Polgári és proletárforradalom[1]

 

A polgári és a proletárforradalomnak éles megkülönböztetése nagyon fontos kérdése minden kommunista mozgalomnak. Mindenekelőtt a menseviki opportunistákkal szemben való állásfoglalás kényszerít minket arra, hogy ezzel a kérdéssel behatóan foglalkozzunk. A mensevikiek ugyanis már az első pártszakadás alkalmával (1903) foglalták el azt az álláspontot, hogy a szerintük is eljövendő orosz forradalom nem proletár, hanem csak polgári forradalom lesz. Amiből persze azt a következtetést vonták le, hogy koalícióra kell lépni a „progresszív” polgári pártokkal; hogy nem szabad külön proletárkövetelésekkel előállani és ezzel a polgári forradalom „egységét” megzavarni. Ezt az elméletet az orosz forradalom végleg elintézte. Kiderült ugyanis, hogy a polgári osztály ma már nemcsak teljesen képtelen, de nem is hajlandó saját harcát végigküzdeni; hogy a polgári forradalom programját a proletariátusnak kell a burzsoázia akarata ellenére a társadalomra ráerőszakolni. Tehát még ott is, ahol a hűbériség fennmaradt intézménye miatt objektíve szükségszerű a polgári forradalom, ott is azt mint a ma egyedül forradalmi osztály csak a proletariátus hajthatja végre – a polgári osztály ellenére. Az orosz forradalom eme tanulsága (melyet persze Otto Bauer a kommunisták ellen akar kihasználni) nem egészen újkeletű. Már a nagy francia forradalomban kitűnt, hogy a burzsoázia milyen hamar volna hajlandó a hűbéri abszolutizmussal kompromisszumra lépni, és ma már mindenki tudja, hogy a proletár- félproletár elemek „terrorja” nélkül a nagy francia forradalom is félúton megállott volna. Még élesebben látszott ez meg a 48-as forradalmakban; pl. Magyarországon, ahol proletároknak hiányában a forradalom egyáltalában nem lett végig megcsinálva (jobbágyság kérdése, nemzetiségi kérdés) – és a félszívvel vívott forradalomnak meg kellett buknia. (Lásd erről Szabó Ervin sok tekintetben kitűnő könyvét.) Az orosz forradalom és az azt követő magyar, német stb. forradalmak mindig világosabban bizonyítják a menseviki elmélet teljes csődjét. Hogy ti. ha egy forradalom polgári jellege egészen világos, még akkor sem jelenti ez a megállapítás, hogy a proletariátus adja fel cselekvési önállóságát, hogy lépjen koalícióra, mert – ismétlem – ma már a polgári forradalmat is csak a proletariátus tudja kivívni. És ha kivívta, (természetesen) a maga érdekében kell tovább vinnie. A menseviki elmélet csak utólagos elméleti igazolása azon előre feltett szándéknak, hogy a mensevikiek nem akarják a proletariátus önálló cselekvését. Hiszen a koalíció mellett vannak ők ott és akkor is, ahol és amikor az ország már rég túl van a polgári forradalmon (nyugati országok). A koalíciós szándék van tehát először – és a polgári és proletárforradalom megkülönböztetése csak utólagos elméleti igazolás.

De a két fajta forradalom közötti különbséget más okokból is fontos számunkra tisztán látni. Mert nagyszámú illúziónak és utána szükségképpen bekövetkező csalódásnak oka abban van, hogy a munkások nagy része – öntudatlanul – a polgári forradalom látószögéből nézi a proletárforradalmat. Azt várja tőle, hogy ugyanolyan legyen a tempója, lefolyása stb., mint annak. Ebben a várakozásában aztán vagy hebehurgyán cselekszik, vagy, ha várakozása nem teljesedik, elcsügged. Pl. az orosz forradalom nagyszámú visszaesését, „megalkuvását” stb. lehetetlen másképpen helyes és igazságos mértékkel mérni. És viszont, ha teljesen méltányoljuk azokat a nehézségeket, amelyekkel azon elvtársaink küzdenek, ha tudjuk, hogy miránk talán még nagyobb nehézségek várnak, ebből nem lehet cselekvésellenes következtetéseket levonni, ha tudjuk, hogy mindez szükségszerűen hozzátartozik a proletárforradalom lényegéhez.

Marx, közvetlenül a 48-as forradalom után, a forradalom tanulságait összefoglalva, így vázolja a kétféle forradalom különbségét: „Polgári forradalmak, aminők a tizennyolcadik század forradalmai, gyorsabban haladnak diadalról diadalra, drámai hatásaik egymást érik, az emberek és a dolgok tűzgyémántokba foglalva, az önkívület a nap uralkodó szelleme; azonban életük rövid, gyorsan elérik csúcspontjaikat, és sokáig tartó kiábrándulás következik, míg a társadalom megtanulja józanul elsajátítani viharai és törekvései korszakának eredményeit. Proletárforradalmak ellenben, aminők a 19-ik századéi, állandóan önmagukat bírálják, folytonosan megakasztják önmagukat haladásukban, visszatérnek látszólag már bevégzett eredményekre, hogy újból nekifogjanak; kegyetlen alapossággal kigúnyolják első kísérleteik félszegségeit, gyöngéit és nyomorúságait, ellenfeleiket látszólag csak azért gyűrik le, hogy új erőket gyűjthessen a földből és óriásként emelkedhessék föléjük, ismételten visszariadnak saját céljuk bizonytalan szörnyűségeitől, míg elérkezett a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz és a viszonyok maguk kiáltják:

»Hic Rhodus, hic salta!
Itt van Rhodus, itt ugorj!«”[2]

És a Kommunista Kiáltványban meg is adja ennek a különbségnek az okát: „Az összes előbbi osztályok, amelyek az uralmat meghódították, immár megszerzett helyzetüket úgy igyekeztek biztosítani, hogy az egész társadalmat keresetmódjuk igája alá hajtották. A proletárok csak úgy hódíthatják meg a társadalmi termelőerőket, ha eltörlik az eleddig való saját elsajátítási módjukat és ezzel együtt az egész elsajátítási módot.”[3]

Ebből kiderül a nehézség igazi oka. Mert minden forradalmi átalakulásban a legnehezebb kérdés a társadalom gazdasági átalakulásának kérdése. A polgári forradalmakat megelőző korszakokban ez a fejlődés már magától megindult, és a forradalmi helyzet abból áll elő, hogy a meglévő és fejlődő kapitalista termelési rendszer ellentétbe kerül egyrészt a hűbéri rendszerrel, másrészt az illető országban még létező hűbéri termelési viszonyokkal (jobbágyság, céhrendszer). De a kapitalista termelési rend már fönnáll. A nagy francia forradalom idején ugyan még csak manufaktúra- és kapitalista bérlő-szigetek formájában, de olyanokéban, melyek már maguktól is folyton terjeszkedtek, folyton szorították vissza a mezőgazdaság és ipar hűbéri formájúságú űzését. Az orosz, magyar októberi forradalmak kitörésekor pedig éppen kifejlett nagyipar, finánctőkén alapuló, viszonylag magasrendű gazdasági szervezet van félig hűbéri államrend mellett. A polgári forradalom tehát csak ennek a fejlődésnek útjából hárítja el a jogi stb. akadályokat. Egészen másképp a proletárforradalom. Amíg a kapitalizmus fönnáll, addig másfajta gazdasági szervezet a társadalomban elképzelhetetlen. Az utópizmus legnaivabb idejében képzelhették csak jámbor rajongók, hogy lehet a kapitalista társadalmon belül kommunista szigeteket alkotni. Mert a társadalom proletármódra való megszervezése az egész társadalom megszervezését jelenti. Ez a proletármozgalom nemzetköziségének gazdasági alapja. Még egy olyan hatalmas, minden nyersanyaggal ellátott terület, mint Oroszország, is szenved azalatt, hogy igazi gazdasági megszervezése csak nemzetközi méretekben lehetséges. De bizonyos, hogy egy országon belül csak a termelés égisze alakítható át a proletáriátus osztályérdekeinek megfelelően – ami persze nem jelenti azt, hogy ez az átalakulás egy nap alatt történik meg. De igenis jelenti azt, hogy az államhatalom megragadása múlhatatlan előföltétele a termelés ilyen értelmű megszervezésének. Míg a polgári forradalomban az államhatalom megragadása következménye volt a kapitalista termelés (relatív) kifejlődött fokának. Ez az objektív gazdasági különbség mélyen kihat a kétfajta forradalom ideológiai különbségére. A polgári osztály úgyszólván egészen öntudatlanul (társadalmi öntudat nélkül) csinálta végig a maga forradalmát, az igazi forradalmat a gazdasági fejlődés vastörvényszerűsége elvégzi helyette; neki csak saját rideg és önző érdekeit kell érvényesítenie, hogy a fejlődés automatikus menetét meggyorsítsa. A proletariátusnak is természetesen a maga osztályérdekeit kell a forradalomban érvényesítenie. De – és itt a különbség – mivel az egész társadalom átszervezése a föladat, ezt a föladatot csak tudatosan lehet végrehajtania. Persze a gazdasági fejlődés törvényszerűségei teremtik meg ennek a forradalmi átalakulásnak objektív előföltételeit. De csak előföltételeit teremtik meg. A forradalmat magát, a föltételeknek, a lehetőségeknek valóságokká való válását a proletariátusnak magának tudatosan kell megteremtenie. Ehhez azonban fölül kell emelkednie pillanatnyi érdekein. Mert míg a burzsoázia mint burzsoázia csinálja végig a forradalmat, míg ennek a forradalomnak célja a burzsoázia megörökítése, addig a proletárforradalom célja: a kapitalizmus megszüntetésével a proletariátus megszüntetése, az osztálynélküli társadalom megteremtése.

Már ez a célkitűzés magában véve is nehezebbé teszi a forradalmi proletariátus tisztánlátását saját útját illetőleg, mint amilyen a forradalmi polgárság útja volt. De még nehezebbé válik a kérdés azáltal, hogy az út döntő része, a proletariátus igazi osztállyá szerveződése is csak mint a proletariátus tudatos tette, nem pedig mint (menseviki vulgármarxizmus szerint) a gazdasági fejlődés automatikus következménye állhat be. Mert – Marx szavai értelmében – „a gazdasági viszonyok alakították először munkásokká a lakosság tömegeit”.[4] A tőke uralma eme tömegek számára közös helyzetet, közös érdekeket teremtett. Így ez a tömeg már osztály a tőkével szemben, de még nem osztály a maga számára. Csak a harcban, a forradalomban alakul igazán osztállyá a proletariátus. Tehát a proletariátus nem várhat arra, hogy a viszonyok megérjenek – mert nélküle, az ő küzdelme nélkül sohasem fognak megérni. De nem várhat arra sem, hogy ő maga érett legyen a forradalomra, mert forradalmi cselekvésben szerveződik csak igazán osztállyá, és ha az „érettségre” vár, sohasem lesz érett a forradalomra.

Hogy mi ebben a folyamatban a kommunisták föladata, erre világosan megfelelt a Kommunista Kiáltvány. „A kommunisták a többi proletárpártoktól csak annyiban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az összes proletárságnak közös, a nemzetiségtől független érdekeit fölszínre vetik és érvényre juttatják, másrészt a különböző fejlődési fokok során, amin a proletárság és burzsoázia között folyó harc áthalad, folyton-folyvást az összmozgalom érdekeit képviselik.

A kommunisták tehát a gyakorlat terén az összes országok munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják; az elmélet terén a proletárság többi tömegével szemben az az előnyük, hogy belátják a proletármozgalom föltételeit, menetét és általános eredményeit.”[5]

Ez a különbség persze – a forradalom mai helyzetében – éles különbséggé vált. És megszűnni csak akkor fog, ha befejeződött a proletariátus osztállyá szerveződése, ha a proletariátus kiirtotta magából mindazokat a tévhiteket és előítéleteket, melyeket a burzsoáziától átvett, am[elye]k az ideológiai megmérgezettségnek szervezett formái: az opportunisták különböző árnyalatai, a 2-es és 2 és feles Internacionálé.

 

[1] Munkásnaptár 1923, Kassa 1922. A Révai József-összkiadás szerkesztői, Szabó Ágnes és Rusznyák Péter szerint a kassai Munkás 1922. október 15-i száma adott hírt először az 1923-as Munkásnaptár megjelenéséről; ezt a dátumot tekintjük a megjelenés időpontjának. – A szerk.

[2] „Polgári forradalmak, mint a XVIII. század forradalmai, gyorsan rohannak sikerről sikerre, drámai hatásaik egymást múlják felül, emberek és dolgok mintha szikrázó ékkövekbe lennének foglalva, minden napnak az eksztázis a szelleme; ámde e forradalmak rövidéltűek, csakhamar elérik tetőpontjukat, és hosszú csömör fogja el a társadalmat, mielőtt megtanulja, hogy forrongási korszakának [Drang- und Sturmperiode] eredményeit józanul elsajátítsa. Proletárforradalmak viszont, mint a XIX. század forradalmai, állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok maguk kiáltják: – Hic Rhodus, hic salta! – Itt a rózsa, itt táncolj!” – Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, MEM VIII., 108. o. – A szerk.

[3] „Minden eddigi osztály, amely az uralmat meghódította, a már megszerzett életpozícióját úgy igyekezett biztosítani, hogy az egész társadalmat alávetette az ő szerzési feltételeinek. A proletárok csak úgy hódíthatják meg a társadalmi termelőerőket, hogy megszüntetik a maguk eddigi elsajátítási módját és ezzel az egész eddigi elsajátítási módot.” – Karl Marx–Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, MEM IV., 451. o. – A szerk.

[4] „A gazdasági feltételek először munkássá változtatták a lakosság tömegét.” – Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 172. o. – A szerk.

[5] „A kommunisták a többi proletárpárttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik. – A kommunisták tehát a gyakorlatban minden ország munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják; az elmélet terén a proletariátus többi tömegével szemben az az előnyük, hogy világosan látják a proletármozgalom feltételeit, menetét és általános eredményeit.” – Karl Marx–Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, 453. o. – A szerk.