Megint a kérges tenyér[1]

 

Amikor Mussolini az olasz királytól megbízást kapott a kormány megalakítására, a fascista többségű kormányba bevett néhány nem fascista, de számára mégis megbízható politikust. Felszólította Gino Baldesit, az olasz szakszervezeti bürokrácia egyik vezető emberét, hogy mint munkaügyi miniszter vegyen részt az új alakulásban. Baldesi eleinte hajlandónak mutatkozott és a Turati-párt tagjai közül voltak olyanok, akik pártolták ezt a vállalkozást, hogy a kormány „jobb felé” való orientációját meggátolják.

1920 őszén a nagy vasutassztrájk a gyárak megszállásáig, majdnem a polgárháborúig vezetett. Az olasz burzsoázia se szellemileg, se szervezetileg, se katonailag nem volt felkészülve az összeütközésre. Ami a burzsoázia állapotát illeti, az időpont rendkívül kedvező volt a munkásság előnyomulása számára. Ámde Baldesi úr és társai megakadályozták a polgárháborút. Lehetővé tették a fascizmus megszervezkedését; amikor pedig megvolt fascizmus, a burzsoázia természetesen nevetve félrerúgta a sztrájk leszereléséért tett ígéreteket. Serratiék kiválását a már létező fascizmus váltotta ki. Turati úrnak ti. az volt az elmélete, hogy a polgárság „jobbratolódását” csak úgy lehet megakadályozni, ha a szocialista párt a kormányba lép.

Ennek a „marxizmusnak” Kautsky a szellemi apja. Ő jött rá a világháború folyamán, hogy az imperializmus nem szükségszerű velejárója a kapitalizmusnak. Csak múló epizód. És ezért a munkáspárt feladata nem a kérlelhetetlen, késhegyig menő harc e halálos ellensége ellen – hanem [a] kísérlet meggyőzni a polgárság „széles rétegeit”, hogy az (epizódikus és nem szükségszerű) imperializmus nem felel meg az ő érdekeiknek: meg kell akadályozni „jobbratolódásukat”. A szocdem pártok Kautsky hűséges tanítványainak bizonyultak. Kolcsaktól Horthyn keresztül Mussoliniig mindenütt ott voltak – megakadályozni a „jobbratolódást”. Peyer és Miákits urak azért pártolták Korvin, László és a többi vértanú kivégzését, hogy ne menjen még jobban jobbra a kurzus. Persze, hogy elment – egész Somogyi Béla meggyilkolásáig. De Vanczákék továbbra is kitartottak amellett, hogy ők reális, előrelátó politikát követtek, szemben a kommunista katasztrófapolitikával, mely nem akarta, hogy a munkásság kiadja a fegyvert a kezéből, mely ezzel „jobbra tolta” a polgárságot.

De mit jelent – osztálytartalmát illetőleg – ez a jobbratolódás, amelyet a szocdemek meg akarnak akadályozni? Röviden: a gazdasági válság folyton élesedik. Mindig égetőbb életkérdéssé válik a burzsoázia számára a válság minden terhét áthárítani a munkásságra. Ezzel a legszerényebb „reform” forradalmivá válik, mert ellenforradalmárrá teszi, „jobbra tolja” a burzsoáziát. 1919-ben büszkén hivatkoztak a szocdemek a 8 órai munkaidő kivívására mint a lassú reformok politikájának győzelmére. Maholnap forradalomra lesz szükség, ha a munkásság meg akarja védeni a 8 órai munkanapot.

És minden védekezés „jobbra tolja” a burzsoáziát. Ezt csak akkor, csak azzal lehet megakadályozni, ha a munkásság szó nélkül teljesíti a burzsoázia összes gazdasági követeléseit. Akkor nem tolódnak jobbra, mert megszűnvén az osztályharc, megszűnik a jobb és bal irány különbsége. Ez a szocdem utópia azonban nem válhat soha valósággá. Mert még a legjobban félrevezetett és megtévesztett munkásságnak is elég eleven ahhoz az osztályöntudata, hogy elemi életérdekeinek védelmére siessen. De ezzel jobbra tolja a burzsoáziát. És az egymás után fegyverzi fel és segíti hatalomra a Horthy–Mussolini féle lumpenburzsoázia söpredékét. És minden újabb lépésnél, a munkásság kálváriájának minden stációjánál ott áll egy-egy Vanczák vagy Baldesi, és nyújtogatja kérges tenyerét a fehér gyilkosok felé, hogy meggátolja azoknak „jobbratolódását”.

 

[1] Munkás, Kassa 1922. november 22. (XIII. évf., 199. sz.), 1. o. – A cikk címe utalás Landler Jenőnek a Proletárban 1920. augusztus 19-én (I. évf., 8. sz., 5–6. o.) megjelent cikkére. – A szerk.