Kispolgári elmélet – ellenforradalmi cselekedet^[1]

 

A „Világosság” utolsó száma megkockáztat egy kis kiruccanást a dialektika, a proletárosztályharc elméletének területére.[2] Rosszul teszi, és pórul jár vele. Mert a dialektika a proletariátus forradalmi cselekvésének elméleti módszere. Aki nem tud és nem akar forradalmian cselekedni, akinek egész gondolkodása csak abból áll, hogy tetszetős ürügyeket hajhász a cselekvés elkerülésére, az nem fog soha dialektikusan gondolkodni sem. Íme a „Világosság” nagy elméleti felfedezése: „S végül tény az, hogy dogmatikus és szektárius gondolkodás az, amely ezeket a fogalmakat: reform vagy forradalom mint élesen körülhatárolt, egymást minden körülmények közt kizáró fogalmakat állítja oda, s áthidalhatatlan ellentéteket konstruál közöttük.” Csodálatos: a „Világosság” teoretikusának igaza van. Reform és forradalom közt csakugyan nincs áthidalhatatlan ellentét. Sőt szükségszerű összefüggés van köztük, és ennek megfelelően a fejlődés folyamán a reform szakadatlanul átcsap a forradalomba, a forradalom a reformba. De az opportunisták gondolkodását olyan mértékben elferdíti és terméketlenné teszi a cselekvéstől való beteges irtózásuk, hogy akkor tévednek a legnagyobbat, mikor „igazuk van”. Mert csak a szavakat, csak az elvont, az élettől elvonatkoztatott fogalmakat illetőleg van igazuk. Reform és forradalom közt nincs áthidalhatatlan ellentét; ezt egyformán mondhatja forradalmi marxista és a forradalomba tévedt megijedt kispolgár. Hogy a két „igazság” közt melyik az igaz: azt az életre, a munkásmozgalomra való alkalmazásuk mutatja meg. Reform és forradalom átcsapnak egymásba, mondjuk mi is, Rónai-Kunfiék szerint „dupla vagy semmi” politikusok. A proletariátus uralomra jutása előtt ti. minden komolyan vett reform forradalmivá válik. A polgári társadalmon belül – most különösen – nem lehet a proletariátus helyzetén még ideiglenesen sem könnyíteni anélkül, hogy a burzsoá társadalom létalapjai veszélyeztetve ne volnának, anélkül hogy e forradalom ne fenyegetné azokat. (Kunfiék barátai, a szakszervezeti bürokraták ezzel régen tisztában vannak, ezért vigyáznak féltő gonddal minden reformkísérletnél arra, hogy még mint reform se valósuljon meg tökéletesen.) Másrészt: az uralomra jutott proletariátus politikája különösen a forradalom első szakaszában nem lehet más, mint a szerzett államhatalmat a reformok hosszú sorának fokozatos megvalósítására felhasználni. És itt nagyszámú olyan reform lép életbe, melyet mint reformot – szájjal – szakadatlanul követeltek régen az opportunisták. (Ők persze itt is következetesek: következetesen szabotálják a diktatúra alatt a forradalmat megvalósító reformok életbe léptetését.) Lássuk most már, hogyan képzelik a magyar „függetlenek” reform és forradalom egymáshoz való – dialektikus – viszonyát! Mindenekelőtt egy munkamegosztás formájában: „… tény az is, hogy lehetnek országok vagy helyzetek, amelyekben a reform eszközeivel többet lehet elérni, mint más helyzetekben es országokban az erőszakos fegyveres felkelés és a forradalmi harc egyéb eszközeivel.” Gyakorlatilag tehát: csináljon más forradalmat (lehetőleg úgy, hogy Kunfi-Böhm-Rónaiék lőtávolon kívül maradjanak), és dolgozzanak ők a reform eszközeivel, amihez miniszteri és államtitkári állások múlhatatlanul szükségesek. Erről a dialektikáról, mely azt akarja, hogy az áthidalhatatlannak látszó, de lényegében összetartozó ellentétnél ragadjuk meg mindegyik fogalomnak jó oldalát, és mellőzzük a rosszat, már 1847-ben megmondta Marx a maga véleményét. Kimutatta Proudhonról, akinek és nem Marxnak a követői itt Kunfi-Rónaiék, hogy közönséges kispolgár; és mert kispolgár, képtelen a proletárgondolkodás, a proletárforradalom megértésére. De ennél az elméleti bajnál még súlyosabb szerencsétlenség éri kiváló teoretikusainkat akkor, mikor [lapjuk] még jobban részletezi a reform aktualitását egy már forradalmi helyzetben.[3] Kiemeli, hogy Németország megszüntette az általános védkötelezettséget és a katonai bíráskodást, amivel „súlyos csapást mért a militarizmusra”. Ezt a sületlenséget olyan ember meri állítani, akinek tudnia kell, hogy Németországban a kivételes katonai törvényszékek vígan működnek akinek tudnia kell, hogy a német katonai politika ma a proletariátus kíméletlen lefegyverzését, a Kapp-puccs bandáinak, e tiszteknek és diákoknak pedig fegyverben tartását jelenti. Ilyen gyakorlatba torkoll az opportunista elmélet. A kispolgári „dialektikából” az ellenforradalom elméleti igazolása lesz. Proudhon, ha nem bírt is felülemelkedni az ellentétek kispolgári kiegyenlítésén, mégis mint kispolgár becsületes és bátor forradalmár volt. Kunfiékat elméletük, mihelyt a valóságra alkalmazzák, az ellenforradalom mellé állítja.

 

[1] Proletár, Wien 1920. augusztus 19. (I. évf., 8. sz.), 14. o. – A cikket Lukács „-ács” szignóval jegyezte. –A szerk.

[2] A Világosság (Bécs) 1920. augusztus 11-i (I. évf., 11. sz.) számában megjelent glosszáról van szó: „A II. Internationalét sem lehet, mint ahogy most a bizonyára nemigen fölemelő kongresszusa nyomán a kommunisták, a divatszajkók teszik, a sárga Internationale, a szociálpatrióták és árulók Internationaléjának üres, demagóg jelszavaival elintézni. Tény az, hogy a radikális, szociálforradalmi munkáspártok kiléptek a II. Internationaléból, de Genfben még mindig igen hatalmas munkáspártok kiküldöttjei vannak együtt. A brit munkáspárt, a német többségi szociáldemokraták, a dán, holland, belga, svéd szociáldemokraták, hogy a többi pártokról ne is essék szó, az európai proletariátusnak olyan hatalmas tömegeit képviselik, az ipari fejlődés, a szocializmus hozzáfűződő érdekei szempontjából oly fontos országokat jelentenek, hogy a munkásosztály erőforrásainak felétől fosztja meg az, aki ezeket mint árulókat ki akarja közösíteni a proletárosztályharc hadseregéből. A másik, ugyanilyen nyilvánvaló tény az, hogy a radikális munkáspártok, a német függetlenek és a francia párt kiválása folytán a II. Internationale ma a munkásmozgalom reformista irányának képviselete. Tény továbbá az, hogy a proletariátusnak igen hatalmas és műveltség, szocialista és szakszervezeti iskolázottság szempontjából éppenséggel nem utolsó tömegei azok, amelyek még ebben az adott, forradalmi helyzetben sem látják az erőszakos forradalmat, a fölkelést, a diktatúrát az egyetlen eszköznek, amellyel a szocialista társadalmat fölépíteni vagy előkészíteni lehet, s hogy ennélfogva a reformizmus a tömegek öntudata szerint még nem teljesítette mindenben történelmi hivatását, s végül tény az is, hogy lehetnek helyzetek és országok, amelyekben a reform eszközeivel többet lehet elérni, mint más helyzetekben vagy országokban az erőszakos fegyveres fölkelés és a forradalmi harc egyéb eszközeivel. S végül tény az, hogy dogmatikus és szektárius gondolkodás az, amely ezeket a fogalmakat: reform vagy forradalom, mint élesen körülhatárolt, egymást minden körülmények között kizáró fogalmakat állítja oda, s áthidalhatatlan ellentéteket konstruál közöttük.” – A szerk.

[3] A mondat és folytatása már a Világosság következő glosszájára utal. – A szerk.