Bojkott és bojkott^[1]

 

Az amsterdami szakszervezeti Internacionálé Magyarország ellen foganatosított bojkottja összeomlott. A helyes és okos proletárpolitika elemi követelménye, hogy a tényen magán ne szépítsünk semmit. Ellenkezőleg. Szegezzük le ridegen, ahogy van, okaival és következményeivel együtt, elemezzük a helyzetet, amelyből létrejött, és amelyet megteremtett, és lássuk, hogy mi következik ebből a jelenre, a cselekvésre, a jövőre nézve. A szépítgetésre pedig annál kevésbé szorulunk[2] rá, mert hiszen még ez a rosszul sikerült sztrájk is, bár vereséget jelent a szakszervezeti Internacionálé számára, nem veresége a proletariátusnak (sem a magyarnak, sem a bojkottáló államokénak), és legkevésbé sem győzelme a fehér Magyarországnak. Hogy mennyire nem, bizonyítja az a Pesten szokatlan „előkelő” és letompított hang, mellyel a bojkott leverését ünnepelték. Ez a hang nem a győztesek hangja volt, hanem a halálraítélt öröme, hogy valamiképpen mégis sikerült neki a biztos kivégzést, ha nem is elkerülni, de legalább elodázni. A Magyarország ellen indított bojkottban legfontosabb megindításának puszta ténye volt. A világ proletariátusa ezzel kimondotta a halálos ítéletet Horthy-Magyarország lelett. Hogy mikor lesz ereje ezt az ítéletet igazán végrehajtani, hogy mikor választja meg hozzá a helyes taktikát: nem tudjuk. De maga a tény is elég arra, hogy Horthy-Magyarország lármás, véres és ocsmány agóniája megkezdődjék. Elég, mert az a két fél, aki a döntő harcot vívni fogja, az elnyomók bűnszövetkezete és a magyar proletariátus, egyaránt ráeszmélt arra, hogy ez a küzdelem itt van; ráeszmélt egyúttal arra, hogy ezt a küzdelmet a világforradalom jegyében és keretei között fogják megvívni, és ezzel (mindketten tudják, ha egyik sem mondhatja hangosan) el dőlt a győzelem kérdése; csak a győzelem dátuma lehet még kérdéses.

Ebből a. látószögből nézve nincsen semmi tragikus abban, hogy a győzelmet nem hozhatta meg mindjárt az első csata. Az efölött való sopánkodás helyett érdemesebb azon gondolkozni, miért nem hozhatta meg. A felelet igen egyszerű: mert a bojkott forradalmi rendszabály, melyet opportunista eszközökkel nem lehet megvalósítani. Az amsterdami Internacionálé bojkottja pedig úgy indokaiban, mint kiviteli eszközeiben opportunista volt – ha a forradalmi munkásság nyomása alatt jött is létre. Opportunista volt indokaiban, mert nemzetközi akciónak tervezték anélkül, hogy igazi, nemzetközi célkitűzései és ennek megfelelően igazi nemzetközi jelszavai lettek volna. Egy Magyarország ellen indított bojkott forradalmi célja egyedül a magyar proletariátus forradalmi felszabadítása, a fehér diktatúra létének kipusztítása lehetett volna. De ezt a célkitűzést, ha komolyan akarták volna, hogy a világ forradalmi munkássága forradalmi lendülettel vegyen részt a harcban, mint a nemzetközi forradalom veszedelmes ellenségének kiirtását kellett volna beállítani. Rá kellett volna mutatni arra, hogy Horthyék a lengyel slachta mellett az antant egyedüli megbízható zsoldosai Szovjetoroszország ellen, hogy tehát a világ proletariátusa önmagát, Szovjetoroszországot védi, amikor halálos csapást mér a magyar gyilkosokra. A bojkott jelszavai ellenben opportunisták voltak: a világ proletariátusa „rokonszenvét, együttérzését” akarta kifejezni szenvedő magyar testvéreivel, és el akarta érni, hogy helyzetük – a fehér terror alatt – „enyhébbé”váljék.

Azt lehetne ezzel szemben felhozni, hogy a bojkott rendezői csak taktikai okokból állították így be a kérdést. Hogy tisztában voltak azzal, hogy ha a fehér terror kormánya csak a legkisebb látszatengedményt teszi is a világ munkásságának a bojkott megszüntetésének fejében, hogy ez az ő erkölcsi összeomlását jelenti, melyet a tényleges összeomlásnak nyomon kell követnie. Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez így volt, bizonyos, hogy a bojkott rendezői az esetben a legalkalmatlanabb taktikát követték el a cél elérésére. Rendes szociáldemokrata és szakszervezeti bürokrata felfogás szerint – hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon – úgy akarták a bojkottot foganatosítani, hogy ez kizárólag Horthy-Magyarországot sújtsa anélkül, hogy a bojkottáló államok kapitalizmusát lényegesen érintené, anélkül, hogy ezekben az államokban lényegesen élesítené az osztályharcot. Ez az oktalan illúzió, ez az opportunista beállítás tette lehetetlenné, hogy bojkott igazán hatályos [sic!] legyen. Mert egyedül Ausztria ez az ország a Magyarországot környező államok közül, ahol a kormányban résztvevő szociáldemokratáknak és szakszervezeti bürokratáknak lehetséges volt egy opportunista egyensúlyt teremteni bojkott és hazai kapitalizmus között. Ennek fejében persze leszerelték a bojkottáló munkásság igazán forradalmi meg-mozdulásait (munkások és tisztviselők összecsapása az Ostbahnon), igyekeztek a belső osztályharcot minden áron letompítani, aminek ellenértékeként a burzsoázia ellentállása is csak szájaskodásban merült ki. A többi országban a bojkottot forradalmi mederbe kellett volna terelni, hogy igazán működésbe lehessen hozni. Ettől pedig az amsterdami urak jobban féltek, mint a vereségtől. A munkásság pedig, mely az első időben forradalmi lelkesedéssel vette fel a küzdelmet, elvesztette az irányt ennek a habozó taktikának következtében; ellankadt. Az amsterdamiak pedig, ahelyett, hogy a növekvő ellentállásra élesebben és élesebben (forradalmi módon) feleltek volna, tárgyaltak Horthyékkal, és Horthyék tagadásával szemben, mintha ők szóba sem állnának a szakszervezetekkel, görcsösen igyekeztek igazolni, hogy Horthyék elismerik őket tárgyaló feleknek.

Ezért bukott el a bojkott. Mindazok az okok, melyeket Forstner, Fimmen, az „Arbeiter Zeitung” stb. felhoznak, lehetnek igazak (bár lényeges ellentmondások vannak köztük). Tény az, hogy a bojkottot leszerelték. Amsterdamból szerelték le. Hogy ezt az antant nyomása Bécsben megelőzte, nagyon valószínű, de nem igazán fontos. Fontos az, hogy leszerelték, hogy sikerült leszerelni. Amilyen kevéssé sikerült azt a céljukat elérni, hogy Horthyékkal megegyezzenek, oly mértékben érték el a másikat: annyira távoltartani minden forradalmi szellemet a bojkottól, hogy az minden pillanatban a „vezetők” kezében legyen, hogy bármely pillanatban le lehessen szerelni. Így a bojkott lefolyása a háború előtti nagy sztrájkokra emlékeztet. A munkásság nyomása alatt, hogy a vezetést ki ne adja a kezéből, a szakszervezeti bürokrácia megindítja a sztrájkot. Alig, hogy megindul, első gondja a „rendre” ügyelni, arra, hogy forradalmi utra ne terelődjék; hogy aztán – az első adandó alkalommal – megegyezést létesítsen a tőkéssel, leszerelje a sztrájkot, és eredmény nélkül vezesse le a munkásság forradalmi hangulatát. A Magyarország elleni bojkott megbukott, mert nemzetközi formában való felmelegítése volt a régi, opportunista szakszervezeti sztrájkoknak.

Hogy mennyire az amsterdami Internacionálé vesztette el a csatát, és nem forradalmi proletariátus, bizonyítja annak a szakszervezetektől függetlenül, kis kommunista pártok felhívásaira megindult, munkástömegek spontán forradalmi lelkesedés[é]től vitt bojkottnak sikere, melyet a világproletariátus forradalmi része Lengyelország ellen visz. A kommunista Internacionálé és európai szekciói felismerték azt a veszedelmet, mely a világforradalom számára a lengyel hadseregben, annak az antant által való ellátásában rejlik. És saját államaik minden ellentállása dacára erőszakkal akadályozták és akadályozzák meg a fegyver- és muníciószállítást. Eleinte csak szórványos, helyi akciókról volt szó. De minél világosabban tudatossá vált széles proletártömegek előtt, hogy saját forradalmukat védik, ha a lengyel slachta szervezkedését nemzetközileg bojkottálják, annál viharosabb hullámokat vert a mozgalom. Ma – ha az antant-kapitalizmus nem hátrál meg – lehet, hogy a német forradalom ezen a ponton fog kitörni. Itt nincsenek tárgyalások „államférfiak” és „vezérek” között  – mégis komolyabban fog meghátrálni az angol-francia imperializmus, vagy komolyabb vereséget fog szenvedni, mint ami valaha lehetséges lett volna az amsterdami bojkottban. Mert itt az ellenforradalom tetteivel forradalmi cselekvést szegez szembe a munkásság; mert itt nem tér ki a döntő harc elöl, hanem szembe néz vele. Ezért ezt a harcot nem lehet megegyezéssel elintézni, nem lehet leszerelni.

De mert ez így van, azért nincs még vége a Magyarország elleni bojkottnak. Magyarország kérdése a nemzetközi forradalom kérdése. Minél inkább omlik össze Lengyelország, annál világosabb, hogy az antant itt készül főzni egy kis – lengyel- Ersatzot. Ha ezt felismeri e forradalmi munkásság – és lehetetlen, hogy hamarosan fel ne ismerje –, akkor megindul a forradalmi bojkott, az elsöprő bojkott fehér Magyarország ellen. Horthyék érzik, hogy nincs okuk ujjongani. Ők már harcoltak; a munkásság csak hadgyakorlatozott ellenük, mégpedig tehetetlen vezetők áruló parancsnoksága alatt. Az igazi harc elkerülhetetlen, és elkerülhetetlen a proletariátus győzelme. Az opportunista bojkott meghalt. De nyomon fogja követni az igazi, a forradalmi bojkott.

 

[1] Proletár, Wien 1920. augusztus 19. (I. évf., 8. sz.), 7–8. o.; Megjelent még az Előre (New York–Cleveland, Chicago–Bridgeport–Detroit) 1920. szeptember 17. számában (XVI. évf., 2930. sz.), 4. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 58. skk. o. – A szerk.

[2] A lapban tévesen: szorultunk. – A szerk.