A világimperializmus és a Szovjetunió[1]
A világimperializmus viszonya a Szovjetunióhoz a tanácsköztársaság gazdasági fellendülésével, gazdasági és politikai megerősödésével, ennek a megerősödésnek a világproletariátus közvéleményébe való behatolásával párhuzamosan gyökeresen megváltozott. Az 1921-es nagy éhínség idején meglehetősen erős volt a hangulat az imperialisták között: nem kell újabb intervenció, még a gazdasági blokád súlyosbítása is felesleges, Oroszország „magától” össze fog omlani gazdaságilag. Hogy ebben a megállapításban több volt az óhaj, mint a tudományos megállapítás, hogy a fegyveres intervencióról való lemondást döntően befolyásolta az összes fehér hadseregek szégyenletes kudarca, a vörös hadsereg harcképességének folytonos növekvése, az biztos, de nem változtat ennek az irányzatnak tényleg létező voltán. Ma ez a hangulat teljesen megváltozott. Ma az imperialista hatalmak ismét azon az állásponton vannak, hogy szét kell zúzni a tanácsállamot. A szándék ugyanaz, ami kezdetben volt. De más az összeesküvők gondolatmenete. Ma már érzik az imperialisták, ha nem is akarják bevallani, még maguknak sem, hogy a Szovjetunió fellendülése oly viharos tempóban halad előre, hogy ha most nem sikerülne megtámadni és tönkretenni, egypár év múlva végérvényesen késő lesz.
Ilyen módon a Szovjetunió kérdése döntő kérdése ma a világpolitikának. A népszövetség az angol imperializmus vezetése alatt szakadatlanul azon fáradozik, hogy az összes európai népek szövetségét, egy új szentszövetséget teremtsen a Szovjetunió ellen. A locarnói konferenciának – bármennyire tagadja is ezt a hivatali kommünikéktől a szocdem teoretikusokig mindenki – célja az volt, hogy Németországot bevonja ebbe a szövetségbe, hogy – aszerint, ahogy a körülmények alakulnak – mint fegyveres szövetséges vagy akár csak mint átvonulási terület álljon a szentszövetség rendelkezésére. Emellett a siker mellett a világimperializmusnak azonban vereségeket is kell elkönyvelni: Lengyelország, melynek mint a Szovjetunió legnagyobb közvetlen szomszédjának fegyveres ereje döntően esik latba, egyelőre kiugrott ebből a szövetségből, Csicserin elvtárs varsói látogatása megmutatta, hogy az orosz–lengyel békés közeledés nagy lépést haladt előre, és Lengyelországot nehezebben lehet majd Oroszország ellen felhasználni, mint eddig hitték.
Még nagyobbak a tanácsállam sikerei a Közel- és Távol-Keleten. Tudjuk: a Szovjetunió politikája itt abban áll, hogy erkölcsileg és ideológiailag, ahol lehet, anyagilag és fegyveresen támogatja a szabadságukért, önállóságukért küzdő gyarmati vagy félgyarmati sorban sínylődő népeket. Mégpedig támogatja őket tekintet nélkül arra, hogy nemzeti felszabadulási harcuknak mi a közvetlen osztálytartalma. Ez a mindenképpen önzetlen politika, mely semmiféle közvetlen jutalmat, még ideológiai közeledést sem kíván a támogatás jutalmául, a legjobb politikának bizonyul, mert mindig világosabban mutatja meg a felszabadulásukért küzdő népeknek, hogy a Szovjetunió az ő egyetlen megbízható szövetségesük. Az imperializmus fejlődése, a gyarmati országok kapitalizálódása mindig élesebbé teszi ezeket a harcokat. Angora[2] után most Perzsia következett, melynek forradalmi kormánya kénytelen a Szovjetunióra támaszkodni. Kínában pedig még a reakciós katonai hatalmasságok is, amennyiben a nemzeti felszabadulást akarják, szintén kénytelenek a Szovjetunió felé orientálódni. Csak idő kérdése, mikor záródik le az a gyűrű, mikor lesz minden szabadságáért küzdő gyarmatnép a Szovjetunió szövetségese.
Ez persze szintén motívum az imperialisták, főleg Anglia számára, hogy igyekezzenek leszámolni a Szovjetunióval. De ennek a törekvésnek két nagy akadálya van. Az egyik az imperialista hatalmak versengése, mely a legnagyobb veszedelem pillanatában sem szűnt meg (angol–francia ellentét Marokkóban és Szíria körül, angol–amerikai ellentét Kínában stb.), mely egy közös cselekvést igen nehézzé tesz. A második a világ proletariátusának növekvő és mélyülő rokonszenve a Szovjetunióval szemben. Az utolsó hónapokban egymást érik a munkásküldöttségek a Szovjetunióban, és valamennyi lelkesen távozik onnan. A munkások széles tömegei kezdik érezni, hogy mindennapi életükben a fejlődő tanácsállam többet és jobbat tud nekik nyújtani, mint a szétzüllő kapitalizmus. Ennek a munkásnyomásnak hatása alatt követelik az együttműködést az oroszokkal.
A fejlődés ellentétekben mozog. Mindazok a tényezők, amelyek a Szovjetunió hatalmát növelik, a belső gazdasági föllendülés, a külföldi munkások növekvő rokonszenve, a gyarmati népek mélyülő rokonszenve mind egyszersmind indítóokai az imperialisták háborús készülődéseinek a Szovjetunió ellen. A háborús veszedelem növekvésével[3] megvan a lehetősége, hogy az ellenerők is növekedjenek.
A világ kommunistáinak feladata, hogy ezeknek az erőknek a növekedését elősegítse (egységfront). Ha sikerül megakadályozniuk a Szovjetunió ellen készülő, angol vezetés alatt álló háborút, döntő csatát nyertek a világimperializmus ellen, mert azok az irányzatok, melyek a Szovjetuniót felfelé, a világimperializmust lefelé viszik, erősödőben vannak. Nincs távol az az idő, amikor az összecsapásban csak az imperializmus lehet a vesztes fél.
[1] A Párisi Munkás naptára 1926. évre, kiadja a „Párisi Munkás”, Paris 1925, 90–92. o. – A szerk.
[2] (1930-tól) Ankara, az utalás az 1923-ban lezárult török függetlenségi háborúra vonatkozik. – A szerk.
[3] A lapban növekvésének áll, a mondat mindenképp korrekcióra szorult. – A szerk.