Franciaország és a petróleumháború[1]
A Ruhr-vidék megszállása az érdeklődés előterébe tolta a szénért és vasért való harcot. Olyannyira, hogy a polgárság tisztánlátó része előtt nem titok többé, hogy itt éppoly kevéssé van szó holmi francia revanche-háborúról, mint a „német becsület” megvédéséről; hanem egy francia vezetés alatt álló vas- és széntröszt megalakulása (és különösen e megalakulás feltételei) körül folyik a küzdelem. Ha azonban egyedül ebből a hirtelen előtérbe tódult gazdasági motívumból vonnánk le következtetéseinket, igen könnyen helytelen útra kerülnénk. Mert ha gazdaságilag egyedül ez a motívum döntene, akkor már régen az új világháború kellős közepén volnánk. Anglia, mely nem tűrhette el a német nehézipari tőke terjeszkedését Észak-Franciaország és Belgium felé, éppoly kevéssé nézheti tétlenül, hogy ugyanaz a tröszt most francia vezetés alatt alakul meg. Igaz ugyan, hogy a gazdasági fejlődésnek az a természetes irányzata, mely a Ruhr-vidék megszállására vezetett, sietteti a francia–angol ellentét kiélesedését. És ha csak erről az egy kérdésről volna szó, okvetlenül hamarosan háborúra vezetne. De felületes és nem marxista következtetés volna egyedül ezt az irányzatot tekintetbe venni. Nem szabad szem elől téveszteni fontosságát, de épp oly szükséges, hogy az összes fontos érdekellentétek egészébe beállítsuk.
Tudjuk: a francia–angol szénellentét mellett Anglia és Amerika között a petróleum körüli ellentét is eldöntésre vár. De fontos tudni azt is, hogyan viszonylik Franciaország gazdaságilag ehhez a kérdéshez. Egy francia publicista, François Delaisi ezt a kérdést már 1920-ban egy igen érdekes brosúrában tárgyalta, és Angliában oly nagy súlyt helyeztek fejtegetésére, hogy 1922-ben lefordították és kiadták brosúráját.[2] Delaisi fejtegetésének kiindulási pontja az amerikai Standard Oil küzdelme a petróleummonopóliumért az angol–hollandi tröszttel (Royal Dutch Shell Transport). Behatóan írja le, milyen ügyesen leplezték el az angolok úgy a Royal Dutch és a Shell összefüggését, mint azt, hogy mindkettő a legszorosabb kapcsolatban áll az angol kormánnyal. (Így pl. az angol kormány külön vállalatokat alapított úgy a burmai (India), mint a perzsa petróleum kiaknázására azon ürügy alatt, hogy az angol flottát „függetleníteni” kell a trösztöktől.) A versailles-i béke után azonban napfényre került az igazi tényállás. Kiderült, hogy Amerika látja el ugyan 70 százalék erejéig a világ petróleumfogyasztását, de a világ majdnem minden petróleumot termelő területe India, a holland-indiai szigetek, Perzsia, Közép-Amerika, Mexikó stb., sőt az észak-amerikai petróleumforrások egy része az angol imperializmus uralma alatt álló tröszt kezében van. Vagyis a petróleummonopólium jövője éppen úgy biztosítva van Anglia számára, mint ahogy a jelenben Amerika kezében van. Hogy ez mit jelent a világuralomért vívandó küzdelmek számára, azt nem kell részletesen fejtegetnünk. Nem csak a tengeralattjárók, az aeroplánok, a tankok és automobilok sorsa függ ettől, hanem annak a lehetősége is, hogy olyan csatahajókat használjanak, melyeknek akcióképessége annyival felülmúlja a gőzhajókét, amennyivel azok a vitorlásokat felülmúlták. De ezenfelül még azt is jelenti, hogy – ha a hajózás általában áttér a petróleummal való fűtésre – Anglia petróleumállomásai révén éppen úgy ura lesz a világforgalomnak, mint ahogy most ura szénállomásai révén.
Hogyan viszonylik most már Franciaország ehhez a kérdéshez? Franciaországnak nagy pénzügyi érdekeltségei vannak a román és a lengyel petróleumvállalatokban; kiderült továbbá, hogy egy egész sor francia gyarmatban (a hátsó-indiai Tonking és Laoszban, Madagaszkárban, Algírban és Tuniszban) gazdag petróleumforrások vannak. Franciaország tehát az angol–amerikai vetélkedésben mint önálló hatalom léphetett volna fel. Ámde ebben megakadályozta a francia kapitalizmus finánckapitalisztikus mivolta. A francia petróleumkapitalizmus nem rendelkezik azokkal a fejlett ipari kapitalisztikus műszaki és szervezeti erőkkel, amelyekkel Anglia és Amerika rendelkeznek. És Delaisi igen érdekesen leírja, hogy milyen ügyes fináncoperációk segítségével sikerült az angol–holland trösztnek a franciákkal egy olyan megállapodást létesíteni, amelynek értelmében ez a tröszt pénzügyileg 50 százalékra részesedik a francia petróleum kiaknázásában, a valóságban azonban feltétlen uralmat gyakorol felette.
Ez azonban azt jelenti, hogy a petróleumháború frontja keresztezi a szénháború frontját. Nem állítjuk azt, hogy ez az egyetlen pont, ahol az angol érdekek – a Ruhr-konfliktus ellenére – egy irányban haladnak a franciákkal; azt sem, hogy a szénellentét az egyetlen konfliktus e két hatalom között. (Előázsia.) De már ennek az egy kérdésnek a vizsgálata is mutatja, hogy az egyes nagy érdekellentétek ma még oly bonyolódottan szövődnek össze, hogy egyelőre nem tud még két nagy front világosan kialakulni, úgy mint 1914-ben. A fejlődés egy ilyen kiélesedés felé vezet ugyan, de még nem jutott el ennyire.
Franciaország sorsa a petróleumkérdésben azonban azt mutatja, hogy finánckapitalisztikus karaktere nehezebben leküzdhető, mint azt egyes francia optimisták hiszik. Franciaország esetleges győzelme a Ruhr-vidéki szénháborúban csak akkor lehet igazi győzelem, ha a harc irányítása, a francia vezetés alatt álló tröszt, nemcsak financiálisan, hanem az ipari organizáció tekintetében francia vezetés alatt állana. Ez a kérdés, a francia finánckapitalizmus ipari kapitalizmussá való átalakulásának kérdése Franciaország gazdasági sorskérdése. De a petróleumkérdés ilyen megoldása nem mutat arra, mintha a francia kapitalizmusnak megvolna a képessége arra, hogy a szénkérdést ilyen irányban oldja meg.
[1] Munkás, Kassa 1923. április 1. (XIV. évf., 39. sz.), 1–2. o. – A szerk.
[2] François Delaisi: Le Pétrole, Le Producteur, Paris 1920 (Payot et Cie, Paris 1921), az angol fordítás Oil. Its Influence on Politics címen jelent meg Londonban, a The Labour Publishing Company és a George Allen and Unwin kiadásában. – A szerk.