Marxizmus és irodalomtörténet^[1]

 

Az augusztus 25-i Die Rote Fahne nagyon érdekes cikket közölt erről a témáról.[2] Tekintettel a kérdés fontosságára és arra, hogy ennek ellenére mennyire tisztázatlan, talán nem teljesen fölösleges ezeket a fejtegetéseket néhány megjegyzéssel kiegészítenünk.
 
I.
A „l’art pour l’art” osztálytartalma
A cikk szerzője a „művészet a művészetért” tételének elutasításából indul ki. Ugyanúgy a burzsoázia ideológiai fegyverét látja benne, mint az elfogulatlan tudományban. Ez bizonyára nem helytelen, csak épp némiképp elvontan van, azaz nem meríti ki ennek az elméletnek az osztálytartalmát. Nem szabad ugyanis megfeledkeznünk róla, hogy a „művészet a művészetért” elmélete korántsem volt kezdettől a polgári irodalomértelmezések jelszava. Ellenkezőleg: a polgári irodalom mint irányzatos művészet jött létre a feudális-abszolutista kor művészetével szemben, és csak viszonylag későn – elsőként Goethe és Schiller weimari korszakában – született meg a „tiszta”, minden irányzatosságtól mentes művészet elmélete, amely aztán a 48-as forradalom utáni Párizsban és a korabeli Angliában virágzott ki (miközben a francia és az angol romantika, gondoljunk csak Victor Hugóra, Byronra, Shelleyre stb. még nagyon is irányzatos művészet volt), de csak a XIX. század végére vált uralkodó elméletté, jóllehet korántsem vágott teljesen egybe a kor legnagyobb költőinek gyakorlatával (Zoláéval és Ibsenével, Dosztojevszkijével és Tolsztojéval).

Ha mármost közelebbről szemügyre vesszük, hogy az irodalomfelfogásnak ez a fejlődése milyen kapcsolatban állt a polgári osztály fejlődésével, akkor világossá válik, hogy a „művészet a művészetért” a burzsoázia hanyatlásának, vagyis annak a tünete, hogy a burzsoá osztály legjobb és legfejlettebb képviselőiben megingott a saját osztályeszményeikbe vetett hit. Ez a megingás persze nem radikális elfordulás az egész polgári társadalomtól vagy a rajta túlmutató társadalmi tendenciák világos felismerése. Hiszen az alkotások tartalmát meghatározó érzelem- és életformák ugyanazok maradtak. Csupán annyi történt, hogy – mert elveszett a hit világot megváltoztató erejükben – ezek a formák belülről kiüresedtek, merőben formálissá: pusztán „költői” formákká váltak. A „művészet a művészetért” elméletében csupán az jut kifejezésre, hogy a polgári osztály legkiválóbb koponyái immár kezdenek leválni magának az osztálynak az összfejlődéséről. A proletariátus forradalmi osztályálláspontjáról nézve ez a tendencia természetesen reakciós. A proletariátus mint feltörekvő osztály szempontjából (akárcsak a XVIII. század feltörekvő és forradalmi polgárságának a szempontjából) a művészet kimondottan osztályművészet, irányművészet, saját osztálycéljainak hirdetöje. De a polgári osztály álláspontjáról itt már az ideológiai bomlásfolyamat egyik tünete jelentkezik.

Ennek a felfogásnak a helyességét persze csak akkor támaszthatnánk alá, ha az egész fejlődést részletesen és konkrétan elemeznénk. Mindazonáltal néhány példával talán megvilágíthatjuk a helyzetet. Ha, teszem azt, összehasonlítjuk Schiller Don Carlosát és Wallensteinjét, és eközben közelebbről szemügyre vesszük legeredetibb hőstípusainak szerepét és sorsát (emitt Posa márkiét, amott Max Piccolominiét), világosan látható a különbség. A schilleri hőstípus a polgári osztály forradalmi megtestesítője. Karl Moor lázadása költői-gondolati formában ad hangot azoknak a fontos érzéseknek, amelyek tettekre sarkallták a nagy francia forradalom forradalmi értelmiségét. (Nem véletlen és nem félreértés, hogy a Konvent a francia köztársaság polgárává fogadta Schillert, hiszen joggal látták benne a forradalom ideológusát.) Posa márki a maga részéről a forradalmi polgárság általános követeléseiért, a gondolatszabadságért harcol; és harcának elvont-kegyetlen, naiv-macchiavellisztikus módja szintén sok tekintetben emlékeztet a nagy francia forradalom sok hősének és vezéralakjának magatartásmódjára, még ha azok a külsődleges formák, melyeket ez a harc ölt, a korabeli Németország kicsinyes feudális abszolutizmusát tükrözik is. Max Piccolomini érzelmeiben és gondolataiban Karl Moor és Posa márki testvére. De immár nincsenek forradalmi céljai, amelyekért küzdhetne. Idealizmusa, tüze, lelkesedése elveszítette tartalmát. Inkább csak úgy általánosságban rajong mindenért, ami igaz és szép. A lelketlen és esztelen valóság, amely ellen – idősebb fivéreihez hasonlóan – küzdeni akar, minden vonatkozásban felülkerekedett. A költő mint megváltoztathatatlan formával kiegyezett vele. Max Piccolomini ezért már nem is áll az ábrázolás középpontjában, mint annak idején Karl Moor vagy Posa márki; be kell érnie az epizodista szerepével. Sorsa immár nem tiszta és nyílt harc ezekért az eszményekért, hanem ingatag rajongás csupán, melynek nem lehet más vége, mint kétségbeesett és értelmetlen halál, mint „szépen meghalni”.

A Don Carlos és a Wallenstein között ott van 1793 és 1794. A polgári forradalom betetőzése a „terreur”-ben – és a polgári osztály megrettentése saját fegyvereinek és saját harcának következményeitől. Kiegyezése a katonai monarchia hatalmi formáival, hogy érvényesítse a burzsoázia reális gazdasági osztályérdekét a feudális abszolutizmussal – és a proletariátussal szemben. A világot megváltoztatni hivatott eszményekből a kapitalizmus gazdasági kibontakozásának puszta ideológiája lett.

A burzsoáziának ez a pesszimizmusa, ez a hitetlensége és gyökértelensége saját osztályában a német klasszika „l’art pour l’art”-mozgalmában még nem tudatosodott. Ám ha megnézzük ugyanennek a felfogásnak a jelentős képviselőit a XIX. század közepén, akkor jóval tisztábban látjuk a helyzetet. Gondoljunk csak Flaubert-re vagy Baudelaire-re. Flaubert egész érzésvilágában azoknak a korosztályoknak a képviselője, amelyek az 1830-as és 1848-as forradalomban, a nagy forradalmi korszak hagyományainak nevében zavarosan, de lelkesen lázadtak az „új Franciaország” ellen, az ellen az egyezség ellen, amelyet különböző kapitalista csoportok a katonai abszolutizmussal kötöttek. És regényeiben Flaubert hangot is adott ennek a gyűlöletének (a legszebben az Érzelmek iskolájában). Minthogy azonban gyűlölete merőben negatív volt, minthogy a gyűlölt jelennel nem tudott szembeállítani semmi pozitívat, ez az érzése szükségképpen csupán a gyűlölt élet rútságának pusztán esztétikai elutasításában jutott kifejezésre. Lázadása saját osztályának életformái ellen a „l’art pour l’art” romantikus-pesszimista elméletébe torkollott.

A burzsoázia fejlődése tehát – hiszen a példák tetszés szerint szaporíthatók – ideológiailag is igazolta Marx szavait, „hogy az összes művelődési eszközök, amelyeket létrehozott, fellázadtak az ő saját civilizációja ellen, hogy az összes istenek, amelyeket teremtett, elpártoltak tőle.”[3] Megismételjük: ez a felismerés mit sem változtat azon, hogy a proletariátusnak el kell vetnie a „művészet a művészetért” elméletét mint a hanyatló burzsoázia reakciós teóriáját. De a helyes állásfoglalás érdekében az egész jelenséget át kell látnia a maga konkrét valóságában, burzsoá osztálytartalmában.

 

[1] Marxismus und Literaturgeschichte I. Der Klassensinn des L’art pour l’art, Die Rote Fahne, Berlin 1922. október 13. (5. évf., 455. sz.), 2. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 123. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] A hivatkozott cikk Marxismus und Literaturgeschichte címmel a Die Rote Fahne für Brandenburg und Lausitz 1922. augusztus 25-i számában (193. sz.) jelent meg, aláírás nélkül, a következő szerkesztőségi megjegyzés kíséretében: „Ma egy olyan cikket közlünk, amely kíséretet tesz arra, hogy összeszedje ama szempontokat, melyek az irodalom marxista szempontú kezelésénél számba jöhetnek. Tekintettel arra, hogy a polgári irodalom, irodalomkritika és irodalomtörténet nagy hatást gyakorol a proletariátus széles rétegeire, feltétlenül szükségessé vált az irodalom és irodalomtudomány problémáinak marxista megoldása. Ez a cikk persze csak ösztönzéseket adhat, melyek kibontása csak szélesebb keretben lehetséges.” – A szerk.

[3] Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, MEM VIII., 143. o. – A szerk.