Hegel és a marxizmus[1]

(Hegel halálának kilencvenedik évfordulójára)

 

1831. november 14-én halt meg G. W. F. Hegel, annak az úgynevezett klasszikus német filozófiának a beteljesítője, melynek Engels szerint a német munkásmozgalom az örököse. Természetesen a hivatalos, a polgári tudomány is Hegel jogszerű tulajdonosának vallja magát. Csakhogy amit felfogni és hasznosítani tud belőle, nem egyéb, mint a hegeli filozófia régóta oszlásnak indult teteme: egyes tudományterületeket érintő különféle, ma már jórészt idejétmúlt hegeli kijelentések szellemtelen gyűjteménye; mindaz, amiben Hegel a kor, a napóleoni háborúk utáni porosz restauráció gyermeke volt; mindaz, amiben Hegel nem volt képes felülemelkedni a kapitalizmus kibontakozásának csupán szerény kereteket nyújtó félfeudális porosz állam társadalmi feltételei szabta korlátokon.

A proletariátus szempontjából mindennek nincs semmi jelentősége. És ha Marx és Engels számtalan megnyilatkozásukban leszögezték a történelmi materializmusnak, a harcoló proletariátus tudományának összefüggését a hegeli filozófiával; ha legfontosabb pozitív fejtegetéseik – az angol klasszikus közgazdaságtan mellett – Hegelhez kapcsolódtak, az csupán azt jelentheti, hogy a proletariátus továbbfejlődésének elemét, a jövő fölépítéséhez vezető útnak az állomását látták benne. A forradalmi proletariátus számára Hegel csak ebből a szemszögből érdekes. És Hegelnek ez az oldala, az az oldal, amelyikkel a polgári tudomány sohasem tudott mit kezdeni, a módszer, az úgynevezett dialektikus módszer oldala.

Nem mintha Marx és Engels változtatás nélkül átvette és minden további nélkül alkalmazta volna ezt a módszert. Ellenkezőleg. Marx ifjúkori munkásságának leglényegesebb fejezetei a hegeli filozófiával folytatott vita jegyében álltak. És épp ebből a vitából, ebből az ellentétből született meg saját módszerének teljesen világos megfogalmazása. „Az én dialektikus módszerem – mondja Marx –, alapját tekintve, nemcsak különbözik a hegelitől, hanem annak szöges ellenkezője”. „De – teszi hozzá – […] a misztifikáció, amelyet a dialektika Hegelnél elszenved, mit sem változtat azon, hogy ő volt az első, aki általános mozgási formáit átfogóan és tudatosan ábrázolta. A dialektika Hegelnél a feje tetején áll. Talpára kell állítani, hogy a misztikus burokban felfedezzük a racionális magvat.”[2]

Most semmi esetre sem lehet feladatunk, hogy kifejtsük a hegeli és a marxi dialektika igen bonyolult kapcsolatait, vagy akár közelebbrő1 megvizsgáljuk a dialektika általános fogalmát. Csupán annyi a dolgunk, hogy rögzítsük a Hegel és Marx között fennálló módszertani összefüggést, és néhány példával bemutassuk, hogy ez a módszer milyen mélyen behatolt proletariátus egész tudományába.

A materializmus történetével foglalkozó írásában G. Plehanov nagyon helyesen határozza meg azt a korlátot, amelyen a polgári materializmus (Marx ezt „szemlélődő” materializmusnak nevezi) nem tudott túljutni. A történelem problémájáról van szó, arról, hogy milyen szerepet játszik benne az emberek tudatos tevékenysége, és mi a szerepe a külső körülmények törvényszerűen meghatározó erejének. És Plehanov megállapítja, hogy ez a materializmus szükségszerűen két, egymással ellentétes nézetben csúcsosodott ki, mindkettő kétségbevonhatatlanul igaznak tűnt fel előtte, sem cáfolni, sem egymással megbékíteni nem tudta őket. Az egyik állítás szerint „az ember a társadalmi miliő terméke”. A másik szerint „a társadalmi miliőt a »közvélemény«, azaz az ember hozza létre”.[3] E két, egyaránt cáfolhatatlannak tetsző nézet összebékíthetetlensége terméketlenségre ítélte a polgári materializmus egész történelem- és társadalomtudományát.

A klasszikus német filozófia, Hegel „abszolút idealizmusa” kettévágta ezt a csomót, mert abból indult ki, hogy a két nézet egymással szoros összefüggésben áll, és egyszerre igaz. Hogy az igazság éppen abban rejlik, hogy ez a két, látszólag ellentmondó nézet egyszerre helyes. Hogy az igazság éppen az ellentmondások egymásmellettiségében és összefonódásában van, abban, hogy feloldódnak (megőrződve-megszűnnek, ahogy Hegel mondja) egy magasabb rendű egységben, az egész totalitásában. És az efféle ellentmondások feloldásának, a társadalmi és a történelmi. valóság kutatásának módszere éppenséggel a dialektikus módszer.

Történelemfilozófiájában ugyanis Hegel azt mondja, „hogy a világtörténetben az emberek cselekedetei még valami mást [is] eredményeznek általában, mint amit céloznak és elérnek, mint amit közvetlenül tudnak és akarnak. Megvalósítják érdeküket; de ezzel még valami továbbit [is] létrehoznak, ami belsőleg szintén benne rejlik, de nem volt tudatukban és szándékukban.”[4] A történelmi materializmus konkrétabban tette fel ezt a kérdést, és ezért tudományosabb választ adott rá. A kérdés, Engels megfogalmazásában, így hangzik: „milyen hajtóerők állnak megint ezek mögött az indítóokok mögött […]?”[5]

Hegel is ezeket a hajtóerőket kutatta. Ez a kutatás arra késztette, hogy túllépjen mind az elszigetelt egyénnek, jó és rossz szándékainak stb. vizsgálatán, mind pedig az embert szintúgy meghatározó társadalmi intézmények és természeti hatalmak egyszerű, történelmietlen, a létrejövést figyelmen kívül hagyó leírásán. Teljesen félreismeri a hegeli „szellemet”, aki pusztán valami „elgondoltat”, csak az ember „fejében” létezőt lát benne, tehát olyasvalamit, ami a fizikaival, az anyaggal stb. ellentétben „lelki”, „pszichológiai”. Jóllehet Hegel sem tudott. teljesen elszakadni kora nyelvétől (és gondolatkörétől), nem egyszer nagyon is világosan megfogalmazza, hogy a szellem a történelmi valóság egésze, „tudat, de az ellentéte is”, hogy mint valóságos egész egyszersmind a történelem alakja, változó, folyamatszerű valami. Hogy mégis megmaradt kora korlátai közt, mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy ezt a szellemet csak mint népszellemet volt képes meghatározni; hogy „a” népet, „az” államot – bármilyen rendkívül találók is egyes észrevételei – nem tudta felbontani, következésképpen nem bukkanhatott rá igazi alkotóelemeikre: az osztályokra, a történelmi mozgások igazi hordozóira, a történelmi egész igazi építőelemeire. Történelemismerete éppen ezért csonka avagy – az ő terminológiájával élve – elvont, s ennélfogva tudománytalan maradt.

Ez az a pont, ahol Marx döntően túllépett Hegelen. Változatlanul átvette Hegeltől a társadalmi történés egészként való vizsgálatát. „Az igaz az, ami egész”, mondja Hegel,[6] és Marx ez alatt a lobogó alatt indít heves támadást Proudhon kispolgári „szocializmusa” ellen. „Minden társadalom termelési viszonyai egy egészet alkotnak”, mondja,[7] és erélyesen tiltakozik az ellen, hogy ezt az egészet elszigetelt, független és különálló fogalmakra darabolják fel. Ez az egész folyamatszerű: lényegében véve eredmény – mondja Hegel, s ezzel elsőként ő lépett rá arra a módszertani útra, amelyen aztán Marx egész életében járt. A kispolgári szépítgetőkkel, a harmónia olyan szerelmeseivel szemben, mint Proudhon vagy maga Feuerbach, Hegel nyomdokain haladva ő is mindig kiemelte a „gonosz”, a „hamis”, a „rossz” szerepét ebben a folyamatban.[8] De ami Hegel előtt még csak homályosan derengett, azt Marx világosan látta, és a proletariátus tudatába emelte: hogy ennek a folyamatnak a hajtókereke, ennek az egésznek az építőeleme nem más, mint a társadalom osztályszerkezete, illetve a termelési rendnek az osztályszerkezetet meghatározó és általa meghatározott forradalmai.

Ezzel a hegeli történelemfilozófia beteljesedett: igazi tudomány vált belőle. Sőt, sokkal több puszta tudománynál: magát a történelmet előrevivő tényező. „A filozófusok – mondja Marx a Feuerbach-tézisekben – a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.”[9] A hegeli gondolkodás ez után is, a filozófia világmegváltoztató szerepe után is kutatott. A fogalom és a szellem egész – csupán látszólag „idealista” – hegeli tanítása arra törekszik, hogy megtalálja azt a pontot, ahol a történelmi történés eljut önmaga tudatához, ahol az emberiség saját sorsának szabad alakítására használja ezt az önmagáról való tudását, ezt az öntudatot. Hegel ennek a tudatnak a létrejöttét is a történelmi folyamat termékének, történelmi jelenségnek fogta fel – de mert nem tudott rábukkanni a történelem valóságos hordozóira, a termelés rendjére és az osztályharcra, a valóságos öntudathoz, a történelem teremtő elvéhez sem tudott előrenyomulni. Marx ezt az elvet a proletariátus osztálytudatában találta meg. „Ha a proletariátus – mondja[10] – az eddigi világrend felbomlását hirdeti, ezzel csak saját létezésének titkát mondja ki, mert ő ennek a világnak tényleges felbomlása.” A proletariátus osztálytudatával, mely kiteljesedett formát először Marx és Engels művében kapott, a tudomány immár megszűnik csak „értelmezni” a világot, és megváltoztatásának egyik eleme lesz.

Tudniillik itt is csak folyamatról lehet szó. „A szabadság birodalma”, melynek „az emberi társadalom előtörténetének” végén fel kell váltania „a szükségszerűség birodalmát”, ma is távoli jövő még, jóllehet az új történelemszemlélet s a vele és általa létrejött új proletárforradalmi viszony a történelemhez emberöltők óta elevenen él, szüntelenül erősödik, mélyül, és egyre nő forradalmasító jelentősége. Marx ebben a kérdésben is tisztázta, kifejtette és az igazi tudomány rangjára emelte Hegel még homályos felismerését. Maga Hegel ugyanis, bár ő volt az első, aki eljutott a történelem egészének valódi és tudományos vizsgálatáig, mégsem tudott igazi történettudományt teremteni. A történelmi egész – minden erőfeszítése és minden örvendetes eredménye ellenére – nála még elvont maradt, puszta gondolati képződmény, a folyamat pedig pusztán csak látszata egy folyamatnak: a történelmi valóság és e valóság tudománya nála is – mint minden polgári tudományban – két különálló és összeegyeztethetetlen világra esik szét. Ebben állt Hegel idealizmusa, melyen Marx és Engels „materializmusa” túllépett, és amelyen túl kellett lépnie ahhoz, hogy megmutathassa nekünk a polgári társadalomból kivezető utat. De minden korlátja ellenére, a polgári társadalomhoz való minden kötődése ellenére mégiscsak Hegel volt az első, aki erre az útra lépett. A hegeli módszer mindennek ellenére, mint Herzen találóan megjegyzi: a forradalom algebrája.

És nem véletlen, hogy a munkásmozgalom valamennyi opportunistája, a magát hegeliánusnak képzelő Proudhontól egészen a módszertanilag tudatos Bernsteinig, arra törekedett, hogy a történelmi materializmusból kiirtsa a dialektikát, Hegel örökségét. Nem véletlen, hisz ez a módszer a történelmi materializmus lelke, forradalmi lényegének középpontja. S mivel Lenin és Rosa Luxemburg jelentős elméleti teljesítményeinek köszönhetően ma ezt ismét világosan látjuk, minden okunk megvan rá, hogy halálának kilencvenedik évfordulóján hálával emlékezzünk meg módszerünk megalapítójáról, vezetőink tanítómesteréről. Arról a férfiúról, aki – bár polgár, mi több, velejéig reakciós volt, mégis – félelmetes fegyvert kovácsolt a polgári társadalom ellen.

 

[1] Hegel und der Marxismus. Zum 90. Geburtstag Hegels (I–II.), Die Rote Fahne, Wien 1921. november 15. (768. sz.), 2–3. o., november 16. (769. sz.), 2. o. – Révai Gábor fordítása. Az alcímben szereplő „Geburtstag” természetesen „Todestag”. – A szerk.

[2] Karl Marx: A tőke. Utószó a második kiadáshoz, MEM XXIII., 20. o. – A szerk.

[3] [G. W.] Plechanow: Beiträge zur Geschichte des Materialismus, [J. H. W. Dietz, Stuttgart 1896] 5. o.

[4] Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról, ford. Szemere Samu, Akadémiai, Budapest 1966, 63. o. – A szerk.

[5] Friedrich Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia felbomlása, MEM XXI., 285. o. – A szerk.

[6] Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A szellem fenomenológiája, ford. Szemere Samu, Akadémiai Kiadó, Budapest 1973, 17. o. – A szerk.

[7] [Karl Marx:] Elend der Philosophie, [Dietz, Stuttgart 1913] 91. [A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 125. o.]

[8] [Karl Marx:] Elend der Philosophie, 104–105.  [MEM IV., 134–136. o.]; [Friedrich Engels:] [Ludwig] Feuerbach [und der Ausgang der klassischen deutschen Philosophie, J. H. W. Dietz, Stuttgart 1910], 54.; [MEM XXI., 275. o.]

[9] Karl Marx: Tézisek Feuerbachról, MEM III., 10. o. – A szerk.

[10] Nachlass (Mehring) [Aus dem literatischen Nachlaß von Karl Marx, Friedrich Engels und Ferdinand Lassalle, szerk. Franz Mehring, 3. k.: Gesammelte Schriften von Karl Marx und Friedrich Engels, 1841–1850, Dietz, Stuttgart 1902,] 398. [Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés, MEM I., 391. o.]