Egy kis pacifizmus^[1]

 

Polgári és szociáldemokrata pacifista körökben nagy feltűnést és örömet keltett Nitti volt olasz miniszterelnök könyve a békétlen Európáról. És a pacifisták rendes szokása szerint nagy objektív változások, a közelgő szép jövő jelét látják abban, hogy most, az angol Keynes[2] után, az olasz Nitti[3] foglal állást a versailles-i és más békeszerződések igazságtalanságai ellen, szembeszegezi velük a „józan ész”, az „igazság” és az „erkölcs” követelményeit.

Magában véve egy ilyen kinyilatkoztatás igen kis benyomást tenne reánk. A magyar függetlenek és polgári barátaik lelkesedhettek valamikor jóhiszeműen Wilson és Masaryk urak pacifista ideáljaiért; ha – amit megtesznek – ma is lelkesednek Masaryk úr „erkölcsi” elveken nyugvó politikájáért, akkor arra nem elég mentség, hogy fogalmuk sincs a tényekről, hogy képtelenek a valóságot meglátni, hanem világosan meglátszik, hogy „nemzetköziségük” politikai ügynökszolgálatban merül ki.

Nitti könyve egyáltalában nem lenne említésre érdemes, ha csak pacifizmusról lenne szó benne. Éppen mi kommunisták nem felejtettük el, hogy Nitti úr volt az, aki az első fehér gárdát, a guardia regiát megszervezte, akinek tevékenysége indította meg az olasz proletariátus mai keserves mártíriumát. Hogy Nitti úr a fasizmus mai őrjöngései közepette azt állítja, hogy Olaszországban sohase volt forradalom, hogy Olaszország mindig képes volt hozzásimulni a legváltozóbb helyzethez – az nem lep meg minket; az idealista pacifisták mindig ügyesebben tudták a fehér terror rémtetteit elkövetni és -tussolni, mint maguk a fehér terroristák. De persze csak akkor, ha politikai és gazdasági érdeküknek megfelel. A politikai és gazdasági ellenféllel szemben az erkölcsi alapon álló pacifista leleplező hatása oly mélyre hatol le, hogy még a történelmi materializmus megállapításaihoz is közel jön – feltéve, hogy nem szociáldemokrata, hanem polgári politikus.

És ebben az értelemben tanulságosak nekünk az ilyen írások. Ahogy a világháború folyamán az antant pacifistái olykor egész helyes gazdasági és politikai megállapításokat tettek a középhatalmakról és viszont, úgy most Nitti az olasz imperializmus érdekeinek látószögéből éles megvilágítását adja a francia imperializmus végzetes következményeinek.

Ha tehát eltekintünk – a guardia regia alapítóinak szájában különösen undorító – kenetteljes pacifista szóvirágoktól, akkor a francia imperializmus bírálata beavatott, a viszonyokkal ismerős ember tollából bennünket is eléggé érdekelhet. Nitti mindenekelőtt nagyon világosan látja a német–francia ellentét végső gazdasági gyökerét. Megemlíti, hogy már a háború előtt a német nagytőke képviselői mint magától értetődő dologról beszéltek neki az észak-francia vasérctelepek annexiójáról. A német szén és a francia érc egyesülése, melyet a német imperializmus német vezetés alatt akart megteremteni, az antant győzelme következtében mint a francia imperializmus problémája vált időszerűvé. Kiderült – de ezt már Nitti nem látja –, hogy a mai fejlett kapitalizmus idejében Észak-Franciaország és Nyugat-Németország egy gazdasági területet alkotnak. A két állam különállása éppen úgy akadálya e gazdasági szükségszerűség érvényesülésének, mint annak idején a kis feudális államok útjában állottak a gazdaságilag már egységes területek (Németország, Olaszország) egyesülésének – és a gazdasági fejlődés félretolta őket az útból.

Persze Nitti nem megy ilyen messze. Azt látja, hogy a mai állapot háború felé vezet; látja, mint említettük is, az okait, de arra már nem képes, hogy az okokat szoros, tudományos kapcsolatba hozza egymással. Olaszország sajátos helyzetben van. Mint szén nélküli iparállamra, végzetes lenne számára, ha Franciaország európai imperializmusa győzne; ha a franciák nyugaton közvetlenül, Közép-Európában csehszlovák és lengyel hűbéreseik révén szénmonopóliumhoz jutnának. Annál is inkább, mert Oroszország blokád alá jutása, az angol Fekete-tengeri forgalom megszűnése rendkívüli módon megdrágította számára az angol szenet, amelyet addig a Fekete-tengeri hajók, alig magasabb árban, mint Angliában magában volt, szállítottak.

Itt világosan láthatók Olaszország pacifista politikájának gazdasági gyökerei Oroszországgal szemben. De ebből a gondolatmenetből látszik az olasz „pacifizmus” reálpolitikai alapja is: a félelem attól, hogy Franciaország közép-európai hűbéresei s Németország teljes leigázása segítségével egy kontinentális imperialista világbirodalmat teremt, mely nyersanyag-monopóliumot jelent számára. Ezért „igazságtalan” a versailles-i béke, ezért jogosulatlanok a Lengyelországnak és a kisantantnak való kedvezmények. Ezért kell védelembe venni, a Népszövetség segítségét felhívni Németország-Ausztria és Magyarország (!) számára.

És ezzel aztán alaposan lelepleződik Nitti úr pacifista politikája: Horthy-Magyarország támogatása mint pacifizmus van testvérek között olyan pacifizmus, mint a kisantant magyar nyelvű ágenseié. Mind a kettő a „béke”, az „erkölcs”, az igazság nevében követeli, hogy a mai lehetetlen (mert imperialista) közép-európai megoldás helyébe egy másik éppen olyan lehetetlen (mert éppen úgy imperialista) megoldás lépjen. A különbség csak az, hogy míg – világméretekben – Franciaország a terjeszkedő és Olaszország a konzervatív hatalom, addig Közép-Európában Horthy-Magyarország képviseli a terjeszkedés, a kisantant a zsákmányt megvédő konzervatív álláspontot.

De ezek az átmenetek könnyen változnak. És a pacifizmus éppen olyan könnyen megy át az „erkölcs” nevében való háború követelése felé. Nitti már beharangozza az eljövendő világháborút. Hogy eddig nem jött el, azt nem a pacifisták, hanem az érdekellentétek zavarossága okozta. Főleg, hogy Olaszország, mely minden európai kérdésben Angliával ment a franciák ellen, a kisázsiai kérdésben a Görögországgal való vetélkedés miatt Anglia ellen kénytelen volt állást foglalni. Egy jófajta pacifista, mint Nitti, efelett elegánsan elsiklik. Nagyon keveset beszél a törökökről; akkor is csak általánosságot. Mert ennek a pacifista könyvnek programjába: a franciaellenes angol szövetség propagandájába ez nem illenék bele. Így néz ki belül a pacifizmus, és ennek megismerése kedvéért érdekes olvasmány nekünk a pacifista irodalomnak ez az új terméke.

 

[1] Munkás, Kassa 1922. október 15. (XIII. évf., 183. sz.), 1. o. – A szerk.

[2] John Maynard Keynes 1918–19-ben a brit kincstár képviselője volt a versailles-i tárgyalásokon, ám tiltakozásul a Németországra rótt jóvátétel nagysága ellen visszalépett posztjáról. – A szerk.

[3] Francesco Nitti (1868–1953) olasz újságíró, közgazdász, politikus; 1911–­14-ben mezőgazdasági, 1917–19-ben pénzügyminiszter Giolitti, illetve Vittorio Emanule Orlando kormányában; 1919 júniusától 1920 júniusáig miniszterelnök. 1924-ben emigrált a fasiszta Olaszországból, és csak a világháború után tér haza. – A szerk.