N. Lenin: Válogatott Művek – Harc a társadalmi forradalomért[1],[2]
Ez a kötet, a remélhetőleg hamarost megjelenő nagy Lenin-kiadás egyik előfutára, azt a föladatot állítja maga elé, hogy áttekintést nyújtson Lenin egész tevékenységéről. Ha ilyen nagy és gazdag életműről van szó, világos, hogy nincs olyan válogatás, amely minden olvasót kielégíthetne. Mindegyik olvasó más válogatást szeretne látni, aszerint, melyik terület érdekli a leginkább. Kivált az az ellenvetés éri majd valószínűleg ezt a kötetet, hogy L. elméleti munkáit úgyszólván alig vette tekintetbe, hiányzanak belőle L. gazdasági és filozófiai főművei, azokat még csak töredékek sem képviselik. Ha így történnék, ezt a fajta szemrehányást indokolatlannak tartanánk. Reméljük, a tervezett nagy kiadás L. minden fontos művét tartalmazni fogja. Ami az itt tárgyalt kötetet illeti, elég, ha többé-kevésbé helyes és átfogó képet nyújt arról a módszerről, ahogy L. a kérdéseket föltette és megválaszolta, és legalább futólagosan áttekinteni engedi az olvasónak a L. tárgyalta kérdések terjedelmét, gazdagságát és jelentőségét.
Ha ezt nézzük, a gyűjteményes kötetet – nagyjában-egészében – sikerültnek tarthatjuk. Helyes mindenekelőtt az anyag kronologikus, nem pedig „tárgy szerint” való csoportosítása. Ez először is lehetővé teszi annak a jelzését, hogyan nőnek ki a lenini problémák a világtörténelmi fejlődésből, a forradalmi munkásmozgalom erejének növekedéséből; és megmutatja azt a csodálatos organikusságot, ahogy egyrészt kérdésföltevései a munkásmozgalom erősödésével egyre mélyebbé, merészebbé, átfogóbbá váltak, másrészt hogy kezdettől ugyanazon a pályán haladtak, úgyhogy a diktatúra és a szocializmushoz való átmenet problémái csak kibontakozásai voltak azoknak a problémáknak, amelyek L.-nek a kispolgári opportunizmus ellen vívott első harcaiban megfogalmazódtak; végül megmutatkozik, hogy L. vérbeli dialektikus materialistaként minden kérdést ott tárgyal, ahol az történetileg-valóságosan fölbukkan, és úgy, ahogy a proletariátus forradalmi gyakorlata számára fontossá vált. Így minden egyes kérdésben voltaképp a problémák összessége szóba kerül, és csak hangsúlyok kérdése, épp melyik probléma áll a középpontban. Amikor tehát L. mindig egymással összefüggésben tárgyal gazdasági és politikai, taktikai és szervezeti stb. kérdéseket, ezzel csak a dialektikus materializmus Marxtól átvett módszerét alkalmazza igen konzekvensen. A szóban forgó kiadvány ilyenformán azt a tanulságot is magában rejti, hogy L. életműve másképp, mint kronologikusan (persze nem mechanikus módon használva a kronológiát) nem is volna csoportosítható, és reméljük, a nagy kiadás ugyancsak eszerint az elv szerint tagolódik majd.
Ugyanígy a dialektikus materializmus módszere iránt mutatott értetlenségről tanúskodnék, ha – mint annak idején Marx esetében – bárki azon sajnálkoznék, hogy a rendszer „módszertani” vagy „ismeretelméleti” elemei, ha tetszik, kitérőként vannak beillesztve a tárgyi fölépítésbe, az egyes tárgyi kérdések taglalásába. Igazi dialektikusok esetében – amilyen Marx, Engels vagy L. – épp így vannak a módszertanilag megfelelő helyen. Hogy csak egyetlen példát hozzak föl, utalnék a dialektika és eklekticizmus ragyogóan világos és mély megvitatására az 1921-es szakszervezeti vita során Trockij és Buharin ellen elhangzott beszédben (679. skk.). Ez a szempont azonban érvényes L. nagyobb, önálló elméleti munkáira is. A sismondizmust támadó vitairata éppoly kevéssé eloldható a narodnyikok ellen vívott harctól, mint az Empiriokriticizmus a harctól az otszovizmus ellen, az imperializmuskönyv a harctól a jobboldali és centrista opportunizmus ellen a világháború alatt, az Állam és forradalom az 1917-es harctól a hatalomért. Ez semmiképp sem jelenti, hogy ezeknek a műveknek az elméleti jelentősége az őket kiváltó harcokhoz volna kötve. Semmiképpen! Azt azonban igen, hogy L. elméleti vívmányai mind konkrét, nem pedig absztrakt igazságok; persze dialektikus értelemben véve konkrét igazságok. Hogy tehát nagyon is alkalmazhatók más esetekre, más helyzetekre stb. – éppen konkrétságuk miatt, azért, mert reális történeti fejlődésfokok lényegét és törvényszerűségét fogalmazzák meg –, csakhogy nem absztrakt-„időtlen” általánosságokról van szó, alkalmazásuk sem lehet mechanikus, hanem maga is előfeltételezi és meg is követeli a materialista-dialektikus módszer használatát, a konkrét helyzet konkrét elemzését.
Feltűnő, hogy a gyűjteményes kötet válogatása és szerkezete ellen épp ott hozhatók föl jogos kifogások, ahol a kötet elhagyja ezt az organikus-történeti, kronologikus álláspontot. Amivel különösen a III. és IV. szakaszban találkozni. Amaz „Két taktika az 1905-ös forradalomban” címmel az 1905 és 1907 közötti időszakot tárgyalja. A IV. szakasz L.-nek az 1903–1907-es években a parlamentarizmus kérdésében képviselt álláspontját próbálja összefoglalni. Az utóbbi mindenestül balul sikerült, és sehogy sem illeszkedik a kötet keretei közé. Az első bojkottcikkek tárgyilag lógnak ki a III. szakaszból, mert éppen L. korábban jelzett összefoglaló, a totalitást mindig szem előtt tartó, dialektikus-materialista problémakezelése miatt ugyanazokat a kérdéseket tárgyalják, mint amelyek ott már megtárgyaltattak. Másrészt a vallás kérdésének szentelt – kitűnő – cikk az így összeállított IV. szakaszban teljességgel a levegőben lóg. Noha – tárgyilag-történetileg – épp ide tartozik, és remekül illusztrálja L. harcát a munkásmozgalomnak az ellenforradalom korszakában mutatkozó hanyatlási jelenségei ellen. Így a IV. szakaszban valamiféle szervetlenség keletkezik, holott „a dolog maga”, az ellenforradalom fázisa itt egyenesen megkövetelte volna az organikus csoportosítást. Alkalmasint e szakasz elhibázott szerkezetével függ össze, hogy az orosz munkásmozgalom lassú újbóli fölemelkedése egészében hiányzik. A IV. szakasz 1909 májusával lezárul, az V. már a világháborúval, 1915 novemberével indul.
Ez az – egyetlen – goromba hiba, ahogy a válogatás néhány apróbb hiányossága egy újabb kiadásban könnyen korrigálható. Ám a könyv mindezekkel a hibákkal együtt is sokat nyújt. Valódi és erősen érzett hiányt pótol, és lehetőséget ad arra, hogy az olvasó első kézből tájékozódhassék L. életművének egészében. A művek teljességükben való tanulmányozását magától értetődően nem akarja pótolni, és nem is pótolhatja. De ezzel együtt is mint bevezető és mint vezérfonal ragyogó szolgálatot tehet a művek tanulmányozásának. Ahogy mindinkább erősödik a belátás, hogy Engels halála óta L. a legnagyobb marxista teoretikus, egyre nő majd ennek a kötetnek ez a fajta jelentősége.
De hogy a kötet ebben a tekintetben valóban hasznos szolgálatot tegyen, ahhoz nemcsak a válogatás, hanem mindenekelőtt a jegyzetek és a fordítás hibáit kellene az új kiadásnak kigyomlálnia. Nagyon helyes és elkerülhetetlenül szükséges is, hogy a könyv a jegyzetek hosszú sorát hozza (úgy 50 oldalnyit). Különben a nem-orosz olvasó az ismeretlen nevek és rejtélyes utalások labirintusában találná magát. De a jegyzetek csak nagyon korlátozott mértékben látják el a feladatukat. Sok minden helyes és tanulságos bennük, jórészt azonban úgy hatnak, mintha egyszerűen egy orosz kiadványból fordították volna le őket; vagyis olyan olvasók számára magyarázzák el az összefüggéseket, akik többé-kevésbé tisztában vannak az események menetével. Csakhogy épp ezt nem szabad a nem-orosz olvasóknál előfeltételezni. Csak egyetlen példát hozok. A 259. oldalon L. a likvidátorság likvidálásáról beszél, és egyebek közt ezt mondja: „Idetartozik a bolsevikok pártfeladatának a félreismerése, amely feladat 1906–1907-ben a mensevik központi bizottság (108.) leváltásában állt…” Ha mármost az olvasó, akinek szüksége volna egy jegyzetre, rövid orosz párttörténeti útmutatásra, rálapoz a jegyzetekre, ezt találja a 740. oldalon: „108.) az 1906-tól 1907-ig hivatalban lévő KB”. Persze a legtöbb jegyzet nem ilyen groteszk módon elégtelen, de nagyrészt megvan az a hibájuk, hogy nem veszik elegendőképp tekintetbe a nem-orosz olvasó járatlanságát az orosz viszonyokban és az orosz párttörténetben.
Frida Rubiner fordítása sem áll azon a magaslaton, mely méltó volna egy ilyen kiadványhoz. A túlságosan is szószerinti, némettelen fordítással időnként tárgyi tisztázatlanságokat teremt. Így például következetesen „ökonomistát” ír közgazdász, nemzetgazdász stb. helyett, nem gondolván arra, hogy a nem-orosz olvasó, aki valószínűleg ebben a kötetben hallott először az ökonomizmus áramlatáról, innentől Osszinszkijt, Miljutyint stb. is „ökonomistának”, és nem nemzetgazdásznak fogja tartani. Emellett a fordító az esetek egy egész sorában durván töri a németet. Csak az alábbi, véletlenül kiragadott példákat hozom föl: „… um so weniger nichtsozialdemokratische Gewerkschaften können und müssen bestehen…” (66.); „wo keine der gigantischen Räubergruppen sich sofort weder aufeinanderstürzen, noch sich gegen uns vereinigen konnte” (488.); „…die sich keinesfalls, unter keinen Umständen mit der Sowjetregierung vertragen konnte, sowohl (?) nach ihrer objektiven Lage, als (?) nach den ökonomischen Interessen…” (487.); „ein Ausdruck Bucharins, der vielleicht zum geflügelten Wort ebenso werden wird, wie der berühmte »Durchschnittler«” (616.) stb. De ezek mind korrigálható hibák, és ennek a nagyon szép kiállítású kötetnek a megjelenése igazi és örömmel üdvözlendő gazdagodása irodalmunknak.
[1] N. Lenin: Ausgewählte Werke. Sammelband. Der Kampf um die soziale Revolution, Verlag für Literatur und Politik, Bécs 1925, XVI, 789.
[2] Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, hrsg. v. Carl Grünberg, Zwölfter Jahrgang, Verlag von C. L. Hirschfeld, Leipzig 1926, 451–454. o.; kötetben: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 63–66. o. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.