Az intellektuelek szervezeti kérdéséről[1]

 

Amint azt Marx és Engels már a Kommunista kiáltványban kifejtették, hogy az osztályharc közelgő döntő ütközetének egyik lényeges ismérve, hogy „a bomlási folyamat az uralkodó osztályban, az egész régi társadalomban annyira heves, annyira kirívó jelleget ölt, hogy az uralkodó osztály egy kis része elszakad osztályától és a forradalmi osztályhoz csatlakozik, ahhoz az osztályhoz, amelyé a jövő”.[2] A kapitalizmus már a háború előtt belépett ebbe a szakaszba; a háború és következményei csupán akuttá tették a kapitalizmus addig latens válságát. Ezzel az akut válsággal megszaporodtak az értelmiségi szervezetek, amiben sokan a forradalom első mámorában nem csak annak a jelét vélték megpillantani, hogy elérkezett a döntő ütközet (ami részben helyes volt), hanem hogy belsőleg megerősödtek a proletariátus csapatai, melyekre ennek a döntő ütközetnek a megvívása várt. Minden forradalmi mozgalomnak. – ha efféle illúziókat táplált – súlyos csalódásokat kellett megérnie. Az értelmiség szervezetei, elszórt kivételektől eltekintve, előbb-utóbb az ellenforradalom táborához csatlakoztak. Vezetőik pedig, akik sok esetben igazi forradalmárok voltak, vagy teljesen elszigetelődtek, vagy ha nem tudtak elszakadni szaktársaiktól, maguk is a burzsoázia soraiba kényszerültek.

Ez a jelenség annyira általános, hogy talán megéri a fáradságot néhány szóban az okokra is kitérnünk. Az ipari (és mezőgazdasági) munkások szervezetei egyrészt a proletariátus hatékony harci szervezetei, melyek megteremtik az osztályharc anyagi és ideológiai lehetőségét, másrészt viszont előképei, csirái a gazdasági élet kommunista szervezetének. A gazdasági életben közvetlen dialektikus folyamat érvényesül: a kapitalizmus saját pusztulását készíti elő, és maga termeli ki azokat az erőket és hatalmakat, melyek felváltani hívatottak. Ezzel szemben mindazokon a területeken, amelyeket a gazdasággal ellentétben az „ideológia” kifejezéssel szokás jelölni, a kapitalizmus felbomlása és a kapitalizmust felváltó formák felemelkedése között fennálló dialektikus összefüggés közvetett, és ennélfogva fölöttébb bonyolult. Először is ezeken a területeken az uralkodó osztállyá szerveződő proletariátus rögtön jóval erőszakosabb és gyorsabb változásokat hajt végre, mint a szocializáció üzemi szervezeteiben. Ráadásul az ehhez szükséges átrétegződés nem felel és nem felelhet meg az értelmiség mint osztály érdekeinek. Itt csupán arra utalok, hogy a gazdaságilag egymáshoz kapcsolódó üzemek egységes igazgatása, ami nélkülözhetetlen a termelés észszerű megszervezéséhez, a magántisztviselők széles tömegeit kényszeríti életpályájuk megváltoztatására, hiszen a termelésben elfoglalt helyük nem a termelés tárgyi szükségszerűségeire épült, mint a munkásoké, hanem az üzemeknek a kapitalista konkurenciaharcból következő nagy számára. Hasonló osztályhelyzetben vannak a hivatalnokok, tisztek, még inkább az ügyvédek, bírák, vagy akár az újságírók. Osztályhelyzetük nyújt kellő magyarázatot arra, hogy miért csak egy akut válság idején kezdenek szerveződni, vagy legalábbis miért csak ilyenkor kell komolyabban számolni szervezeteikkel. Szerveződésük ugyanis merőben defenzív természetű. Mivel ezek a rétegek a kapitalizmus „élősködői”, a kapitalizmus megrendülése legelőször az ő osztályhelyzetük megrendülésében mutatkozik meg. Ha igaz is, hogy az ipari proletariátusra is a gazdasági helyzet kényszeríti rá az osztályharcot, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az ipari munkások szervezetei kezdettől fogva és eszméjük értelmében offenzív szervezetek; éspedig annak az offenzívának a szervezetei, amely a kapitalizmus léte ellen irányul. Ennélfogva az ipari munkások szervezetei – lényegükből fakadóan – mindig forradalmiak, és tevékenységük csak hellyel-közzel (a szakszervezetek bürokratizálódása következtében) lehet reakciós. Az értelmiség szervezetei ezzel szemben – lényegükből fakadóan – reakciósak, és csak véletlenszerűen fejthetnek ki forradalmi tevékenységet.

A két szervezeti forma ellentétes volta nemcsak azon alapszik, hogy a diktatúra korszakában a két osztályt ellentétes érdekek fűzik a társadalom külső felépítéséhez, hanem mélyenszántó ideológiai ellentéteiken is. Az új társadalomnak ugyanis, amelyet a proletariátus diktatúrája hivatott felépíteni, a proletariátus szelleméből kell megszületnie. Amikor a proletárdiktatúrát egyszersmind proletárdemokráciának nevezzük, ezzel pontosan azt kívánjuk mondani, hogy az új társadalom felépítésében a proletariátus létérdekeinek kell irányt mutatniuk. Végtére is ebben a forradalomban mindenekelőtt azért látjuk a proletariátus történelmi küldetését, mert osztályérdekei egybeesnek az emberiség érdekeivel, mert elnyomott osztályhelyzetéből nem szabadulhat fel anélkül, hogy végképp meg ne semmisítene minden osztálykülönbséget.[3] A proletariátus diktatúrája tehát szükségképpen a proletariátus önrendelkezési jogát jelenti. De vajon alkalmazható-e ez az önrendelkezési jog azokra az ugyancsak „szervezett” értelmiségiekre, akik esetleg ugyancsak szocialista zászló alatt szerveződtek? Aligha; éspedig éppen ott nem, ahol ezek a szervezetek látszólag leginkább jogosan ragaszkodnak önrendelkezésükhöz: az építőmunka kérdéseiben. Igaz-e, hogy a kommunista társadalom felépítésében, teszem azt, a tanárok szervezete lenne hivatott arra, hogy megvalósítsa a nevelésügy programját, vagy a művészek és tudósok szervezete, hogy megszervezze a művészetet és a tudományt? Aligha. Hiába is hivatkoznának „szakismereteikre”, arra, hogy ezekben a kérdésekben ők a „szakemberek”. Nem kompetensek. Egyrészt mert többségük – ez a kapitalizmus lényegéből következik – nem igazi szakértő, csupán szakmájának rutinmunkása, gépies végrehajtója, lelketlen iparosa. Másrészt pedig ha szakemberek, a kapitalista nevelésügy stb. szakemberei, és mint ilyen nem lehetnek meghatározói az új kultúrának. Ha a proletárdemokrácia fogalmát kiterjesztenénk az értelmiségiek „szakszervezeteire”, ezzel csak azt érnénk el, hogy csírájában megfojtanánk a kialakuló új társadalmat, hisz kiszolgáltatnánk a kispolgári jártasságnak és a kapitalista rutinnak.

Az „értelmiség” nyílt szabotázsa Oroszországban, mind ellenforradalmibb magatartása Magyarországon (elsőként az újságírók adtak jelt az ellenforradalomra[4] és a magántisztviselők szakszervezete gátolta leginkább a gazdasági építőmunkát) nem véletlen. Nem „téves” taktika eredményei és „helyes” taktikával nem elkerülhetők, mert szükségszerűen következnek az értelmiség osztályhelyzetéből és szervezeteik – ennek megfelelő – lényegéből. Ahogy mondtam: ezek, defenzív szervezetek, ellentétben az ipari munkások offenzív szervezeteivel. Emezek támadják a polgári társadalmat, amazok saját veszélyeztetett előjogaikat védelmezik a polgári társadalmon belül. Ha szocialistának nevezik magukat, tudatukban van a hiba; ha pedig a szocialista pártok tekintik őket szocialistának, az értetlenség. Hisz hogyan is lehetne szocialista – teszem azt – egy diák mint diák, ha egyszer a diákság (melynek „önrendelkezési jogát” védelmezi) éppen a tanultak és tanulatlanok ellentétére, a művelődés kiváltságára épül – tehát arra, amit a szocializmus szelleme megszüntetni törekszik? Csakhamar kiderül, hogy az első lelkesedés félreértés volt, és még az a jobbik eset, ha az osztályellentétet, melyet szükségszerűen dűlőre kell vinni, mielőbb és minél nyíltabban dűlőre viszik. Az értelmiség mint osztály ma nem forradalmi, nem lehet az; a proletariátus ellenben éppen mint osztály forradalmi. (Nem helyes a francia forradalomra, egyáltalán a polgári forradalmakra hivatkozni. Meglehet, hogy amikor a feudalizmus vagy az abszolutizmus megdöntéséről volt szó, az „értelmiség” mint osztály is igencsak forradalmi volt, amiből azonban semmiképp sem következtethetünk a kapitalizmushoz való viszonyára.) Ez olyan objektív tényállás, amelynek félreismerése súlyos hibákat vont maga után – és fog maga után vonni a jövőben is.

Tagadnánk ezzel az értelmiségiek forradalmi jelentőségét? Semmiképpen. Hisz az értelmiségiek nemegyszer a forradalom kiváló, sőt legkiválóbb élharcosai. Vakok volnánk, ha Lenin és Trockij, Kun Béla és Rosa Luxemburg kortársaiként tagadnánk ezt. De az értelmiségiek csak mint egyének válhatnak forradalmárrá; ki kell lépniük osztályukból, hogy részt vehessenek a proletariátus osztályharcában. Csak ezután lehet belőlük igazi élharcos; lehet belőlük – hisz nyitott tudattal teszik azt, amit a proletárok nagy tömege csak ösztönösen – a legkiválóbb és legáldozatkészebb vezető. Hiszen ők, ahogy a Kommunista kiáltvány idézett passzusa mondja, „felküzdötték magukat az egész történelmi mozgalom elméleti megértéséig”.[5]

 

[1] Zur Organisationsfrage der Intellektuellen, Kommunismus, Wien 1920. február 8. (I. évf. 3. sz.), 14–18. o.; kötetben: Georg Lukács: Taktik und Ethik, (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 167. skk. o. – A cikk azzal a G. L. szignóval jelent meg, amellyel Lukács általában is jegyezte a lapban megjelent írásait. – Révai Gábor fordítása. – A Kommunismus-beli megjelenés 1. bekezdésének 4. sorában tévesen „Aufklärungsprozess” áll, amit a következő számban közölt helyesbítés javított „Aufslösungsprozess”-re. – A Kommunismus című lapot, amely a Kommunista Internacionálé Délkelet-Európának szóló lapjaként jelent meg, 1920. január 31-étől adta ki (legalábbis forma szerint) az osztrák kommunista Dr. Karl Frank (aki azonban hamarosan meghasonlott pártjával, és a német pártban dolgozott tovább), felelős szerkesztője Gerhard Eisler volt. A lap története nem igazán dokumentált, nem tudni például, mekkora szerepe volt már létrehozásában is a magyar kommunista emigráció tagjainak; mindenesetre Lukács, Rudas László, Lengyel Gyula, Benedikt Ottó é. m., és amíg Bécsben volt, Kun Béla is rendszeresen írtak a lapba, és itt publikáltak Lukács bécsi körének tagjai, Révai József és Káldor György is. 1921 tavaszán-nyarán, a KMP frakcióharcainak összefüggésében a Kommunismust már kifejezetten a Landler-frakció, illetve a Lukács-kör lapjaként tartották számon, vagy legalábbis így tartotta számon a lapot az ellenlábas Kun-frakció, és föltehetőleg ez és nem egyszerűen a lap – korábbi és némiképp kétséges – ultra-baloldalisága vagy „holland marxista” rokonszenvei okozták, hogy a Komintern Végrehajtó Bizottságának szűkebb irodája 1921. július 23-i ülésén úgy döntött, beszünteti a lapot. – A szerk.

[2] Karl Marx–Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, MEM IV., 450. o. – A szerk.

[3] Elend der Philosophie, 163. [Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 173. o.]

[4] Lásd Lukács György: Sajtószabadság és kapitalizmus, in: uő: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok, Magvető, Budapest 1987, 163–166. o.  – A szerk.

[5] Karl Marx–Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, 450. o.  – A szerk.