Antantultimátum – a tőzsde nyugodt[1]
A háború terheinek végleges felszámolása válságos állapotba jutott. Az antant tőkéseinek követelései és a német burzsoázia teljesítőképessége között ismét leküzdhetetlen ellentétek mutatkoznak. Simons német külügyminiszter[2] a londoni konferencián előterjesztette az antant követeléseivel szemben a német ellenjavaslatot: a követelt 226 milliárd aranymárkával szemben 50 milliárd aranymárkában[3] akarja a német teljesítményeket megállapítani, melyekből 20 milliárdot az eddig teljesített fizetésekkel letörlesztettnek óhajt tekinteni. Általános, viharos felháborodás követte ezt az ajánlatot. Az angol és a francia sajtó egyhangúlag elfogadhatatlannak nyilvánította a németek javaslatát: olyannak, mely még további tárgyalásoknak sem képezheti alapját. Lloyd George ezt a nézetet a legélesebb hangon adta tudomására a német küldötteknek. Németország négynapos ultimátumot kapott, mely hétfőn fog lejárni. A francia és az angol katonai „szakértőkkel”, s főleg Foch marsallal beható tanácskozások folytak a megtorló rendszabályokat illetőleg. Több nyugati város (Frankfurt stb.) és a Ruhr-vidék katonai megszállása és Németország újabb blokádja van tervbe véve. Ezzel szemben a német parlament, amikor az ultimátumról értekezett, a legviharosabban a „nem, nem soha!” álláspontjára helyezkedett. A „nemzeti egység” helyreállítását követelik – Scheidemannék belépése a kormányba közbeszéd tárgya –, és készülnek a „nemzeti ellenállásra”.
A válság, a háború veszedelme, úgy látszik, itt van. Ámde a riasztó nagybetűs hírek, a háborús vezércikkek mögött szerényen meghúzódva a gazdasági rovat másképpen beszél. Ugyanaznap, amikor az ultimátum híre elterjedt, a Londonból szóló jelentések azt mondják, hogy a londoni nagytőke világa, a City nyugodt. Az ultimátum híre nem okozott lényeges izgalmat. A márka kurzusa nem esett az ultimátum hírének hallatára.
Ebben a tényben pedig megnyilvánul a nagyhangú lármázás és handabandázás mögött rejlő igazi mozgató ereje az eseményeknek: az antantkapitalizmus. Az antantkapitalizmus nagyon jól tudja, hogy a háborút nem lehet abban az értelemben és abban a stílusban likvidálni, ahogy azt a tönkrement vagy tönkremenőfélben levő kispolgárok óhajtanák, ahogy azt a francia és az angol imperialisták választási jelszavaikban hirdetik. Hogy a boche (a német) mindent meg fog fizetni, és az angol és francia kispolgárok számára visszatér a háború előtti, a „normális” állapot. A francia és az angol nagytőke tisztában van azzal, hogy csak annyit vasalhat be Németországban, amennyit a német tőkések (forradalom nélkül) a német proletariátusra áthárítani képesek. Tisztában van azzal, hogy ez a „normális” állapotok helyreállítása szempontjából távolról sem elegendő, hogy a kispolgári rétegek elnyomorodásán segíteni nem lehet anélkül, hogy saját osztályérdekeiken[,] a tőkés termelés fejlesztésére a további akkumuláció lehetőségén csorba ne essék. De ennek nem szabad így történnie. A nagytőke érdeke mindig mint a nemzet érdeke, mint a kultúra és a civilizáció ügye szerepel, amelyért minden áldozatot meg kell hoznia a nemzet egészének.
Ámde Franciaország és Anglia „demokratikus” államok. Ami azt jelenti,. hogy a nagytőke uralma csak úgy érvényesülhet, ha sor kerül a kispolgári és félproletár és munkásarisztokrata rétegeket uszályként maga után vonni. Ez azonban éppen a jelen helyzetben nagyon nehéz. Nemcsak azért, mert ezek a rétegek érzik, hogy minden „engedménye” Németországnak az ő rovásukra megy, hanem azért is, mert mindegyik országnak megvan a maga katasztrófapolitikus ellenzéke. (Poincaré[4] és a katonai párt Franciaországban, Churchill es hívei Angliában), akik a kormány „ingadozása és gyengesége” esetén magukhoz ragadnák a hatalmat. A németekkel való megegyezésnek tehát olyan külszíne kell, hogy legyen, mintha Németország fölött való döntő győzelem lenne. Mintha csakugyan sikerült volna a háború összes terheit a németekre áthárítani, mintha küszöbön állana az új aranykorszak: a francia és angol kispolgárok „normális” jóléte.
Amellett az angol es a franca nagytőke tisztában van azzal is, hogy a német nagytőkének esze ágában sincs törésre vinni a dolgot. A német nagytőke nagyon szívesen hajlandó hajcsárszolgálatokat teljesíteni az antantnak. Tudja jól, hogy – ha a közös kizsákmányolás feltételeit értelmesen kalkulálják ki – emellett ő igen jó üzleteket köthet, és busás profitokat sajtolhat ki a német proletariátusból. És a gazdasági megegyezés lehetősége mellett ott van a megegyezés politikai szükségessége. Németország ma csak kelet vagy nyugat, az antant vagy Oroszország felé orientálódhatik. A kommunisták javaslata, az Oroszországgal való szövetség annyiban volt igen helyes jelszó, amennyiben leleplezte a német burzsoázia hazafias frázisait: leleplezte, hogy a német burzsoázia nem is akar megmenekülni az antant jármától. Nem akar mást, mint egy „józan” megegyezést abban az irányban, hogy a követelések foka és végrehajtásuk mikéntje biztosítsa a német nagytőke nyereségrészesedését.
De Németország is demokratikus állam lévén, itt sem hanyagolható el a széles kispolgári tömegek hangulata. (Az érdekekről nem esik szó, csak hangulatukra kell tekintettel lenni, hogy az üzlet lebonyolítását ne zavarják.) Itt is meg kell teremteni azt a látszatot, mintha a német kormány a végletekig küzdött volna a nemzet „reputációja” érdekében, mintha csak a végső kényszernek engedett volna, mintha megmentett volna minden megmenthetőt. Arra való a német kormány heroikus gesztusa. A kulisszák mögött talán előzőleg, de utólag bizonyára közölte az antanttal, hogy a „nem-nem-soha” a világért sem veendő szó szerint, talán már meg is mondotta az antantkormányoknak, hogy milyen határokig lehet velük beszélni. (Aminthogy Lloyd George és Briand[5] már február 26-án bejelentette, hogy a német csoportra kivetett 50 százalék sarcot sem adónak, sem vámnak nem kell tekintenie. Ez csak mértéke kell hogy legyen Németország fizetésképességének.)
Persze, ez az ultimátumszínház, ha biztos is, hogy megegyezéssel végződik, mégsem csak üres színház. Hogy ilyen arányú követelésekkel kell fellépnie az antantkapitalizmusnak, jele annak a súlyos válságnak, melybe a háború a győztes államokat sodorta, mely az ottani nagytőke számára az igazi „békebeli”, „normális” kizsákmányolást lehetetlenné tette. Ezen siránkozik a német függetlenek lapja, a „Freiheit” március 2-iki vezércikkében, szívre ható tanácsokat adva a német, angol és francia tőkéseknek, hogy térjenek vissza az egyedül helyes útra: a háború előtti kizsákmányolás formáihoz. De még nagyobb válságnak jele, hogy az antant kapitalizmusa, mely kénytelen Németországgal szemben a gyarmati kizsákmányolás szempontjait (melyek rá magára nézve is könnyen veszélyesekké lehetnek) alkalmazni, nem képes és nem mer ezen az úton végigmenni: fél Németország gazdasági összeomlásától, a német proletárforradalomtól. Viszont az ellenkező oldalon is a súlyos válság jele, hogy a német kapitalizmus, mely ha erős volna, és bízna magában, biztosan kísérletezne holmi keleti orientációval, mellyel Oroszországot részben kijátszani próbálná az antanttal szemben, részben kizsákmányolási területnek igyekeznék megtenni, minden áron a megegyezést keresi.[6]
A német proletárforradalom ereje, egyelőre még csak helyzeti energiája tehát az a legfőbb tényező, mely a német és az antant-tőkéseket egymással való megegyezésre kényszeríti. A megegyezés ezért meglesz. Hogy nem lehet eredményes, hogy elviselhetetlen terheket ró a német proletariátusra, anélkül hogy a francia és angol proletárok helyzetét komolyan javítaná, hogy válságba viszi a német kapitalizmust, anélkül hogy megmentené az antantot – az más kérdés. A megegyezés meglesz. A jobboldali túlzókat – Rajnán innen és túl – valahogy le fogják szerelni, és a megegyezést létre fogják hozni. Hogy meddig tart: az a német proletariátuson múlik. Mint a berlini „Rote Fahne” igen helyesen írja: „A német munkásosztályon nem segít, ha a német burzsoázia elutasító választ ad, és nem segít rajta, ha az antant német ágensei aláírják a megegyezést. Rajta csak a német burzsoázia elleni közvetlen harc, a német burzsoázia megbuktatása segíthet. A döntő szót tehát nem Londonnak, hanem a német munkásságnak kell kimondani.” A német munkásságon múlik, hogy a londoni komédiából mikor lesz tragédia; hogy a City hangulata mikor fogja „komoly”-nak ítélni a német válságot.
[1] Proletár, Wien 1921. március 10. (II. évf. 10. [37.] sz.), 3–4. o.; megjelent még az Előre (New York–Cleveland–Chicago–Bridgeport–Detroit) április 3-i számában (XVII. évf., 3135. sz., 4. o.). – Kötetben németül: Georg Lukács: Entente-Ultimatum – Die Börse ist ruhig, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 228. skk. o. – A szerk.
[2] Walter Simons (1861–1937) német jogász, politikus. 1905-től a birodalmi igazságügyi hivatal tisztviselője, 1911-től a német külügyminisztérium jogi osztályának vezetője volt. 1818 novemberében őt bízták meg a béketárgyalások előkészítésével; a versailles-i tárgyalásokon a német delegáció főbiztosa, a békeszerződés aláírása miatt azonban kilépett a külügyi szolgálatból, és egy rövid ideig mint a német gyáriparosok egyesületének ügyvezetője tevékenykedett. 1920 júniusától a Fehrenbach-kormány pártonkívüli külügyminisztere, a londoni jóvátételi értekezlet elé terjesztett német javaslat elutasítása után, 1921 májusában lemond. 1922-ben Friedrich Ebert kinevezte a Lipcsében székelő Reichsgericht elnökének, tisztségéről, tiltakozásul a bírósági ítéletekre gyakorolt kormányzati nyomás ellen, 1929-ben lemondott. – A szerk.
[3] A lapban: aranymárkával. – A szerk.
[4] Raymond Poincaré (1860–1934) francia politikus, ügyvéd. 1887.ben képviselő, 1903-ban szenátor lett, több alkalommal miniszter volt. 1912-13-ban miniszterelnök és külügyminiszter, 1913–1920-ig köztársasági elnök. 1920-tól a helyreállítási bizottság elnökeként meglehetősen merev magatartást tanúsított a versailles-i szerződés értelmezésében. Briand bukása után, 1922–24-ig újra miniszterelnök és külügyminiszter; 1923-ban elrendelte a Ruhr-vidék megszállását, és támogatta a rajnai szeparatistákat. – A szerk.
[5] Aristide Briand (1862–1932) francia politikus, jogász, 1919-ben a szocialista párt főtitkára, 1902-ben képviselő lett, 1904-ben Jaurèszel megalapította a L’Humanitét. 1906–09-ig oktatásügyi miniszter volt (pártjából a polgári kabinetben való részvétel miatt kizárták). Politikai pályafutása során 23 alkalommal volt miniszter, 16 alkalommal külügyminiszter, 10-szer miniszterelnök. 1922-ben az Angliának a jóvátételek kérdésében tett túlzott engedmények miatt lemondásra kényszerült. 1926-ban külügyminiszterként a Németországhoz való közeledés mellett a Rurh-vidék megszállásának megszüntetése érdekében lépett föl. A locarnói szerződés megkötése után, 1926-ban, Stresemann-nal és Austen Chamberlainnel együtt megkapta a Nobel-békedíjat. Kezdeményezésére születik meg a háborúról mint politikai eszközről való lemondást deklaráló Briand–Kellogg egyezmény (1928). – A szerk.
[6] A lapban: keresni. – A szerk.