Bethlen római útja[1]
Klebelsberg kultuszminiszter után most Bethlen István miniszterelnök utazott Rómába. A hivatalos ünneplések megpecsételéseként megkötötték és aláírták az olasz–magyar „barátsági szerződést”, mely, mint Bethlen többször hangsúlyozta, „nem irányul senki ellen”, mely egyáltalán nem akadálya Magyarország baráti viszonyának más szomszéd államokkal, főleg Jugoszláviával.
Ez persze csupa frázis és szemfényvesztés. Az utolsó évek tapasztalatai világosan bizonyítják, hogy a népszövetség korszakában divatos „baráti szerződések” csak címükben különböznek a régi, háborút előkészítő szerződésektől. Akinek erre bizonyság kell, gondoljon az olasz–albán szerződésre, mely Albániát egyenesen gyarmati függésbe hozta Olaszországtól, vagy arra, hogy Nincsics idejében a már majdnem kész olasz–jugoszláv „baráti szerződés” véglegesítése azon hiúsult meg, hogy Jugoszlávia Franciaországgal is hasonló tartalmú szerződést akart kötni. És ez Olaszország számára értéktelenné tette az egészet. A békés illúziók felkeltését Bethlen külpolitikája tudatosan ápolja. Bethlen ugyanis követendő példaként állítja fel Stresemann német külügyminiszter politikáját, aki nem köti le magát egyik nagyhatalmi csoportnak sem, és éppen Németország önállóságának biztosításával vívja ki a diplomáciai előnyöket a maga számára. Ez az okoskodás ez első pillanatra meggyőzőnek látszhatik. Mert csakugyan a világpolitikai helyzet időlegesen, bizonyos (meglehetős szűk határok között) cselekvési önállóságot adott Németországnak és (még szűkebb határok között) Magyarországnak is. Franciaország gazdasági válsága és diplomáciai háttérbe szorulása Angliával szemben, az angol–olasz szövetség, Anglia növekvő vágya európai koalíciót teremtetni egy „szent háborúra” a Szovjetunió ellen, keresett szövetségesekké tették a világháború legyőzötteit. Magyarországot illetőleg pedig az orosz kérdés kiélesedésével (besszarábiai kérdés, lengyel–román szövetség) beteljesedik a kisantant felbomlása, a Magyarország-ellenes szövetség nyomása enyhül.
De valóságában jelent-e ez igazi cselekvési szabadságot Magyarország számára? Aligha. Mert ha a valóságos hatalmi helyzetet tekintjük, akkor látnunk kell, hogy az ellenforradalmi Magyarország külpolitikája számára nincs választás: eladta magát már régen szőröstül-bőröstül az angol–olasz Szovjetunió-ellenes egységfrontnak. A cselekvési szabadság fitogtatott hangoztatása részben arra való, hogy idő előtt ki ne élesedjék a viszony a szomszéd államokkal, főleg azonban, hogy nagyobb árat lehessen kizsarolni az angol–olasz szövetség fejében. Hogy ezt a célját milyen mértékben fogja elérni, azt persze nem lehet még tudni. A fiumei szabadkikötő elég sovány bér. A katonai ellenőrzés megszüntetése csak törvényesítése egy rég meglevő állapotnak. Az esetleges területi kedvezmények pedig csak háború esetén fognak napfényre jutni.
De ennek a háborúnak célját és tempóját ma Anglia diktálja. A jugoszláv–olasz konfliktus lefolyása megmutatta, hogy még a Magyarországnál jóval hatalmasabb Olaszország is azt a tempót kell, hogy betartsa. Az albán ellentét kiegyenlíthetetlen. És Olaszország erősen készült is a háborús leszámolásra. Ámde Anglia számára minden csak eszköz. Jugoszlávia bekerítése, a román–bolgár–magyar ellenforradalmi kormányok bekapcsolása a jugoszlávellenes szövetségbe nem ezeknek az államoknak kis imperialista céljait szolgálja elsősorban, hanem Anglia nagy imperialista céljait. Jugoszláviát el kell izolálni, be kell keríteni – de egy Jugoszlávia ellen vívott háború elvenné a fő cél élét: a Szovjetunió elleni támadásét. Azért „közvetít” Anglia, ezért „mérsékli” Olaszországot, nem a béke, hanem a neki fontosabb háború kedvéért.
Magyarország csak egy láncszem, egy kis láncszem ebben a gyűrűben. Értéke van Anglia és Olaszország számára, mert vannak magyar parasztok s munkások, akiket a háború vágóhídjára lehet vonszolni az angol imperializmus érdekeiért. De ez nem jelenti azt, hogy értük valami különösen nagy imperialista árat lehetne kapni. Talán engedélyt a Habsburg-restaurációra, talán területi engedmények ígéretét olyan államokkal szemben, melyek makacsul vonakodnak a „szent” egységfrontba belépni. De minél világosabb a cél – a Szovjetunió-ellenes háború –, annál világosabb a Bethlen–Horthy odaláncoltsága az angol külpolitika szekeréhez.
A dolgozóknak tudniok kell, hogy Bethlen Rómában az ő vérük árán esetleg háborúval akarja megvásárolni, hogy a Szovjetunió leverése esetén zavartalanul sajtolhassa ki majd továbbra is a verejtéküket. A forradalom tüzén és ellenforradalom poklán keresztülment magyar munkásság tudni fogja, hogyan feleljen erre az ördögi tervre.
[1] Párisi Munkás, Paris 1927. április 16. (IV. évf., 16. sz.), 3. o.; kötetben németül: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 74–76. o. – A szerk.