Rosa Luxemburg, a marxista[1]

 

A közgazdászok megmagyarázzák nekünk, hogyan termelnek az emberek ezek között az adott viszonyok között; amit azonban nem magyaráznak meg, az az, hogyan termelődnek ki maguk ezek a viszonyok, vagyis nem magyarázzák meg azt a történelmi mozgást, amely ezeket a viszonyokat létrehozza.
Marx: A filozófia nyomorúsága[2]

Nem az ökonómiai motívumok elsődlegessége a történelemmagyarázatban, hanem a totalitás nézőpontja különbözteti meg döntően a marxizmust a polgári tudománytól. A totalitás kategóriája, az egésznek részei felett gyakorolt, mindenoldalú, meghatározó uralma képezi annak a módszernek a lényegét, amelyet Marx Hegeltől vett át, és eredeti módon egy teljesen új tudomány alapzatává formált. A termelőnek a termelés összfolyamatától való tőkés elválasztása, a munkafolyamat részekre való feldarabolása, amely figyelmen kívül hagyja a munkás emberi sajátosságait, a társadalomnak tervszerűtlenül és összefüggéstelenül, nyakló nélkül csak termelő egyénekre bomlása szükségképpen mélyrehatóan befolyásolta a kapitalizmus gondolkodását, tudományát és filozófiáját is. A proletár tudomány mélyreható forradalmisága nem pusztán abban áll, hogy forradalmi tartalmakat állít szembe a polgári társadalommal, hanem elsősorban magának a módszernek a forradalmi lényegében. A tudományban a totalitás kategóriájának uralma a forradalmi elv hordozója.

A hegeli dialektikának ezt a forradalmi elvét – a hegeli filozófia minden konzervatív tartalmának dacára – már Marx előtt is sokan felismerték, anélkül azonban, hogy e felismerésből kifejlődhetett volna egy forradalmi tudomány. Csak Marxnál vált a hegeli dialektika valóban – Herzen szavaival – a „forradalom algebrájá”-vá. Ez azonban nem egyszerűen a materialista megfordítás következménye. Sokkal inkább arról van szó, hogy csak azért válhatott világossá a hegeli dialektika forradalmi elve ebben a megfordításban és ennek a megfordításnak a következtében, mert változatlan maradt a módszer lényege, a totalitás nézőpontja: minden részjelenségnek az egész, a gondolkodás és történelem egységeként felfogott dialektikus folyamat mozzanataként való szemlélete. Marxnál a dialektikus módszer célja a társadalom mint totalitás megismerése. Míg a polgári tudomány a – szaktudományos és módszertani szempontból szükséges és hasznos – absztrakciókat, melyek részben a kutatás objektumának tárgyszerű elkülönülése, részben pedig a tudományos munkamegosztás és specializáció következtében keletkeznek, vagy naiv realista módon „valósággal”, vagy „kritikailag” autonómiával ruházza fel, addig a marxizmus megszünteti ezeket az elkülönüléseket, amennyiben dialektikus mozzanatokká emeli vagy süllyeszti őket. Persze az elemeknek, mind egész kutatási területek, mind pedig ezeken belül egyes problémakomplexumok vagy fogalmak elemeinek absztraháló izolálása elkerülhetetlen. A döntő kérdés azonban az, hogy ez az izoláció csupán eszközként szolgál-e az egész megismerésére, vagyis mindig beágyazódik-e az általa feltételezett és megkövetelt, helyes, totális összefüggésbe, vagy pedig az izolált részterületek absztrakt megismerése megőrzi „autonómiáját”, és öncéllá válik. A marxizmus számára tehát végső soron nem létezik önálló jogtudomány, nemzetgazdaságtan, történelem stb., csupán egyetlen, egységes – történelmi-dialektikus – tudomány létezik, amelynek tárgya a társadalom mint totalitás fejlődése.

A totalitás nézőpontja azonban nem csupán a megismerés tárgyát határozza meg, hanem szubjektumát is. A polgári tudomány a társadalmi jelenségeket – tudatosan vagy öntudatlanul, naiv vagy kifinomult módon – mindig az egyén álláspontjáról szemléli.[3] És az egyén álláspontjáról nem adódhat semmiféle totalitás; legföljebb egy részterület aspektusai adódnak, legtöbbször azonban csak töredékek: összefüggéstelen „tények” vagy absztrakt résztörvények. A tárgy totalitása csak akkor tételezhető, ha a tételező szubjektum maga is totalitás; ha tehát azért, hogy önmaga elgondolja, kénytelen tárgyát totalitásként elgondolni. A totalitás mint szubjektum e nézőpontját a modern társadalomban egyedül és kizárólagosan az osztályok szolgáltatják. Marx tehát, amikor , különösen a Tőkében, minden problémát ebből a szempontból tekint át, döntőbb módon és gyümölcsözőbben korrigálja Hegelt (aki még ingadozott a „nagy egyéniség” és az absztrakt népszellem nézőpontja között), mint az „idealizmus” és „materializmus” kérdésében, ha ezt követői ritkábban értették is meg.

A klasszikus gazdaságtan, és vulgarizálói még inkább így voltak ezzel, mindig az egyes tőkés álláspontjáról szemlélte a kapitalista fejlődést, és ennek következtében egy sor megoldhatatlan ellentmondásba és látszatproblémába keveredett. Marx a Tőkében radikálisan szakít ezzel a módszerrel. Nem mintha – agitatorikusan – most már minden mozzanatot azonnal és kizárólagosan a proletariátus álláspontjáról szemlélne. Az ilyen egyoldalúságból csupán egy új vulgárökonómia keletkezhetett volna, hogy úgy mondjam, ellentétes előjellel. Hanem amennyiben az egész kapitalista társadalom problémáit az azt felépítő osztályok, kapitalisták és proletárok mint összességek [Gesamtheiten] problémáiként vizsgálja. Nem ezeknek a csak a módszertani problémára utaló soroknak a feladata annak vizsgálata, mennyiben kerül új megvilágításba ezáltal egy sor kérdés, hogyan keletkeznek olyan új problémák, amelyeket a klasszikus nemzetgazdaságtan fel sem ismerhetett, megoldásukról nem is beszélve, és mennyiben bizonyult semmisnek sok látszatproblémája. Itt csak arról lehet szó, hogy nyomatékosan rámutassunk a dialektikus módszer valódi és nem, mint ez Hegel epigonjainál történt, pusztán játékos használatának mindkét előfeltételére: a totalitásnak mint tételezett tárgynak és mint tételező szubjektumnak a követelményére.

II.
Rosa Luxemburg főműve, a Tőkefelhalmozás, a marxizmus vulgarizálásának évtizedei után ezen a ponton veszi fel a fonalat. A marxizmus ellaposításának, polgári „tudománnyá” való átalakításának első világos és nyílt kifejeződése Bernstein A szocializmus előfeltételei című könyve volt. Egyáltalán nem véletlen, hogy a könyvnek ugyanaz a fejezete, amely az egzakt „tudomány” nevében a dialektikus módszer ellen intézett támadással kezdődik, azzal végződik, hogy blanquizmussal vádolja Marxot magát. Azért nem véletlen, mert mihelyt elvész a totalitás nézőpontja, a dialektikus módszer kiindulópontja és célja, előfeltétele és követelménye; mihelyt izolált, az összfejlődéstől elválasztott aktusnak, nem pedig a folyamat mozzanatának tűnik a forradalom, Marx forradalmisága szükségkpp a munkásmozgalom kezdetleges időszakába, a blanquizmusba való visszaesésnek látszik. A forradalom elvének elvetésével, amely elv a totalitás kategoriális uralmának következménye, szétesik a marxizmus egész rendszere. Bernstein bírálata opportunizmusnak is túlságosan opportunista ahhoz, hogy ebben a tekintetben minden következtetését[4] napvilágra kerülni engedje.[5]

A történelem dialektikus menete azonban, amelyet pedig minden másnál inkább akartak a marxizmusból kiirtani, itt is rákényszerítette az opportunistákra a szükségszerű konzekvenciákat. Az imperialista korszak gazdasági fejlődése mindinkább lehetetlenné tette a tőkés rendszer ellen intézett látszattámadásokat, izoláltan felfogott jelenségeinek – az „objektív és egzakt tudomány” érdekében való – „tudományos” elemzését. Nemcsak politikailag kellett dönteni a kapitalizmus mellett vagy ellen. Elméletileg is dönteni kellett. El kellett dönteni: vagy marxista módon, totalitásként szemléljük a társadalom összfejlődését, akkor azonban mind elméletileg, mind gyakorlatilag meg kell birkóznunk az imperializmus jelenségével, elszigetelt mozzanatok szaktudományos vizsgálatára korlátozva magunkat kitérünk a szembenézés elől.

A monografikus nézőpont zárja el a legbiztosabban a rálátást arra a problémára, melynek megpillantásától az egész, opportunistává vált szociáldemokrácia rettegett. Miközben elszigetelt részterületeken „egzakt” leírásokra lelt, és egyes eseteket illetően „időtlen törvényekre”, elmosódott az imperializmust az előző korszaktól elválasztó szakadás. Egyszerre az „általában vett” kapitalizmusban találtuk magunkat, melynek fennállása a szociáldemokraták szemében mindinkább éppúgy megfelelni tűnt az emberi ész lényegének, éppúgy „természettörvényszerűnek” tűnt, mint Ricardo és az őt követő polgári vulgárökonómusok számára.

Nem volna marxista és nem volna dialektikus kérdésfeltevés, ha annak a vizsgálatába akarnánk bocsájtkozni, hogy a gyakorlati opportunizmus okozta-e ezt a visszalépést a vulgáris gazdaságtan módszeréhez, vagy fordítva. A történelmi materializmus szemléletmódja számára a két tendencia összetartozik: együtt alkotják a szociáldemokrácia háború előtti helyzetének társadalmi miliőjét; azt a miliőt, amelyből a Rosa Luxemburg Tőkefelhalmozás-a körül folyt elméleti csatározások egyedül megérthetők.

Hiszen a Bauer, Eckstein és mások által folytatott vita nem akörül forgott, hogy helyes-e tárgyilag a tőkefelhalmozás problémájának Rosa Luxemburg adta megoldása. Ellenkezőleg, azon vitatkoztak, rejlik-e egyáltalán itt valamiféle probléma, és a leghevesebben vitatták egy valódi probléma létezését. A vulgáris gazdaságtan módszertani álláspontjáról ez nagyon is érthető, sőt, szükségszerű. Ha ugyanis a felhalmozás kérdését egyfelől a nemzetgazdaságtan részkérdéseként tárgyaljuk, másfelől pedig az egyes tőkés szempontjából nézzük, valóban nem jelentkezik problémaként.[6]

Az egész problémának ez az elutasítása szorosan összefügg azzal, hogy Rosa Luxemburg bírálói gyanútlanul átlapozták a könyv kulcsfejezetét (A felhalmozás történelmi feltételei), és következetesen az alábbi formában vetették fel a kérdést: helyesek-e Marx formulái, amelyek a csak tőkésekből és munkásokból álló társadalom módszertanilag izoláló előfeltevésén nyugodtak, és hogyan volnának a leghelyesebben értelmezhetők? Hogy ez az előfeltevés magánál Marxnál csupán módszertani jellegű előfeltevés volt, amely a probléma világosabb megragadását szolgálta, amelytől azonban egy átfogóbb kérdésfeltevéshez, a problémának a társadalmi totalitásba való belehelyezéséhez kell továbblépni, azt a bírálók nem vették észre. Nem vették észre, hogy a Tőke első kötetében az úgynevezett eredeti felhalmozással kapcsolatban maga Marx is megtette ezt a lépést; tudatosan vagy öntudattal, de elhallgatták, hogy a Tőke éppen e probléma szempontjából olyan töredék, amely pontosan ott szakad félbe, ahol a probléma fölgöngyölítésének kellene következnie; hogy ezek szerint Rosa Luxemburg semmi mást nem tett, mint hogy Marx szándékaival összhangban végiggondolta Marx töredékét, és szelleméhez hűen kiegészítette azt.

Luxemburg kritikusai mindazonáltal nagyon következetesen jártak el. Az egyes tőkés álláspontjáról, a vulgárgazdaságtan nézőpontjából ugyanis valóban nem kell ezt a kérdést föltenni. Az egyes tőkés álláspontjáról a gazdasági valóság örök természeti törvények által kormányzott világnak tűnik, és ténykedését ezekhez a törvényekhez kell szabnia. Számára az értéktöbblet realizálása, a fel­halmozás (bár még itt is csak nagyon gyakran, de semmiképpen sem mindig) a más egyes tőkésekkel folytatott csere formájában megy végbe. A felhalmozás egész problémája is csupán egyik formája annak a számtalan alakváltozásnak, melyen a pénz – áru – pénz és az áru – pénz – áru formulák a termelés és a körforgás során keresztülmennek. A felhalmozás kérdése a vulgáris gazdaságtan számára így olyan szaktudományos részkérdéssé válik, amely alig is függ össze az összkapitalizmus sorsával, és amelynek a megoldását megfelelően garantálja a marxi formulák helyessége, azokat legfeljebb – amint ezt Otto Bauer teszi – a „kornak megfelelően” kijavítani kell. Hogy ezekkel a formulákkal elvi okokból megragadhatatlan a gazdasági valóság, mivel a formulák előfeltevése éppen az ettől a totális valóságtól való absztrakció (mintha a társadalom kizárólag tőkésekből és munkásokból állna); hogy tehát a formulák csak a probléma megvilágítására, ugródeszkául szolgálnak a valódi probléma megfogalmazásához, azt Bauer és elvtársai éppoly kevéssé értették meg, ahogy annak idején a Ricardo-tanítványok sem értették a marxi[7] kérdésfelvetéseket.

A Tőkefelhalmozás ismét feleleveníti a fiatal Marx, A filozófia nyomorúsága módszerét és kérdésfeltevését. Ahogy ott Marx elemezte azokat a történelmi feltételeket amelyek lehetségessé és érvényessé tették Ricardo gazdaságtanát, annak a módszerét alkalmazza Luxemburg a Tőke II. és III. kötetének töredékes vizsgálódásaira. A feltörekvő kapitalizmus ideológiai képviselőiként a polgári közgazdászok szükségképpen azonosnak tekintették a Smith és Ricardo által felfedezett „természeti törvényeket” a társadalmi valósággal, hogy ezáltal a kapitalista társadalomban az ember és az ész „természetének” egyedül megfelelő társadalmat fedezhessék fel. A szociáldemokrácia mint annak a kispolgárivá vált munkásarisztokráciának az ideológiai kifejeződése, amely a kapitalizmus utolsó szakaszában maga is érdekelt volt az egész világ imperialista kizsákmányolásában, ugyanakkor szeretett volna kitérni elkerülhetetlen sorsa, a világháború elől, éppígy kénytelen a fejlődést úgy felfogni, mintha a kapitalista felhalmozás folyamata elképzelhető volna a matematikai formulák légüres terében (tehát problémamentesen, tehát világháború nélkül). Ezzel politikai belátás és előrelátás tekintetében messze elmaradt azok mögött nagypolgári-tőkés érdekeltségű rétegek mögött, amelyek a háborús következmények ellenére is érdekeltek voltak az imperialista kizsákmányolásban. A szociáldemokraták viszont éppen így foglalhatták el elméletileg már akkor mai pozíciójukat: így lettek a tőkés gazdasági rend örökös fennállásának védelmezői, akik óvtak azoktól a sorsszerűen katasztrofális következményektől, amelyek felé az imperialista kapitalizmus valódi képviselői látnoki módon és egyben vakon sodródtak. Ahogy a ricardói „természettörvények” azonosítása a társadalmi valósággal a feltörekvő kapitalizmus ideológiai önvédelme volt, úgy válik az osztrák iskola Marx-értelmezése, a marxi absztrakcióknak a társadalmi totalitással való azonosítása a hanyatló kapitalizmus „racionalitásának” önvédelmévé. Ahogy a fiatal Marx totalitásszemlélete metszően éles fényben mutatta meg az akkor még virágzó kapitalizmus facies hippocraticáját, úgy ölti magára Rosa Luxemburg vizsgálódásaiban – azáltal, hogy ezek a vizsgálódások a kapitalizmus alapproblémáit beillesztik a történelmi folyamat totalitásába – a kapitalizmus végső virágzása az elborzasztó haláltánc karakterét, az oidipuszi útét az elkerülhetetlen sors felé.

III.
Rosa Luxemburg önálló (és csak a halála után megjelent) brosúrát szentelt a „marxista” vulgárökonómia cáfolatának. Ez a cáfolat azonban mind irodalmilag, mind módszertanilag inkább a Tőkelfelhalmozás második szakaszának végére illik, negyedik hadjáratként a kapitalista fejlődés e sorskérdésének tárgyalásában. A könyv irodalmi sajátszerűsége ugyanis abban áll, hogy túlnyomó része problématörténeti vizsgálódásoknak van szentelve. Nem csupán mert a vizsgálódások kiindulópontja és a probléma végső, tárgyi taglalásának kezdet az egyszerű és bővített újratermelés marxi elemzése. Hanem mert a könyv magvát a felhalmozás problémájával kapcsolatos nagy viták, hogy úgy mondjuk, irodalomtörténeti tárgyalása alkotja: Sismondi vitája Ricardóval és iskolájával, Rodbertusé Kirchmannal, a narodnyikoké az orosz marxistákkal.

Ez az ábrázolásmód sem idegen azonban a marxi hagyományoktól. Ez a fajta kompozíció éppenséggel visszatérés az eredeti, hamisítatlan marxizmushoz: magának Marxnak az ábrázolásmódjához. Marx első érett, befejezett és lezáró műve, A filozófia nyomora, ugyanis úgy cáfolja Proudhont, hogy visszanyúl nézeteinek valódi forrásaihoz, egyfelől Ricardóhoz, másfelől pedig Hegelhez. Hogy hol, hogyan és mindenekelőtt miért kellett Proudhonnak Ricardót és Hegelt félreértenie, annak az elemzése az a fényforrás, amelynek sugara nemcsak kíméletlenül átvilágítja Proudhon önellentmondásait, hanem lehatol a tévedéseit előidéző, de számára is ismeretlen mélységekbe: azokig az osztályviszonyokig, amelyeknek nézetei elméleti kifejeződését alkotják. „A közgazdasági kategóriák csak a társadalmi termelési viszonyok elméleti kifejezései, absztrakciói” – mondja Marx.[8] Hogy Marx elméleti főműve a tárgyalt problémák so­kasága és a mű terjedelme miatt a problématörténeti ábrázolásnak ezt a módját csak részben engedte meg, nem fedheti el a problémák kezelésének tárgyilag egyívású voltát. A Tőke és az Értéktöbblet-elméletek a dolog lényegét tekintve egy művet alkotnak, amelynek belső felépítése A filozófia nyomorúságában ragyogóan és irodalmilag is nagyvonalúan felvetett és felvázolt problémák tartalmi kiteljesítése.

A problémamegfogalmazásnak ez a belső formája ismét visszakalauzol bennünket a dialektikus módszer középponti problémájához, a totalitás kategóriájának helyesen felfogott uralkodó szerepéhez, s ezzel a hegeli filozófiához is. Ezen a lényeges ponton Marx sohasem vetette el a hegeli filozófiát, amely – a legmagávalragadóbban A szellem fenomenológiájában – mindig egyszerre volt a filozófia története és a történelem filozófiája. Gondolkodás és lét hegeli, – dialektikus – egybefoglalása [Ineinssetzung], annak egy folyamat egységeként és totalitásaként való felfogása a lényege a történelmi materializmus történetfilozófiájának is. A történelem „ideologikus” felfogása ellen folytatott materialista polémia is inkább a Hegel-epigonokat, mintsem magát a mestert támadta, aki ebben a tekin­tetben sokkal közelebb állt Marxhoz, mint ahogyan azt a dialektikus módszer „idealista” megmerevítése ellen vívott harca során néha maga Marx is gondolta. A Hegel-epigonok „abszolút” idealizmusa ugyanis a rendszer eredeti totalitásának feloldását jelentette,[9] a dialektika elszakítását az élő történelemtől, tehát – végső fokon – gondolkodás és lét dialektikus egységének megszüntetését. Ám a Marx-epigonok dogmatikus materializmusa maga is megismétli a történelmi valóság konkrét totalitásának ezt a feloldását. Ha módszerük nem is fajul, mint a Hegel-epigonoké, üres gondolati sémákká, ám cserében mechanikus-szaktudományos vulgárökonómiává merevedik. Ha az előbbiek elvesztették abbeli képességüket, hogy tisztán ideologikus konstrukciókkal megragadják a történelmi eseményeket, az utóbbiak nem kevésbé bizonyultak képtelennek arra, hogy a társadalom úgynevezett „ideológiai” formáit gazdasági alapjukkal való összefüggésükben, magát a gazdaságot pedig mint totalitást, mint társadalmi valóságot ragadják meg.[10]

A dialektikus módszert – bármiről legyen is szó – mindig ugyanaz a probléma foglalkoztatja: a történelmi folyamat totalitásának megismerése. Ezért számára elvesztik kölcsönös merev idegenségüket az „ideológiai” és „ökonómiai” problémák, s átcsapnak egymásba. A problématörténet valóban a problémák történetévé válik. Egy probléma irodalmi, tudományos kifejeződése egy társadalmi egész, a hozzá kapcsolódó lehetőségek, korlátok és problémák kifejeződésének mutatkozik. Ezáltal az irodalomtörténeti problémakezelés képes a legtisztábban kifejezni a történelmi folyamat problematikáját. A filozófia története történetfilozófiává alakul.

Ezért semmiképpen sem véletlen, hogy a marxizmus újjászületésének kezdetén álló két alapvető mű, Rosa Luxemburg Tőkefelhalmozása és Lenin Állam és forradalomja irodalmilag is visszanyúl a fiatal Marx használta formához. Hogy művük valódi problémái dialektikusan bontakozzanak ki a szemünk előtt, mintegy irodalomtörténetileg ábrázolják problémáik keletkezését. És amikor a saját problémafelvetésüket megelőző nézetek változásait és fordulatait taglalják, amikor a gondolati tisztázás és zavar minden ilyen lépcsőfokát feltételeik és következményeik történelmi totalitásába ágyazva veszik szemügyre, másként elérhetetlen elevenséggel idézik fel magát azt a történelmi folyamatot, amelynek a saját problémafelvetésük és megoldásuk is gyümölcse. Óriási különbség van e módszer és „az elődök figyelembevétel” között, ahogy az a polgári tudományban dívik (ahová a szociáldemokrata teoretikusok is tartoznak kétségkívül). Hisz amikor a polgári tudomány módszertanilag különbséget tesz a történelem és elmélet között, amikor az egyes problémákat elvileg és módszertanilag elválasztja egymástól, vagyis az egzakt tudományosságra hivatkozva kizárja a vizsgálódás köréből a totalitás problémáját, a problématörténet az adott probléma szempontjából mind tárgyilag, mind az ábrázolás tekintetében felesleges ballaszttá válik; csak a szaktudósokat érdekli, korlátlan kiterjeszthetősége elfojtja az érzékenységet a valódi problémák iránt, és a szellemtelen szakbarbárságnak válik táptalajává.

Ennek a révén, a Marx és Hegel ábrázolási-módszertani hagyományaihoz való kapcsolódás révén válik Lenin problématörténete a XIX. század európai forradalmainak belső történetévé; ezáltal válik Rosa Luxemburg irodalomtörténeti ábrázolása a kapitalista rendszer lehetőségeiért és kiterjesztéséért folytatott harcok történetévé. A még fejletlen, feltörekvő kapitalizmus első, nagy megrázkódtatásai, az 1805-ös és 1818–19-es nagy válságok Sismondi Nouveaux Principes d’Économie Politique című művének formájában kezdik a sort. A kapitalizmus problematikusságának első – célját tekintve reakciós – felismeréséről van itt szó. A kapitalizmus fejletlensége ellenfeleinek egyszerre egyoldalú és téves szempontjaiban fejeződik ki. Míg Sismondi reakciós szkepszise a felhalmozás lehetetlenségének jelét látta a válságokban, az új termelési rend szószólóinak még töretlen optimizmusa tagadja a válságok szükségszerűségét, és egyáltalán, bármilyen probléma létezését. A sor végén teljesen megfordul a kérdezők társadalmi rétegződése és válaszaik társadalmi jelentősége: már – ha ez sokáig nem is tudatosodik – a forradalom sorsa, a kapitalizmus hanyatlása a téma. Az, hogy a marxi elemzés elméletileg döntően befolyásolta ezt a jelentésváltozást, annak a jele, hogy a burzsoázia kezéből egyre inkább kicsúszik a társadalom ideológiai irányítása is. Míg azonban a narodnyikok elméleti állásfoglalásában világosan megnyilvánul kispolgári-reakciós lényegük, érdekes megfigyelni, hogy az orosz „marxisták” egyre inkább a kapitalista fejlődés ideológiai élharcosaivá válnak. A kapitalizmus fejlődési lehetőségeit illetően ők lesznek Say, MacCulloch és társaik társadalmi optimizmusának ideológiai örökösei. „A »legális« orosz marxisták kétségkívül győzelmet arattak ellenfeleik, a narodnyikok fölött – mondja Rosa Luxemburg –, de túlságosan is győztek […] Arról volt szó, hogy a kapitalizmus általában és Oroszországban különösen életképes, fejlődőképes[-e], és az említett marxisták ezt a képességet olyan alaposan bebizonyították, hogy elméletileg még a kapitalizmus örök fennmaradásának lehetőségét is kimutatták. Világos, hogy ha a tőke korlátlan felhalmozását elfogadjuk, akkor ezzel a tőke korlátlan életképességét is bebizonyítottuk. […] Ha a tőkés termelési mód  korlátlanul biztosítani tudja a termelőerők korlátlan növekedését és a gazdasági haladást, akkor legyőzhetetlen.”[11]

Itt indul a negyedik és utolsó hadjárat a felhalmozás problémájának a tárgyában, Otto Bauer hadjárata Rosa Luxemburg ellen. A szociális optimizmus kérdése újabb funkcióváltozáson ment keresztül. Rosa Luxemburgnál a felhalmozás lehetőségében való kételkedés leveti abszolutisztikus formáját. A felhalmozás feltételeinek történelmi kérdésévé válik, és egyben azzá a bizonysággá, hogy a korlátlan felhalmozás lehetetlenség. A felhalmozás azáltal, hogy a társadalmi egész összefüggésében lesz a vizsgálódás tárgya, dialektikussá válik. Az egész kapitalista rendszer dialektikájává tágul. „Abban a pillanatban – mondja Rosa Luxemburg –, amikor a bővített újratermelés marxi sémája megfelel a valóságnak, akkor ez már a felhalmozási folyamat végét, történelmi korlátait, tehát a tőkés termelés lezárulását jelenti. Tőkés értelemben a felhalmozás lehetetlensége a termelőerők további kibontakoztatásának lehetetlenségét, és ezzel a kapitalizmus bukásának objektív történelmi szükségességét jelenti. Ebből adódik az utolsó, az imperialista fázis, vagyis a kapitalizmus történelmi pályájának végső periódusa idején az ellentmondásos mozgás.”[12] Mikor a kétségből dialektikus bizonyság lesz, nyomtalanul maga mögött hagyja múltjának minden kispolgári-reakciós maradványát: optimizmussá, az eljövendő társadalmi forradalomban való elméleti bizonyossággá válik.

Ugyanez a funkcióváltozás az ellentétes állásfoglalást, a korlátlan felhalmozás igenlését kispolgári-ingadozó, bizonytalan és kétkedő karakterrel ruházza fel. Otto Bauer igenléséből hiányzik egy Say vagy egy Tugan-Baranovszkij napsugaras és felhőtlen optimizmusa. Bauer és elvbarátai marxista terminológiát használnak ugyan, de elméletük lényegét tekintve proudhonisták. Kísérleteik, hogy a felhalmozás problémáját megoldják, jobban mondva, hogy ne ismerjék el mint problémát, végső fokon ugyanabba torkollnak, mint Proudhon igyekezete, hogy megőrizzék a kapitalista fejlődés „jó oldalait”, és kitérjenek  „rossz oldalai” elől.[13] A felhalmozás problémájának elismerése azonban egyben annak elismerése, hogy e „rossz oldalak” elszakíthatatlanul összefüggenek a kapitalizmus legbelső lényegével: következésképpen hogy az imperializmust, a világháborút és a világforradalmat a fejlődés szükségszerű mozzanatának kell tekintenünk. Amint azonban már rámutattunk, ez szemben áll azoknak a rétegeknek a közvetlen érdekeivel, melyeknek a marxista centrum szószólójává vált: ezek a rétegek fejlett kapitalizmust szeretnének imperialista „kinövések” nélküli, „szabályozott” termelést háborús „zavarok” nélkül stb. „Ennek a felfogásnak az a célja – mondja Rosa Luxemburg –, hogy meggyőzze a burzsoáziát: az imperializmus és a militarizmus az ő saját, tőkés érdekei szempontjából is káros; ezáltal arra törekszik, hogy az imperializmusnak állítólag csupán tucatnyi haszonélvezőjét elszigeteljék, és létrehozzák a proletariátus blokkját, a polgárság széles tömegeivel, amely majd »lecsillapítja«, […] »tüskéitől megtisztítja« az imperializmust. Ahogyan a liberalizmus, hanyatlásának korában, a rosszul informált monarchia helyett a jobban informáltra apellált, ugyanúgy szeretne apellálni a »marxista centrum« a rossz tanácsokkal ellátott burzsoázia helyett tanulékonyra […]”[14] Bauer és társai mind gazdaságilag, mind ideológiailag kapituláltak a kapitalizmus előtt. Kapitulációjuk elméletileg ökonómiai fatalizmusukban, a kapitalizmus örök, „természettörvényszerű” fennállásába vetett hitükben fejeződik ki. Mivel azonban, igazi kispolgár módjára, csak ideológiai és gazdasági függelékei a kapitalizmusnak, mivel a „rossz oldalak”, „kinövések” nélkül óhajtanák a kapitalizmust, egyben – ismét csak igazi kispolgári – „oppozícióban” is vannak a kapitalizmussal szemben: etikai oppozícióban.

IV.
Az ökonómiai fatalizmus és a szocializmus etikai újraalapozása szorosan összetartoznak. Nem véletlen, hogy Bernsteinnél, Tugan-Baranovszkijnál és Otto Bauernél mindkettőt egyaránt megtaláljuk. Nem is csak mert a forradalomhoz vezető, önmaguk elzárta objektív út helyett szükségképp valamilyen szubjektív pótlékot kell keresniük és találniuk, hanem mert ez a vulgárökonómiai szemléletmódjuk következménye: módszertani individualizmusuk konzekvenciája. A szocializmus etikai újraalapozása a szubjektív oldala annak, hogy hiányzik az összefoglalásra egyedül képes totalitáskategória. Akár tőkésről, akár munkásról van szó, az egyén számára szükségképpen brutálisan és értelmetlenül sorsszerűnek, lényegétől örökre idegennek jelenik meg a környező világ, a társadalmi miliő (ennek elméleti tükre és projekciója, a természet is). Csak akkor ragadhatja meg ezt a világot, ha az az elméletben az „örök természettörvények” formáját ölti, vagyis ha az az embertől idegen, az individuum cselekvési lehetőségei által teljesen befolyásolhatatlan és áthatolhatatlan racionalitással ruháztatik fel; ha az ember ehhez a világhoz tisztán kontemplatív, fatalista módon viszonyul. Egy ilyen világban a cselekvés lehetőségének csak két útja van, ezek azonban csak látszólagos útjai a cselekvésnek, a világ megváltoztatásának. Először is a fent leírt módon megismert, fatalista módon elfogadott, változatlan „törvények” hasznosítása meghatározott emberi célok érdekében (például a technika). Másodszor a tisztán befelé irányuló cselekvés mint kísérlet arra, hogy a világ megváltoztatását az egyedül szabadnak megmaradt ponton, magán az emberen hajtsák végre (etika). Mivel azonban a világ mechanizálódás szükségképp mechanizálja szubjektumát, az embert is, ez az etika maga is absztrakt marad, megmarad a világtól izolált ember totalitásával szemben is pusztán normatív, nem pedig valóban aktív, tárgyat teremtő valaminek. Puszta Legyen; csak követelményjelleggel rendelkezik. Kényszerítő és elkerülhetetlen a módszertani összefüggés a kanti A tiszta ész kritikája és A gyakorlati ész kritikája között. És –  mihelyt a cselekvés problémáját veti fel – minden olyan „marxista” szükségképpen visszatér a Kant-iskola absztrakt követelményetikájához, aki a társadalmi-gazdasági valóság szemléletében feladja a hegeli-marxi módszert, a történelmi folyamat totalitásszemléletét, hogy valamilyen módon közelítsen a „kritikai” szemlélet szaktudományos-történelmietlen „törvényeket” kutató módszeréhez.

A totalitás-szemlélet szétszakítása ugyanis elmélet és gyakorlat egységét bontja meg. A cselekvés, a gyakorlat – melynek követelményét Marx a Feuerbach-tézisekben az első helyre rangsorolta – lényegét tekintve a valóság áthatása, megváltoztatása. A valóság azonban csak totalitásként ragadható meg és hatható át, áthatására pedig csak olyan szubjektum képes, amely maga is totalitás. Nemhiába állítja fel filozófiája első követelményeként a fiatal Hegel azt a tételt, hogy „az igazat ne csak mint szubsztanciát, hanem éppannyira mint szubjektumot is fogjuk fel és fejezzük ki.”[15] Ezzel feltárta a klasszikus német filozófia legmélyebb hibáját, utolsó korlátját, csakhogy követelményének teljesítése saját filozófiájától is megtagadtatott; sok tekintetben éppen úgy rabja maradt e korlátoknak, mint elődei. Csak Marx számára adatott meg, minthogy a megismert totalitás beteljesültét a történelmi folyamat valóságára összpontosította és korlátozta, s ezáltal meghatározta a megismerhető és a megismerendő totalitást, hogy konkrét formában rátaláljon erre az „igazra mint szubjektumra”, és ezzel megteremtse elmélet és gyakorlat egységét. Az osztály nézőpontjának tudományos és módszertani magasabbrendűsége (szemben az egyén nézőpontjával) már a korábbiakból világossá vált. Most e magasabbrendűség alapja is világossá válik: csak az osztály képes a társadalmi valóság cselekvő áthatására és totalitásában való megváltoztatására. Ezért az ebből a nézőpontból gyakorolt „kritika”, minthogy totalitásszemlélet, elmélet és gyakorlat dialektikus egysége. Mint szétválaszthatatlan dialektikus egység egyszerre oka és következménye, tükrözése és motorja a történelmi-dialektikus folyamatnak. A proletariátus mint a társadalom elgondolásának szubjektuma egy csapásra megoldja a tehetetlenség dilemmáját: a tiszta törvények fatalizmusának és a tiszta érzület etikájának dilemmáját.

Ha tehát e marxizmus számára életkérdéssé válik a kapitalizmus történelmi feltételezettségének a fölismerése (a felhalmozás problémája), azért válik létkérdéssé, mert csak ebben az összefüggésben, elmélet és gyakorlat egységében látszik megalapozottnak a társadalmi forradalom szükségszerűsége, a társadalmi totalitás teljes átalakításának szükségszerűsége. Csak ha ennek az összefüggésnek megismerhetősége és megismerése is a folyamat produktumaként ragadható meg, akkor zárulhat be – ez a meghatározás is Hegeltől származik – a dialektikus módszer köre. Rosa Luxemburg már Bernsteinnel folytatott korai vitájában is hangsúlyozza a totális és a részleges, a dialektikus és mechanikus történelemszemlélet lényegi különbségét (akár opportunista, akár puccsista az utóbbi). „Főleg ez különbözteti meg – fejtegeti – egy »elszánt kisebbség« blanquista államcsínyeit – amelyek mindig úgy hatnak, mint derült égből a villámcsapás – és éppen ezért mindig időszerűtlenek, attól, amikor az államhatalmat egy nagy és osztálytudatos néptömeg hódítja meg, amely maga is csak a polgári társadalom kezdődő összeomlásának a terméke lehet, s éppen ezért magában hordja időszerű megjelenésének gazdasági és politikai igazolását.”[16] Ugyanezt olvashatjuk utolsó írásában is: „A tőkés fejlődés e cél felé való objektív irányulása önmagában elegendő ahhoz, hogy már jóval korábban elintézze a társadalmi ellentétek oly mértékű szociális és politikai kiéleződését és az állapotok olyan tarthatatlanságát, amely véget vet az uralkodó rendszernek. De ezek a szociális és politikai ellentétek végső soron csak termékei a tőkés rendszer gazdasági tarthatatlanságának, és fokozódó éleződésük erre vezethető vissza, mégpedig éppen abban a mértékben,amelyben ez a tarthatatlanság érzékelhetővé válik.”[17]

A proletariátus tehát egyszerre a kapitalizmus permanens válságának terméke és a kapitalizmust a válság felé hajtó tendenciák végrehajtója is. „A proletariátus – mondja Marx – azt az ítéletet hajtja végre, amelyet a magántulajdon a proletariátus megteremtésével önmaga felett mondott ki.”[18] Cselekszik, amikor helyzetét felismeri. Akkor ismeri fel pozícióját a társadalomban, ha harcol a kapitalizmus ellen.

A proletariátus osztálytudata, a folyamat igazsága mint „szubjektum” azonban maga sem olyasmi, ami stabilan azonos maradna, vagy amit mechanikus „törvények” mozgatnának. Maga a dialektikus folyamat tudata ő: ezért maga is dialektikus fogalom. Mert az osztálytudat igazi lényege, gyakorlati, aktív oldala csak akkor pillantható meg igazi alakjában, ha a történelmi folyamat parancsolóan követeli működésbe lépését, ha a gazdaság akut válsága cselekvésre ösztökéli. Ennek hiányában – a kapitalizmus latens-permanens válságának megfelelően – maga is elméleti és latens marad: „puszta” tudatként, Rosa Luxemburg szavaival „eszmei összegként” mint követelmény áll szemben az egyes napi kérdésekkel és harcokkal.[19]

Elméletnek és gyakorlatnak abban a dialektikus egységében azonban, melyet Marx a proletariátus felszabadító harcában ismert fel és tudatosított, nem létezhet olyan, hogy puszta tudat, sem mint „tiszta” elmélet, sem mint puszta követelmény, puszta Kellés, a cselekvés puszta normája. Itt a követelménynek is van valósága. Azaz a történelmi folyamatnak az az állása, amely követelményjelleggel, „látens és elméleti” karakterrel ruházza fel a proletariátus osztálytudatát, megfelelő valósággá kell, hogy formálja magát, és mint ilyennek, a folyamat totalitásába cselekvően kell beavatkoznia. A proletár osztálytudatnak ez az alakja a párt. Nem véletlen, hogy az a Rosa Luxemburg, aki sokaknál korábban és világosabban ismerte fel a forradalmi tömegakciók spontán lényegét (amivel tulajdonképpen annak a korábban tárgyalt állításnak egy másik aspektusát emelte ki, hogy a gazdasági folyamat szükségszerűsége szükségszerűen termeli ki ezeket az akciókat), másoknál korábban ráébredt a párt forradalombeli szerepére is.[20] A mechanikus vulgarizátorok szemében a párt pusztán szervezeti forma volt – és a tömegmozgalom, a forradalom is csupán szervezés kérdése.[21] Rosa Luxemburg már korán felismerte, hogy a szervezet sokkal inkább következménye, mint előfeltétele a forradalmi folyamatnak, amint a proletariátus is csak a folyamatban és a folyamat által válhat osztállyá. Ebben a folyamatban, amelyet tehát sem létrehozni, sem kikerülni nem képes, a pártnak az magasztos szerepe jut, hogy a proletariátus osztálytudatának hordozója, történelmi küldetésének lelkiismerete legyen. Míg az a látszólag és, a felületes szemlélőnek úgy tűnhet, aktívabb vagy legalábbis „reálisabb” szemlélet, amely a pártnak túlnyomó részben vagy kizárólag a szervezést tenné meg feladatául, a forradalom tényével szemben magatehetetlen fatalizmus pozíciójába szorul, Rosa Luxemburg nézete a valódi, forradalmi aktivitás forrásává válik. Ha a párt gondja, hogy „a proletariátus meglevő és már felszabadított, aktivizált erőinek egész summája a küzdelem minden szakaszában és minden pillanatában realizálódjon, és a párt hadállásában kifejezésre jusson, hogy a szociáldemokrácia taktikája elszántságát és élességét tekintve sohase maradjon a tényleges erőviszonyok mögött, hanem előttük járjon”,[22] akkor követelménykarakterét a kiélesedő forradalmi pillanatban hatékony valósággá változtatja azzal, hogy a spontán tömegmozgalomban lehorgonyozza a benne rejlő igazságot, hogy keletkezésének gazdasági szükségszerűségét a tudatos cselekvés szabadságává emeli. A követelménynek a valóságba való átcsapása a proletariátus valóban osztályharcos, forradalmi szervezetének emeltyűjévé válik. A megismerésből cselekvés lesz, az elméletből jelszó, a jelszó értelmében cselekvő tömeg egyre erősebben, tudatosabban és állhatatosabban lép a szervezett élharcosok sorába. A helyes jelszavakból organikusan nőnek ki a harcoló proletariátus technikai szervezetének előfeltételei és lehetőségei is.

Az osztálytudat a proletariátus „etikája”, elméletének és gyakorlatának egysége, az a pont, ahol felszabadító harcának szükségszerűsége dialektikusan szabadságba csap át. Ha a párt az osztálytudat történelmi alakjaként és cselekvő hordozójaként ismertetik fel, egyben a harcoló proletariátus etikájának is hordozójává válik. Ebbéli szerepének kell politikáját is meghatároznia. Ha ez a politika nincs is mindig összhangban a pillanatnyi empirikus valósággal, ha ilyen pillanatokban nem is követik a jelszavait, a történelem szükségszerű menete nemcsak elégtételt szolgáltat majd neki, a helyes osztálytudat morális ereje, a helyes, osztályszerű cselekvés gyakorlatilag-reálpolitikailag is meghozza gyümölcsét.[23]

Mert a párt ereje morális erő: a spontánul forradalmi, a gazdasági fejlődés által felkelésre kényszerített tömegek bizalma élteti. Az az érzés, hogy a párt legsajátabb, önmaguk számára sem egészen világos akaratuknak az objektivációja és osztálytudatuk látható, szervezett alakja. Csak miután a párt kiharcolta és megszolgálta ezt a bizalmat, válhat a forradalom vezetőjévé. Csak ekkor nyomul majd minden erővel és egyre ösztönösebben a tömegek spontán áradata a párt, saját eszmélésük felé.

Az opportunisták azáltal, hogy szétválasztották a szétválaszthatatlant, maguk zárták el maguk elől ezt a felismerést, a cselekvő proletariátus önmegismerését. Ezért gúnyolódnak előharcosaik – igazi kispolgári-szabadgondolkodói modorban – azon a „vallásos hiten”, amely állítólag a bolsevizmus, a forradalmi marxizmus alapját képezi. Ez a vád tulajdon tehetetlenségük bevallása. Hiába is álcázza magát a hűvös és objektív „tudományosság” előkelő mezével ez a belsőleg kiüresedett és széthullott kétségbeesés. Minden szó, minden mozdulat árulkodik: a tisztességesebbeknél a kétségről, a tisztességteleneknél a belső ürességről a szavak és gesztusok mögött – a proletariátustól, útjaitól és hivatásától való elszigeteltségükről. Amit hitnek neveznek, amit a „vallás” megjelöléssel akarnak lejáratni, nem több és nem kevesebb, mint a kapitalizmus bukásában való bizonyosság, a – végső fokon – győzedelmes proletárforradalom bizonyossága. Ennek a bizonyosságnak nem lehet „anyagi” garanciája. A garancia számunkra csak – a dialektikus módszer következtében – módszertani. És még ez is csak a cselekvésben, a forradalomban, a forradalomért való életben és halálban nyerhető el és próbálható ki. A dolgozószobai objektivitás marxistája, ez éppoly képtelenség, mint a világforradalom győzelmének „természettörvények” által garantált bizonyossága.

Elmélet és gyakorlat egysége nemcsak elméleti, hanem a gyakorlat számára való kérdés is. Ahogy a proletariátus mint osztály csak a harcban, a cselekvésben képes osztálytudata meghódítására és megtartására, arra, hogy – objektíve adott – történelmi feladatai nívójára emelkedjék, a párt és az egyes harcosok is csak akkor tehetik valóban magukévá elméletüket, ha képesek ezt az egységet gyakorlatukba is átvinni. Az úgynevezett vallásos hit itt nem egyéb, mint annak a módszertani bizonyossága, hogy függetlenül minden pillanatnyi vereségtől és visszaeséstől, a történelmi folyamat a mi tetteinkben, a mi tetteinken keresztül halad végig a maga útján. Az opportunisták számára ebben is csak a tehetetlenség régi dilemmája rejlik; azt mondják: ha a kommunisták előre látják a „vereséget”, akkor vagy tartózkodniuk kellene minden cselekvéstől, vagy lelkiismeretlen kalandorok, katasztrófapolitikusok és puccsisták. Szellemi és morális alacsonyabbrendűségükben képtelenek rá, hogy önmagukat és cselekvésük pillanatát is a totalitás, a folyamat mozzanataként lássák, s ezzel együtt a „vereséget” is a győzelem felé vezető szükségszerű útként.

Elmélet és gyakorlat egységének jele Rosa Luxemburg életművében, hogy a győzelemnek és a vereségnek, az egyéni sorsnak és az összfolyamatnak ezt az egységét elmélete és életvitele vezérfonalává tette. Már Bernsteinnel folytatott első vitájában is elkerülhetetlennek ábrázolta a proletariátus hatalomátvételének szükségképp adódó „idő előttiségét”, és azt a forradalmat illető opportunista hitetlenséget, amely erre hivatkozik és ettől retteg,  olyan „politikai képtelenségként” leplezte le, amely „a társadalom mechanikus fejlődéséből indul ki, és az osztályharc győzelmének időpontjául az osztályharcon kívül és attól függetlenül meghatározott időpontot tételez fel”.[24] Ez az illúziómentes bizonyosság vezeti Rosa Luxemburgot a proletariátus felszabadításáért vívott harcban: a harcban a gazdasági és politikai felszabadulásért az alól az anyagi alávetettség alól, amelyet a kapitalizmus kényszerít rá; a harcban a felszabadulásért az alól a szellemi alávetettség alól, amelyet az opportunizmus kényszerít rá. Mint a proletariátus nagy szellemi vezére ez utóbbi – a veszélyesebb, hiszen nehezebben leküzdhető – ellenség ellen vívta fő harcát. A halál, amely legelkeseredettebb ellenfelei, a Scheidemannok és Noskék kezétől érte, ezért életének és gondolkodásának következetes megkoronázása. Hogy a januári felkelés elméletileg már évek óta, taktikailag pedig már a cselekvés pillanatában világosan előre látott veresége idején a tömegek között maradt, és osztozott sorsukban, éppúgy elmélet és gyakorlat egységének következménye cselekvésében, mint az, hogy gyilkosai, a szociáldemokrata opportunisták megszolgáltan váltak halálos ellenségeivé.

1921 január

 

[1] Rosa Luxemburg als Marxist, Kommunismus, Wien 1921. január 15. (II. évf., 1–2. sz.), 4–19. o.; kötetben: Georg Lukács: Geschichte und Klassenbewusstsein, Malik Verlag, Berlin-Hallensee 1923, 39–56. o. – A tanulmány, a Kommunismusban szokatlan módon, teljes névvel (Georg Lukasz) jelent meg. – Berényi Gábor fordítása, a szöveget néhány helyen pontosítottuk. – A tanulmányt Lukács 1922-ben beillesztette a Geschichte und Klassenbewusstsein című kötetbe, mindössze a jegyzeteket illetően téve apróbb változtatásokat, ezeket jelezzük. – A Kommunismus az 1921. január 15-i számot (meggyilkolásuk évfordulóján) Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht emlékének szentelte; a számról és benne Lukács cikkéről megemlékezett a Die Kommunistische Internationale (Moszkva–Petrográd) II. évfolyamának (1921) 16. száma. Tekintve a Kommunismus című lappal szemben a Komintern (Zinovjev) részéről később fölmerült kifogásokat, a recenzió egyetértő hangvétele figyelemre méltónak tűnhet. – A szerk.

[2] Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 121. o. – A szerk.

[3] Hogy ez nem véletlen, hanem a polgári társadalom lényegéből fakad, azt Marx a gazdasági robinzonádokkal kapcsolatban meggyőzően bizonyította. [Karl Marx:] Zur Kritik der politischen Ökonomie. Einleitung [J. H. W. Dietz, Stuttgart 1919] 13. skk. [A politikai gazdaságtan bírálatához. Bevezetés, MEM XIII., 151–152. o.]

[4] A Geschichte und Klassenbewusstsein 1923-as kiadásában tévesen Forderung (követelmény) áll Folgerung (következtetés) helyett; javítottuk – A szerk.

[5] Ezt egyébként Bernstein is elismeri. „A párt agitációs szükségleteire való tekintettel – mondja – valójában nem mindig vontam le kritikai állításaim végső következményeit.” [Eduard Bernstein:] Voraussetzungen. 9. [valójában 2.] kiad. [Die Voraussetzungen des Sozialismus und die Aufgaben der Sozialdemokratie, Dietz, Stuttgart–Berlin 1921], 260. o.

[6] Antikritikájában Rosa Luxemburg cáfolhatatlanul bizonyítja ezt, különösen legkomolyabb bírálójánál, Otto Bauernél. L. Antikritik [Die Akkumulation des Kapitals oder was die Epigonen aus der Marxschen Theorie gemacht haben. Eine Antikritik, Franke,] Leipzig 1921. 66. sk. [A tőkefelhalmozás, avagy mivé tették az epigonok a marxi elméletet. Ellenbírálat. In: uő: A tőkefelhalmozás, ford. Dalos György, Kossuth, Budapest 1979, 444. o.]

[7] Az eredetiben: marxistische (marxista). – A szerk.

[8] [Karl Marx:] Elend der Philosophie, 90. [A filozófia nyomora, MEM IV., 124. o.]

[9] Hegel és követői viszonyáról lásd a hegeliánus Lassalle kitűnő tanulmányát: Die Hegelsche und die Rosenkranzsche Logik. Werke. Cassirer. Bd. 6. Hogy mennyiben ruházza fel hamis kiteljesülésekkel maga Hegel a saját rendszerét, és e tekintetben miképpen javította őt ki Marx mélyrehatóan és döntő módon, arról lásd a Mi az ortodox marxizmus? című tanulmányt. [Ez a jegyzet csak a Történelem és osztálytudatban megjelent változatban szerepel.]

[10] Az öreg Engels gyakran rámutatott a vulgármarxizmusnak erre a hibájára. Ám amikor a kölcsönhatásban határozta meg ennek az összefüggésnek a helyes formáját anélkül, hogy utalt volna a dialektikára, a kölcsönhatás előfeltételére, maga is támogatta csak az epigonok laposságát. Az ortodoxok „dogmatizmusából” új eklekticizmus válik a „kritikai” vulgármarxisták kezén. [A Történelem és osztálytudat-beli változatból Lukács törölte ezt a jegyzetet.]

[11] [Rosa Luxemburg:] Akkumulation des Kapitals. [Ein Beitrag zur ökonomischen Erklärung des Imperialismus, Franke,] Berlin 1913, 296. [A tőkefelhalmozás, 254. o.]

[12] Uo. 393. [uo. 345. o.]

[13] [Karl Marx:] Elend der Philosophie, 93–95. [A filozófia nyomora,MEM IV. 127. o.]

[14] [Rosa Luxemburg:] Antikritik, 118. [Ellenbírálat, 502. o.]

[15] Phänomenologie des Geistes. Vorrede [Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A szellem fenomenológiája, ford. Szemere Samu, Akadémiai Kiadó, Budapest 1973,17. o.]

[16] [Rosa Luxemburg:] Sozialreform oder Revolution? [Leipziger Buchdruckerei, Leipzig 1908] 47. [Társadalmi reform vagy forradalom, ford. Glavina Zsuzsa, in: uő: Marxizmus, szocializmus, demokrácia,Gondolat, Budapest 1983, 166–167. o.]

[17] [Uő:] Antikritik, 43. [37.] [Ellenbírálat, 431. o.]
[18]  [Aus dem literarischen] Nachlass [von Karl Marx, Friedrich Engels und Ferdinand Lassalle, hrsg. Franz Mehring, J. H. W. Dietz, Stuttgart, 1902], II., 132. [Karl Marx: A szent család, MEM. II., 35. o.]
[19] [Rosa Luxemburg:] Massenstreik, 2. kiad., 48. [in: uő: Válogatott beszédek és írások, I., 1958, 65. o.]

[20] Nézeteinek korlátairól lásd a Kritikai megjegyzések… és a Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdésről című cikkeket. Itt beérjük álláspontjának ábrázolásával. [Ez a jegyzet csak a Történelem és osztálytudatban megjelent változatban szerepel.]

[21] Esetleg: szervezeti kérdés – Organisationsfrage. – A szerk.

[22] Uo. 38. [Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk, 54. o.]

[23] Vö. a Junius-brosúra szép helyével, Futurus-Verlag [Junius (Rosa Luxemburg): Die Krise der Sozialdemokratie, Futurus, München 1919] 91. o.

[24] [Rosa Luxemburg:] Sozialreform oder Revolution? 47–48. [Társadalmi reform és forradalom, 167. o.]