azonban nyílt konfliktusba került a párt vezetésével. 1921-ben visszautasította, hogy a KP ellenőrzése alá helyezze lapját, ennek következményeképp kizárták. A későbbiekben eltávolodott a kommunista mozgalomtól. 1956-ban Etiópiába költözött, és ott is halt meg. – A szerk.