Jókai^[1]

 

Mikor az idén Jókai születésének százéves évfordulóját ünnepelte a hivatalos és az „ellenzéki” magyar társadalom, bizonyos, kevesebb elhallgatni- és takargatnivaló volt, mint tavaly, a Petőfi-ünnep alkalmával. Nem mintha a mai kurzusnak valami belső köze lenne Jókaihoz. A manapság Magyarországon uralkodó réteg elvesztette minden kapcsolatát a modern Magyarország kialakulásának ideológusaival, a magyar irodalom legkomolyabb idejének íróival, a 48-as és 48 utáni idők nemzedékével. De mégis: ebből a nemzedékből Jókai hasonlíthatatlanul kevésbé kényelmetlen a későbbi Magyarország számára, mint Petőfi. Sőt, ha ma lehetséges volna Magyarországon egy „modern demokrácia”, az – különösebb történelemhamisítás nélkül is – a magáénak, ősének vallhatná Jókait. Mert Jókai Magyarország modern (értsd: kapitalista) átalakulásának ideológusai közül való volt. Nem a polgári forradalom hirdetője, mint Petőfi. Jókai 48-tól nem népforradalmat várt, mint Petőfi, hanem abban bízott, hogy a régi Magyarország, a birtokos gentry Magyarországa, komoly rázkódtatások nélkül megy át a modern polgári fejlődés útjára, és ezen az útján a régi nemesség, a történelmi osztály továbbra is megtartja „természetes” vezető szerepét. Jókai ideálja a dinasztia, a nemesség és a jómódú polgárság érdekharmóniája volt. Nem volt véletlen, és nem is elvtagadás Jókai részéről, ha a 67-es kompromisszumnak uralkodóház, nemesség és polgárság között, néhány rövidebb ellenzéki kirándulás ellenére, lelkes híve lett. Jókai mint a szabadelvű párt tagja nem cinikus cinkostársa a magyar korrupciónak, mint később Mikszáth Kálmán. Jókai őszinte és jóhiszemű lelkesedéssel támogatta a magyar kapitalizmus kifejlődését – éppen az arisztokráciával és a gentryvel való kompromisszum, és nem a következetes, nem a forradalmi formájában. A 48-as jobboldal (békepárt) tagságától egyenes út vezet a Tisza Kálmán pártjához. Az pedig, hogy a forradalom leverésétől kezdve éles ellentétben áll az osztrák centralizmussal, nem mond ellent ennek a képnek. Mert az osztrák uralom, ha sok tekintetben végre is hajtotta 48 polgári követelményeit, mereven ellentmondott az osztálykompromisszum ama formájának, amelyet Jókai képviselt. Jókai, mint számos vezetője a 49–67 közötti „nemzeti ellenállásnak”, következetesen válhatott 67 lelkes hívévé, boríthatott fátyolt a múltra, mert hiszen 48-ban sem akart többet, mint amennyi 67-ben megvalósult: „modern” Magyarországot a Habsburg dinasztia, az arisztokrácia és a gentry vezető szerepe mellett.

Jókai költői világának így megvannak a maga megingathatatlan szilárd pontjai. Isten, haza, király, család, magántulajdon, józan haladás és szent hagyomány. Jókai minden kérdésben „liberális” álláspontot foglal el: így nem áll szemben egyik vallással sem; maga protestáns, de tiszteli a mások vallásos meggyőződéseit, legyenek azok katolikusak, unitáriusak, zsidók, mohamedánok, csak éppen hívők legyenek. Jókai ortodoxiája csak két ponton nyilvánul meg élesen: a magántulajdon és a család kérdésében. Az „enyém, tied, övé” az igazi tengelye a világnak. A kereskedő főkönyve pedig a szentek szentélye, a biblia. Ennek pontossága, megbízhatósága, a benne elkönyvelt tételek helytálló volta dönti el az emberek értékét, becsületességüket. Aki itt megtántorodik, az elveszett ember: aki jóhiszeműen bár, de vétett a törvények ellen, azon nincs segítség, mint tragikus hős bukik el. Persze Jókai lát a fejlődő kapitalizmuson „árnyoldalakat” is, kalandorokat, szélhámosokat, spekulánsokat. De az élet alépítménye nála oly szilárd, hogy ezeknek működése csak a felszínt zavarhatja meg; a kalandorok eltűnnek a börtönökben, és a szolid élet megy tovább a maga útján. Azok pedig, akik az életnek ezt az alapját, a magántulajdont elvben kétségbe vonják, a kommunárdok, az anarchisták stb., azok hóbortosak vagy gazemberek, vagy mind a két vonást egyesítik magukban. Pl. félbolond, blazírt arisztokraták, akik ilyen módon élnek kettős életet (Lis Blanc Lyonel gróf a Lélekidomárban), de szereplésük egyébként nem sokban különbözik más életunt arisztokratáktól, akik közönséges rablásban keresik az életnek ezt az új ingerét (Fatia Negra a Szegény gazdagokban).

Az élet másik szilárd pillére a család. Jókai ezen a ponton is csak fényt és árnyat ismer. Látja egyfelől a család, a szerelmi élet mindenféle irányban való szétmállását (házasságtörés, érdekházasság, prostitúció), de ezek is csak a felszínen mozgó hullámok. Az ember rendeltetése a család. Az igazi emberek megtalálják egymást, és minden csábítás ellenére össze is kerülnek, és együtt is maradnak. A démoni csábítók, úgy a férfi, mint a nő, végül mindig kudarcot vallanak. A család, csakúgy, mint a főkönyv, megingathatatlanul uralkodik a világ felett.

És ez az uralom a közösség érdeke. Jókai a kapitalizmust a 40-es évek reformmozgalmainak a szemével nézi: mint a haza felvirágoztatásának útját. Az ideál: a nagybirtokos, aki modernül kezeli birtokát, nem tékozol, hanem hasznos beruházásokra fordítja jövedelmét, és emellett a kultúrának, a jótékonyságnak is áldoz. A Jókai-féle modern család erősen patriarkális jellegű: elválaszthatatlanul hozzá tartozik a hű cseléd is. Aminthogy Jókainál az „alsó osztályok” emberi értéke a munka megbecsülésében, a gazdához való ragaszkodásban nyilvánul meg. Aki itt kisiklik, éppen úgy félember, mint az az arisztokrata, aki elmulasztja a hazával szemben való kötelességeit. A patriarkális család ilyen értékelése csak másik oldala annak a felfogásnak, amint Jókai szerint a modern fejlődés létrejön: a hagyományok megőrzésével, a történelmi osztályok vezetése mellett. Ezért van, hogy utópikus regényében (A jövő század regénye) a szociális forradalom mint egy lázálom, mint őrültek és gazemberek véres kalandja, epizód marad az emberiség fejlődésében, és az ideál, II. Árpád Magyarországa, semmi más, mint a 67 utáni alkotmányos Magyarország kissé idealizált formája, egy pár technikai újítással (repülőgép) kiegészítve. Ez a történelemlátás adja meg Jókainak a lehetőséget a régi, a 48 előtti Magyarország ábrázolására. A táblabíró, a régi alispán Jókai szemében nem egyszerűen egy letűnt kor elmaradt embere, hanem ellenkezőleg, az új átalakulás vezető típusa. Ezért Jókai nem mulasztja el soha ennek az emberfajtának józan eszét, komoly tudását szembeállítani a mindenáron reformálni akarás félművelt, a viszonyokat nem ismerő kapkodásaival (Új földesúr). És még az igazán elmaradottaknál is azt érzi, és azt igyekszik megéreztetni, hogy az új világ mégis ebből az emberanyagból fog kialakulni. Minden különcsége, furcsasága, kicsapongása ellenére a régi földbirtokos képviseli az igazi, komoly, alapjában véve becsületes és igaz emberfajtát (Magyar nábob). De Jókai nemcsak költői anyagot köszönhet ennek a régi világnak, hanem költői formát is. Jókai elbeszélő stílusát át- meg áthatja a régi Magyarország humoros és fantasztikus, mesélő, anekdotázó, az eseményeket lazán kapcsoló elbeszélő módja. Ellentétben kortársaival, akik, mint Kemény és Eötvös József, mindenáron az akkor modern külföldi regények stílusát erőltetik rá a kialakuló magyar prózára, Jókai stílusa az egykorú magyar életből szervesen nő ki; ebben a tekintetben Jókai prózája joggal állítható párhuzamba Petőfi verselésével. És ha tele is van ez az írásmód laza és pongyola elemekkel, amiért a Gyulai-iskola mindig élesen támadta Jókait, a magyar elbeszélő próza, egészen Móricz Zsigmondig, mégiscsak ezen az úton haladhatott tovább, míg a kortársak mesterkélt prózája epizód maradt a magyar irodalom továbbfejlődésében. Jókai világának előbb jellemzett korlátoltsága azonban nemcsak elbeszélő stílusára hat ki, hanem regényeinek egész felépítésére is. Jókai kétségkívül realista költőnek tartotta magát, aki saját korát – úgy, ahogy van – ábrázolja. De azáltal, hogy mint azt előbb vázoltuk, a kor igazi mozgatóerőit nem látta meg, és jóhiszeműen nem látta meg, a helyes megfigyelés és az öntudatlan stilizálás szerves egyesüléséből egy sajátságos mesestílus alakult ki nála. Jókai sikerült regényei ma teljesen úgy hatnak, mint a mesék. Nem igaz ábrázolások, mint pl. Balzac regényei, hanem mesék, amelyek a fantázia, a mesélni tudás, a humor erejével hatnak, látszatra egészen függetlenül attól, amit ábrázolnak. Ez magyarázza e könyvek tartós, kiirthatatlan hatását, különösen a fiatal olvasókra. És ha ismerjük is ennek a meseszerűségnek szociális gyökereit (egy tényleges felfelé fejlődésnek jóhiszeműen korlátolt idealizálását), azzal semmit sem vonunk le ez alkotások költői értékéből. Persze ha a hivatalos Magyarország ma úgy tesz, mintha a Jókai tartalma és világnézete a valóság ábrázolása volna, akkor durva és tudatos történelemhamisítást követ el, még ha a Jókai világának korlátai alkalmat is adnak erre a félreértésre.

 

[1] Új Március, Wien 1925. július–augusztus (I. évf., 1–2. sz.), 93–95. o. – L. Gy. szignóval; kötetben németül: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 18–21. o. – A szerk.