Korvin Ottó[1]

 

Korvin Ottó neve csak elfogatásával, mártírhalálával vált ismeretessé a világ proletariátusa előtt. Ez természetes is, mert Korvin Ottó nem tartozott sem a forradalom nagy néptribunjai, sem utat mutató, elméleti vezetői közé, akiknek élete munkája gyorsan és általánosan ismertté válhat. Hősiesen önfeláldozó elvtárs volt csupán, szerényen és nyugodtan a háttérben dolgozó szervező. Tevékenységének nélkülözhetetlen voltát folytonosan érezte a magyarországi proletariátus, anélkül, hogy a nagy tömegek előtt ismertté és meghitté vált volna.

A proletariátus előharcosai forradalmi jelentőségének fokmérője a proletariátus szeretete és a burzsoázia gyűlölete. Az osztályharc lényegéből folyóan mindegyik egyforma naggyá nő. A harcos személyétől függ azonban az, hogy melyiket és hogy milyen mértékben váltja ki előbb. A hallgató és csöndben dolgozó Korvin Ottó a diktatúra alatt – Szamuely Tibor mellett – mint a kommunisták leggyűlöltebb vezére vált ismertté. Mint a politikai rendőrség vezetője éles szemmel és fáradhatatlanul őrködött a burzsoázia minden ellenforradalmi megmozdulása fölött. Nagy szervezőtehetségével, fényes intuíciójával és kimeríthetetlen találékonysággal sikerült időben tudomást szereznie minden ellenforradalmi mozgalomról. Az ő érdeme volt, hogy a tanácsdiktatúra alatt sikerült féken tartani az ellenforradalmat. Az, hogy igen gyakran, sőt majdnem mindig elégtelenek voltak a rendszabályok az ellenforradalom megelőzésére és letörésére, nem rajta múlott, hanem azon, hogy a szociáldemokraták nyíltan vagy titokban szabotálták a forradalmat. Ennek a szabotázsnak a leküzdésére nemcsak Korvin Ottó, hanem a kommunisták magyarországi pártja is túl gyönge volt. A burzsoázia biztos ösztönnel ismerte fel, hogy Korvin Ottó egyik legveszélyesebb ellensége volt. Bár mindenkit, aki ismerte, lebilincselt puha, líraian hangolt kedélye, bár magának a fehér jogszolgáltatásnak inkvizíciója sem tudott egyetlen egy „atrocitást” rá vagy szerveire bizonyítani, mégis megszületett a gyűlölet legendája Korvinról, a „vörös vérebről”, a „vörös hóhérról”, aki ezer meg ezer ártatlant gyötörtetett, és titokban kivégeztetett. Még ha egy szó sem igaz ebből a legendából (mint ahogy az összes hasonló legendákból Münzer Tamástól Marat-n át Uritzkyig[2] egy szó sem igaz), mégis Korvin Ottó derekasan megérdemelte a burzsoáziának ezt a vak, dühös gyűlöletét. A magyar forradalmárok közül kevesen voltak, akik az övéhez hasonló kérlelhetetlenséggel és fáradhatatlansággal küzdöttek a közös ellenség ellen. És az ellenség gyűlöletével egy időben ébredt fel – előbb természetesen csak a tudatos előharcosok csoportjában – a proletariátus szeretete. Minden meglepetéssel szemben megvolt bennünk a biztonságnak az érzése. Mindnyájan tudtuk: Korvin Ottó őrködik. Nyugodt lelkiismerettel harcolhattunk a frontokon a világ burzsoáziájának zsoldosai ellen, és szentelhettük magunkat otthon az újjáépítés munkájának. Éreztük, hogy Korvin Ottó éber, mindig látó szemeit az ellenség alattomos munkájára szegzi. A forradalom előőrse teljesen megbízható volt: minden harcot nyugodtan előkészíthettünk, minden szünetet nyugodtan kihasználhattunk.

Az akkor huszonöt éves Korvinnak már mozgalmas forradalmi múltja volt. Ő volt a tulajdonképpeni szervezője Magyarországon az antimilitarista mozgalomnak a világháború alatt. Nagy része volt az 1918. januári és júliusi sztrájkok előkészítésében és abban, hogy ezeket a mozgalmakat nem sikerült minden további nélkül a szociáldemokrata vezetők árulásának leszerelni. A Tisza gróf elleni sikertelen merénylet megszervezésében is részes volt. Még az 1918. októberi polgári forradalom előtt azon fáradozott, hogy egyesítse a proletár-forradalmi erőket, és egyike volt a Kommunisták Magyarországi Pártja megalapítóinak. A pártban leginkább szervező munkát végzett egészen addig, míg 1919. február 15-én Kun Bélával és más vezetőkkel együtt letartóztatták, és csak a tanácsköztársaság kikiáltásakor bocsájtották szabadon. Mint igazi organizátor a diktatúra alatt a termelés szocialista felépítésének akarta szentelni erőit. A párt határozata más téren tartotta pótolhatatlannak, és kényszerítette, hogy vállalja az ellenforradalom fölött való őrködés feladatát. Mint igazi forradalmár, nem csupán kötelességszerűen vállalta, amit ráróttak, hanem teljes szeretettel és minden erejének megfeszítésével teljesítette feladatát, ami után nem vágyott, és ami személyes hajlandóságainak mélyen ellentmondott. Ebben az állásában vált híressé az addig majdnem ismeretlen Korvin: akit a burzsoázia gyűlölt és rettegett; akit azonban a proletariátus előcsapata becsült és szeretett.

Azonban mégis csak a fehér terror alatt vált az egész világ proletariátusa előtt ismertté. A fehérterror tette őt a magyar munkások előtt a bukott forradalom szimbólumává. A tanácskormány bukása után a kommunista vezetőknek menekülniök kellett. Fegyveres ellenállásra nem lehetett gondolni. Csak elvakult romantikusok felejthették el azt, hogy a szociáldemokrata árulók által félrevezetett munkástömegek a diktatúra ellen és a „demokratikus” Peidl-kormány mellett voltak, hogy tehát a barikádharc Budapesten a munkások ellen való harc lett volna. És egy gondolkodó kommunista sem hihette azt, hogy a Peidl-kormány tovább fog élni néhány napnál vagy legfeljebb egy-két hétnél. A vezető elvtársak közül csak néhányan maradtak Budapesten. Illúziók nélkül – de mégis azzal a reménnyel, hogy a közbeeső „demokratikus” időszak talán mégis lehetővé teszi egy földalatti, illegális szervezetnek a kiépítését a fehér terror idejére. Korvin Ottó volt a vezetőjük. Tudta, hogy mi vár rá, tisztában volt vele, hogy a burzsoázia gyűlölete és bosszúszomja elsősorban ő ellene fog irányulni, tudta, hogy az ő feltünő külsejével a legkisebb megmozdulása esetén majdnem lehetetlen az elrejtőzés. De maradt, hogy a háború alatti illegális munkában és a diktatúra alatt szerzett tapasztalatait értékesítse ebben a szervezetben.

Maradt, de csak azért, hogy a proletariátus mártírjává váljék. Néhány nappal később, még a Peidl-kormány alatt, az áruló Peidl pribékjei letartóztatták. Hónapokon át a legembertelenebb kínozták a börtönben, és végül még a burzsoázia „joga” szerint is semmit mondó vád alapján halálra ítélték és felakasztották. Az ellenforradalom gyűlölete kitombolta magát rajta. A proletariátus szemében, éppen szenvedéseivel, a leírhatatlan kínzások állhatatos eltűrésével, amelyek sosem tudtak belőle egy jajszót kisajtolni vagy egy kijelentést, amely forradalmi becsületét beszennyezte volna, a forradalom szeretett hősévé vált. Most tudja Magyarország proletariátusa, hogy kit vesztett benne, és hogy valamikor kije volt Korvin Ottó.

Csöndes, nyugodt, szerény és tárgyilagos volt. Lágyságát és kedélyének mélységét csak azok ismerték, akik személyesen közel álltak hozzá. Mindenki mással mindig egyenletes, barátságos tárgyiassággal beszélt.

Amikor a Peidl-kormány hivatalba lépése napján beszéltem vele, néhány nappal elfogatása előtt, utoljára csodáltam meg ezt a nyugodt-fölényes tárgyiasságát. Egynéhány Budapesten maradt elvtárs beszélte meg vele a teendőket. Romantikusan túlfeszített, kalandokról álmodó vagy súlyos depresszióban vergődő elvtársak között Korvin barátságos tárgyiassággal adta ki utasításait illegális lakásokra, az egymással való érintkezésre, összekötő-szolgálatra stb.-re vonatkozóan. Mi is megbeszéltük, hogyan fogunk egymásnak tudósításokat küldeni, benyomásainkat kicserélni, hogyan fogom azt, amit írok, rajta keresztül a földalatti nyomdába eljuttatni. Azonban csak egyszer kaptam tőle tudósítást. Ez, mint minden, amit Korvin Ottó beszélt vagy irt, nyugodt volt, tárgyias, világos és találó. Így jellemezték őt az összes elvtársak, akik a börtönben együtt voltak vele. A halálig gyötört Korvin tiszta nyugalmával vigasz és felemelkedés volt összes fogolytársai számára. És amikor nyolc elvtárssal együtt halálra ítélték, a kivégzés előtt az ő példája és szavai voltak annak az erőnek a forrása, amely a néhány ingadozót és kétségbeesettet újra kiegyenesítette, és szent ügyünk büszkén meghaló mártírjává tette. A proletariátus egyszerű hőseként élt, és úgy is halt meg. Megérdemelte, hogy a proletariátus legnemesebb mártírjaival együtt őrizze meg emlékét minden időkre.

 

[1] Proletár, Wien 1920. augusztus 19. (I. évf., 8. sz.), 19–20. o. – A cikk némely megfogalmazásában Lukács egy korábbi írására, a bécsi Die Rote Fahnéban 1919. december 18-án megjelent,  Otto Korvin című cikkre támaszkodott (lásd az említett cikk jegyzeteit). A Proletár-beli Korvin-cikket 1920. december 19-én, Korvin halálának évfordulóján közölte a berlini Die Rote Fahne (Beilage 1.), december 30-án pedig, a berlini lapra hivatkozva, egy részletet közölt belőle a bécsi Die Rote Fahne is. – Kötetben németül: Georg Lukács: Otto Korvin, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 64. skk. o.; magyarul: in: Lukács György: Történelem és osztálytudat, Magvető, Budapest 1971, 64–68. o. – A szerk.

[2] Mojszej Solomonovics Urickij (1873–1918) kijevi jogi tanulmányai idején csatlakozik az orosz szociáldemokrata párthoz, részt vesz a Bund tevékenységében, az 1905-ös forradalom után (másodszor is) száműzetésre ítélik; az I. világháború kitörésekor Párizsba emigrál, 1917-ben tér haza, és csatlakozik a bolsevikokhoz; 1917 júliusában beválasztják a párt központi bizottságába. Vezető szerepet játszik az októberi forradalomban, később a petrográdi cseka vezetője, a breszt-litovszki megállapodás ellenzőjeként azonban lemond a tisztségéről, és a baloldali oppozíció lapjának egyik kiadója lesz; a VII. rendkívüli kongresszuson beválasztják a bolsevik párt központi bizottságába, de jó ideig nem vesz rész a KB munkájában, 1918 májusában lemond a tisztségéről. 1918. augusztus 17-én merénylet áldozata lett. – A szerk.