Ünneprontás^[1]

 

Egységes-e az emigráció? Bécsből is, Pestről is egyaránt ismételgetik, hogy igen. A fehér terror kis agyvelejű és még kisebb tudású hóhérlegényei csak azt látják, hogy a karmaik közül kiszabadultak halálos gyűlölettel vannak eltelve velük szemben, hogy megakarják buktatni rémuralmukat. Ezek szemében tehát egységes az emigráció – és mivel ma Pesten a „kommunista” szó a legijesztőbb: egységesen „kommunista”; „kommunista” a Göndörök[2] boulevard-lapja, sőt „kommunista” még a derék Garami is. De egységesnek látják az emigrációt a legtöbben Bécsben is. Szerencsétlen, a halál torkából megmenekült, a bujdosás bizonytalanságával és nyomorúságával keservesen küszködő emberek érthető módon arra központosítják minden gondolatukat: mikor lehet, hogy lehet leghamarább hazatérni? És mivel úgy látszik, hogy ennek a hazamenésnek egy akadálya van csak: Horthy és a fehér terror, kézenfekvő a gondolat: össze kell fogni mindenkinek, félre kell tenni minden elválasztó különbséget, együtt kell harcolni Horthy és a fehér terror ellen ­ a pártok és csoportok közötti küzdelemre ráérünk akkor is, ha őket már megbuktattuk.

Ezzel a közvéleménnyel szemben, mely az „Új Nemzedék”-től a „Világosság”-ig más szavakkal és más okokból, de ugyanazt állítja, egyedül mi, kommunisták állunk szemben. Szemben állunk egyrészt a Budapest felől kiinduló egységesítéssel. Ha a fehér terror egy akasztófa alá állít is bennünket, mi az akasztófa alatt sem vállalunk közösséget az osztályharc árulóival. Ahogy nem tekintjük a proletariátus mártírjainak azokat a szerencsétleneket, akik elmulasztották vagy feleslegesnek tartották a menekülést, hanem csak azokat, akik tudatosan és elszántan az ügyért haltak meg, úgy nem tekintjük harcostársainknak azokat, akiket kizárólag a fehér terror nem válogató dühöngése kergetett az emigrációba. Nem vagyunk és soha, semmi körülmények közt és semmi tekintetben [nem vagyunk] szolidárisak Peyer úrral – egyedül azokkal a „bűnösökkel” vagyunk szolidárisak, akiknek őszerinte „lakolniok” kell. De szemben állunk a Budapest felé irányult egységesítéssel is. Nem mintha mi nem akarnánk Horthy uralmát megdönteni. Sőt. Mert mi egyedül akarjuk komolyan megdönteni. (Ezt minden butaságuk ellenére a fehér terroristák is tudják, és nem véletlen, hogy mindenkit, akitől félnek, a mi nevünkön, kommunistának neveznek.) Mert mi egyedül tudjuk, hogy hogyan lehet megdönteni Horthyék uralmát, véget vetni a fehér terrornak: a proletariátus diktatúrájával, melyet a magyarországi gazdasági krízis, a magyar proletariátus forradalmi fejlődése és a világforradalom menete előbb-utóbb bizton meg fog hozni.

De az emigráció állapota nem kedvező talaja a higgadt és egyben forradalmi gondolkodásnak, a kitartóan forradalmi cselekvésnek. Az emigránsok lelke a jogosulatlan remények és vad pánikhangulatok között hánykolódik – és a szociáldemokrata műveltség csak szavakat, csak kifejezést képes adni ennek az ingadozásnak, irányt soha. Az emigráció „nagypolitikát” szeretne űzni. Abban bizakodik, hogy majd csak akad olyan külpolitikai helyzet, amelyben néhány „demokratikus” állam megsokallja Horthyék garázdálkodását, megijed a magyar imperializmustól, és segít a magyar emigrációnak hazamenni. Ehhez – szerinte – csak az kell „az emigráció tekintélye kedvéért”, hogy az emigráció egységesen legyen megszervezve, hogy ne legyenek pártviszályok, hogy tegyünk félre minden különbséget, egyesüljünk, és fogjunk össze Horthy ellen.

Nekünk, kommunistáknak azonban hagyományunk az ünneprontás. Liebknecht elvtársunk elrontotta a világháború idején a német szociáldemokraták gyönyörű testvériesedési ünnepét a burzsoáziával; mi is elrontottuk a szociáldemokrácia köztársasági örömünnepét, mikor Kunfi az osztályharcot – egyelőre – hat hétre felfüggesztette. (Azóta is elfelejtette leakasztani.) Most is ünnepet rontunk. Most is azt mondjuk: minden „Burgfriede” a burzsoázia győzelmét, a fehér terror meghosszabbítását jelenti. Mert nem igaz, hogy van – Szovjet-Oroszországot kivéve – olyan állam a világon, mely komolyan akarná Horthyékat Magyarországról elkergetni. Egy kicsit konspirálni, egy kicsit fenyegetőzni, egy kis szövetséget kötni, hogy Horthy ne merjen támadó háborút indítani? Hogyne; miért ne? Alkalomadtán egy kis háború is, határkiigazítás végett, vagy hogy előre elvegyék a kedvét a készülő revansháborútól. És evégből attól sem riadnak vissza, hogy szóba álljanak az emigrációval, hogy annak „tekintélyét” felhasználják Horthy-Magyarországon zavarcsinálásra. (Bismarck is felhasználta Klapkát Ausztria ellen.) De komoly háborút Horthyék komoly megbuktatására? Csak emigrációs naivitás hihet el ilyesmit. Hiszen annyi esze mindenkinek lehetne, hogy lássa: vagy Horthyt folytatja a helyébe lépő új rend, vagyis fenn akarja tartani a kapitalizmust, a mezőgazdasági kizsákmányolást, és akkor nemcsak befelé kell folytatnia Horthy politikáját a proletariátussal szemben, hanem kifelé is – a területi integritás irányában. (Kunfiék még a proletárdiktatúrába is belementek abban a reményben, hogy megvalósíthatják a „nem, nem, soha” jelszót.) Vagy letér az utód Horthy útjáról, de akkor megindult (akár akarja, akár nem) a proletárdiktatúra felé vezető úton.

Ismétlem: ezt mindenki tudhatná, de azért az emigráció mégsem tudja. Azért emigráció, azért szociáldemokrata emigráció, hogy ezt ne tudja. Hogy abban bizakodjék: „nagypolitikával” lehet megkerülni az osztályharcot, lehet visszaállítani a Károlyi-forradalom gyönyörű idejét. Tárgyalni akarnak mindenáron, úgy, ahogy a munkásság forradalmi sztrájkjainak idején mindenáron tárgyaltak a munkáltatókkal, meg a rendőrséggel. Tárgyalni akarnak egyúttal külföldi kapitalistákkal, mert a külföldiek azt hiszik, hogy jelenleg nélkülük is tudnak boldogulni.

Ez persze tévedés részükről. Ideig-óráig talán még fenn lehet tartani a magyarországi elnyomatást szociáldemokraták nélkül. De a termelés krízise mindig élesebb lesz; a proletariátus mindig jobban magára eszmél; a világforradalom pedig napról-napra közeledik és erősbül. Ki támogathatja, ki mentheti meg akkor a gazdasági elnyomatást Magyarországon? Ki más, mint Garamiék, akiknek elvtársai vállvetve buzgólkodnak a világkapitalizmus helyreállításán? Ki más, mint Kunfiék, akik külföldi elvtársaikkal együtt minden  erejüket és tudásukat arra összpontosítják, hogy a proletariátus harci kedvét csökkentsék, önbizalmát csüggetegséggé változtassák, egységes csatasorait megbontsák? Ki más, mint a Garamik és Kunfik testvéri szövetsége,[3] mely különböző eszközökkel, kitűnő szereposztással segíti az antantot abban, hogy Oroszország ellenségeit akadálytalanul ellássa minden hadianyaggal?

Az ilyen vakság nem tart örökre. Garamit illetőleg már kezd is megváltozni az otthoni hangulat, és talán nemsokára felkel Kunfi napja is a Lipótvárosban, Mert nélkülük nem menthető meg a magyar kapitalizmus, amint nem menthető meg egy más kapitalizmus sem szociáldemokrácia nélkül széles e világon, és valamikor minden magyar kapitalista ismét tudni fogja, hogy Garami és Kunfi megbízhatóbb támasz számára, mint Horthy és Héjjas.

Ez a nap csak késik, de nem múlik. Legfeljebb, ha a forradalom menete megelőzi eljöttét. De az erre vezető irányzatot mi látjuk. És mert látjuk: amint ünneprontók voltunk az októberi forradalomban, ünneprontók a diktatúrában, mikor megakadályoztuk a szociáldemokrata „nemzeti bolsevizmus” folytán készülő forradalmi „Burgfriedé”-t, és ünneprontók a diktatúra vége felé, mikor a szakszervezeti kormán[nyal] és „a demokrácia helyreállításának” illúziójával szemben hirdettük a fehér terror elkerülhetetlen közeledtét, úgy ünneprontók maradunk az emigráció egységével szemben is. Mert a szociáldemokraták egységvágya végül mindig a burzsoáziával való egységet jelent, ha szavakban mint a proletariátus, mint az emigráció egysége jelentkezik is. Burgfriede készül. Velünk hirdetik – de a magyar kapitalistákkal szeretnék. Mi ezt tudjuk, és ez a mi tudásunk: ünneprontás.

 

[1] Proletár, Wien 1920. szeptember 16. (I. évf., 12. sz.), 9–10. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Störung des Festes, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 91. skk. o. – A szerk.

[2] Göndör Ferenc (1885–1948?) szocialista újságíró, 1912-től a Népszava munkatársa; az I. világháború alatt haditudósításokat írt, ezek kötetben is megjelentek (A háború nyomában, 1915; A szenvedések országútján, 1916; Szerb szocialisták a háborúban, 1917). 1918. október 1-től Az Ember címmel politikai hetilapot adott ki; részt vett az októberi forradalomban, a tanácsköztársaság idején az újságíró-szakszervezet és a sajtódirektórium elnöke volt, hamarosan ellenzéke lett a diktatúrának. Göndörrel és lapjával, illetve a Göndört támogató Weltner Jakabbal Lukács közoktatásügyi népbiztosként már a tanácsköztársaság idején összetűzött kultúrpolitikai, illetve Lukács és a diktatúra kommunista vezetői szerint kultúrpolitikainak álcázott politikai kérdésekben. (Lásd Lukács Felvilágosításul című írását, illetve a hozzá csatlakozó jegyzeteket a Lukács György: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok 1918–19 című kötetben, Magvető, Budapest 1987, 105. skk. o., 406. skk. o.) A tanácsköztársaság után Bécsbe emigrált, majd New Yorkba ment, mindkét helyen tovább szerkesztve hetilapját – a Göndörök bulvárlapja kitétel nyilván Az Emberre vonatkozik, amely Bécsben több alkalommal visszatért „Lukács György sajtótipró politikájára” (1919. november 13., 29.; 1920. december 5., 15. stb.). Garázdálkodásom a diktatúrában (1919), illetve Vallomások könyve (1923) címmel publikálta emlékiratait. – A szerk.

[3] A lapban valószínűleg tévesen: szövetségese; a mondatba egyébként is több szedéshiba csúszott. – A szerk.