A szindikalizmus válsága Olaszországban[1]

 

Véget ért az olasz munkások utolsó nagy ütközete. Nagyrészt teljesültek konkrét követeléseik. Elhagyták az elfoglalt gyárakat, és visszaadták „jogos” tulajdonosaiknak. Nem maradt egyéb, mint a furcsa módon tisztázatlan légkör, amelyet legjobban úgy lehetne jellemezni, hogy valamennyi párt győztesnek tekinti magát. A Corriere della Sera[2] például a „mérsékelt elemek diadaláról” ír az olasz munkásmozgalomban. „A merészség diadala volt ez; kiderült, hogy mihelyt az értelmes elemek nyíltan állást mertek foglalni, azonnal győzni tudtak.” (Október 21.) Még nyíltabban mutatkozik meg Giolitti győzelemittassága. A Neue Freie Presse egy távirata szerint (november 4-én) ezt nyilatkozta:

„Külföldön a munkásoknak a gyárak fölött gyakorolt ellenőrzését illetően is pontatlan és hamis hírek kaptak lábra. A félreértések oka az volt, hogy óriási különbség van az »ellenőrzés« szó angol és olasz jelentése között. Amerikában és Angliában a »control« szó csaknem annyit jelent, mint a parancsolásra és meghatározásra való jog, Olaszországban viszont csupán »utólagos ellenőrzést«. Távol álljon tőlem az olasz ipar bolsevizálása, meggyőződésem azonban, hogy törekvéseim iparunk hasznára válnak. A valóságos viszonyokat ismerő munkás ugyanis kívánságait ezekhez a viszonyokhoz fogja alkalmazni, és így eltűnik szégyenteljes bizalmatlansága a gyárak uraival szemben. A munkások e morális javulása kedvezően fog hatni a termelésre is, mert munkára fogja ösztönözni őket; ez pedig – ismétlem – számunkra az egyetlen kiút.”

A káosz még nagyobb attól, hogy a munkásság széles rétegeiben is győzelmi hangulat uralkodik. Nem csupán az Avanti hirdeti a munkások győzelmét, hanem még a szindikalisták körében is győzelemként értékelik a megegyezést. Még a forradalmi szindikalistáknak is az a véleményük, hogy kizárólag a „föntiek” következetlen magatartása az oka annak, hogy a mozgalom nem aratott teljes győzelmet. Az olasz munkások első nagyobb és eddig legforradalmibb megmozdulása szellemi status quóval végződött.

Itt kell kezdenünk annak a válságnak az elvi áttekintését, amely véleményünk szerint az olasz munkásmozgalmat sújtja. A harcban alkalmazott taktikánál. A harc jellege ugyanis nagyon fontos tanulságokkal szolgál az egész munkásmozgalom számára; annál is inkább, mivel a jelenlegi nagyon kusza olasz helyzet nem pusztán a sajátos viszonyok és körülmények terméke, hanem szükségszerűen következett a harc során alkalmazott tisztán szindikalista taktikából. Olyan helyzet tehát, amely ha számos módosulással is, de Nyugat-Európa (és Amerika) minden olyan országában meg fog ismétlődni valószínűleg, ahol nincsenek hagyományai a forradalmi pártnak, vannak viszont forradalmi-szindikalista tradíciók. Nagyon sok múlik ezért azon, hogy idejekorán felismerjük az olasz proletariátus problematikus helyzetének elvi kérdéseit, és a lehető leggyorsabban levonjuk a helyes következtetéseket.

Furcsamód egymásra utal, s ezért a lehető legtanulságosabb módon ki is egészíti egymást a moszkvai kongresszus és az olasz fémmunkások mozgalma. A kongresszus elméletileg végleg leküzdötte a szindikalista ideológiát, és az elfogadott tézisekben (amelyek megvitatásában az olasz szindikalisták, az IWW és a Shop-Steward-mozgalom képviselői is részt vettek) megjelölte e veszély gyakorlati elkerülésének útját. A fémmunkások mozgalmában pedig a világproletariátus szemléltető oktatásban részesült a tisztán szindikalista cselekvés veszélyes korlátairól. Lehet, hogy az olasz proletariátus nagy csoportjai szemében dogmatikusnak vagy tisztán elméletieknek tűnnének a moszkvai tézisek. A gyárfoglalások tanulsága azonban csak az lehet számukra, hogy egyedül e tézisek követése jelenthet forradalmi kiutat abból a kritikus helyzetből, amelybe az olasz proletariátus került.

A kongresszus ötödik, a kommunista párt forradalombeli szerepét tárgyaló tézise lényegében a következőképpen hangzik:

„A kommunista Internacionálé a leghatározottabban elveti azt a nézetet, amely szerint a proletariátus önálló politikai párt nélkül is végrehajthatná forradalmát. Minden osztályharc egyben politikai harc is. Ennek a harcnak (mely elkerülhetetlenül polgárháborúvá változik) a célja a politikai hatalom megragadása. A politikai hatalmat azonban csak politikai párt képes megragadni, megszervezni és irányítani. A politikai hatalom megragadása csak akkor nem lesz véletlen epizód, csak akkor válik a proletariátus által végbevitt, tartós kommunista társadalomépítés kiindulópontjává, ha a proletariátust olyan szervezett és kipróbált párt vezeti, amely mind a kül-, mind pedig a belpolitika területén szigorúan kifejezésre jutó célokkal és közvetlen intézkedések számára kézzelfoghatóan kidolgozott programmal rendelkezik.

Ez az osztályharc egyben a proletármozgalom legkülönbözőbb formáinak központi összefogását és közös vezetését is megköveteli (szakszervezetek, fogyasztási egyesületek, üzemi tanácsok, művelődési munka, választások stb.).

Csak egy politikai párt lehet ez az összefogó és irányító központ. Ha lemondunk ennek a központnak a létrehozásáról és megerősítéséről, arról, hogy alárendeljük magunkat neki, akkor lemondunk a különböző csatatereken harcoló egyes proletár harci osztagok vezetésének egységes jellegéről is. A proletariátus osztályharca olyan koncentrált agitációt igényel, amely egységes nézőpontból világítja meg a harc különböző szakaszait, s a proletariátus figyelmét minden egyes pillanatban meghatározott, az egész osztály számára lényeges feladatokra irányítja. Mindez nem valósítható meg egy centralizált politikai gépezet, tehát politikai párt nélkül.

Az a propaganda tehát, melyet a forradalmi szindikalisták és a Világ Ipari Munkásainak (IWW) hívei az önálló munkáspárt szükségessége ellen folytatnak, objektíve csak a burzsoázia és ellenforradalmi »szociáldemokraták« támogatását szolgálta és szolgálja. A kommunista pártok ellen folytatott propagandamunkájukban, amely pártokat kizárólag szakszervezetekkel vagy más formátlan, »általános« munkásegyesületekkel akarnak helyettesíteni, a szindikalisták és indusztrialisták találkoznak a leplezetlen opportunistákkal.

A forradalmi szindikalisták és indusztrialisták a burzsoázia diktatúrája ellen kívánnak harcolni, nem tudják azonban ennek módját. Nem veszik észre, hogy önálló politikai párt híján fejetlen törzs a munkásosztály.

A forradalmi szindikalizmus és indusztrializmus csak a II. Internacionálé régi és dohos ideológiájával szemben jelent előrelépést. A forradalmi marxizmussal, azaz a kommunizmussal összehasonlítva azonban visszalépés.

Kizárólag az általános sztrájk, a karba tett kéz taktikájával a munkásosztály nem arathat győzelmet a burzsoázia felett. A proletariátusnak a fegyveres felkelés eszközéhez kell nyúlnia. Aki ezt megérti, annak be kell látnia, hogy ehhez szervezett politikai pártra van szükség, nem elégségesek a formátlan munkásegyesületek.

A forradalmi szindikalisták gyakran beszélnek az eltökélt forradalmi kisebbség fontos szerepéről. Nos, a munkásosztály valóban mindenre elszánt kisebbsége, amelyik kommunista, amelyik cselekedni akar, amelyiknek programja van, amelyik meg akarja szervezni a tömegek harcát, éppen a kommunista párt.”

A forradalmi-kommunista cselekvésnek ezeket az irányvonalait a jelenlegi olasz helyzet testére szabták. Az olasz munkások forradalmi módon cselekedtek. A gyárosok kihívására adott válaszként a passzív rezisztencia olyan helyesen mérlegelt és hidegvérrel végrehajtott lépés volt, amely – mint ez G. Z. elvtársnak a Kommunismus 36–37. számában megjelent elemzése bizonyítja[3] – nagy károkat okozott a tőkéseknek. A gyárak elfoglalása ennek a szituációnak logikus és szükségszerű következménye volt. A forradalmi munkásokon uralkodó szindikalista ideológia azonban mégis zsákutcába vezette a mozgalmat. Igaz ugyan, hogy a munkások elfoglalták a gyárakat; igaz az is, hogy csodálatra méltó fegyelemmel és érettséggel bizonyították be: nemcsak termelni tudnak tőkések nélkül, hanem még a termelés növelésére is képesek. A kérdés azonban, mellyel az olasz proletariátus a döntő pillanatban szembekerült, így szólt: hogyan fog a munkásosztály kijönni az elfoglalt. gyárakból?

Magától értetődik, hogy a kérdést nem opportunista-„reálpolitikus” megfontolások diktálják. Nem tartjuk egészen helyénvalónak azokat a félelmeket, amelyeknek még kommunista oldalon is hangot adtak (pl. a Rote Fahne 409. számában), hogy tudniillik a mozgalom elszigeteltsége miatt fog kudarcot vallani – például mert a bankok visszavonják hiteleiket. Az érv először is gyakorlati szempontból nem egészen tartható. Az olasz proletariátus számos esetben bebizonyította, hogy ilyenkor is képes segíteni magán. Az anconai dokkok munkásai 70.000 lírát vettek fel egy helyi banknál, hogy kifizethessék a béreket; a veronai munkáskamara az elfoglalt gyárakban levő nyersanyagok terhére assignatákat bocsátott ki stb. Másodszor és főképpen azonban elvi okai vannak az érv gyengeségének. Ha feltételezzük, hogy a mozgalom az egész munkásságra átterjedt volna, hogy Olaszország egész gazdasági élete, egész gazdasági gépezete a munkások kezébe kerül, akkor még mindig fennállt volna ugyanez a kritikus helyzet, mert és mindaddig, amíg érintetlen a tőkés állam hatalma. Márpedig az egész mozgalom során egyetlen lépés sem történt e hatalom megrendítése érdekében – még csak kísérletet sem tettek rá.

Ez elsősorban a munkások szindikalista ideológiáján múlt és múlik még ma is. A szindikalista gondolkodásmód nagy és következményekkel terhes hibája abban rejlik, hogy a munka és kizsákmányolás ellentétét a kizsákmányolás közvetlenül adott színterére, az üzemre korlátozza, így a munkásokat csupán a tőkésekkel, nem pedig a tőkés állammal állítja szembe. A szindikalizmus így – bár a szociáldemokrata pártok opportunizmusának ellenzékeként jött létre – sohasem volt képes az opportunizmus magvának radikális leküzdésére. Ma már minden tisztánlátó marxista számára világos, hogy a reformizmus és a forradalom közti ugrópont a tőkés állam megismerése és értékelése. Csak az állam hamis megítélése, a marxista államelméletről való megfeledkezés tette lehetővé, hogy a munkáspártok tevékenységüket az államon belüli ellenzékként, az államért folytatott harcként – s ne az állam ellen vívott harcként fogják fel. De mert a szindikalizmus a parlamenti-ellenzéki opportunizmus (önmagában helyes) elvetésével együtt minden tulajdonképpeni politikai tevékenységet elutasított, a dolog lényegét tekintve maga is az opportunizmus talajára helyezkedett. A háborúban ezért Jouhaux-nak,[4] Merrheimnek[5] és társaiknak éppúgy csődöt kellett mondaniuk, mint Scheidemann-nak, Renaudelnek[6] és Hendersonnak.[7] Mindaddig, amíg kitart a szindikalizmus apolitikus ideológiája mellett, a szindikalistáknak az a része sem nőhet fel az osztályharc jelenlegi, döntő szakaszának feladataihoz, amelyik megőrizte forradalmi elkötelezettségét.

És Olaszországban ma még messzemenően ez a helyzet. A szakszervezetek, élükön D’Aragonával[8] – természetesen opportunista meggondolásokból – csak szakszervezeti téren kívánják folytatni a harcot. Nemcsak arról van szó, hogy tisztán szakszervezeti harci eszközöket használnak; céljuk is csak az üzemek szakszervezeti ellenőrzése. Az erős, forradalmi-szindikalista kisebbség pedig csak ezeken a kereteken belül viszi túl az opportunista követeléseken a harcot. Az Umanita Nuova például (október 12-én) ezt írta: a gyárfoglalások kiterjesztése még ma is a legjobb módszer; biztosítja a termelőmunka folytatását, és az ellenfélre hárítja a felelősséget az óriási és haszontalan vérontásért. Ez a káosz nélküli és a legkevesebb áldozatot igénylő forradalom.

Látható, hogy ez a szindikalista kisebbség sem képes felismerni a munkások helyzetének dilemmáját. Tudniillik hogy vagy el kell hagyniuk a gyárakat – s ez mindenképpen, a körülményektől függetlenül a tőkések győzelmét jelenti –, vagy fegyverrel a kezükben meg kell dönteniük a tőkésállamot ahhoz, hogy megtarthassák az elfoglalt gyárakat. A gyárak meghódítása nagyon fontos lépés lehet a hatalom meghódítása felé vezető úton, ha tudatosan ilyen lépésként kezelik és értékelik. Rendkívül veszélyes helyzetbe hozza azonban a forradalom előretolt állásait, mihelyt valódi hódításnak tekintik. Anélkül hogy sejtené ugyanis, a proletariátus ekkor az állam csorbítatlanul hagyott hatalmával kerül szembe, és a harcot kedvezőtlen, az állam által választott feltételekkel kell felvennie.

Ugyanígy áll a dolog a „győzelemnek” köszönhető vívmánnyal, a termelés ellenőrzésével is. Értéke a proletariátus felszabadulásáért folytatott harcban kizárólag a munkások ideológiai beállítottságától függ. Láttuk, hogy Giolitti úr hasznos, a munkásnak a tőkés rendszerbe való beillesztésére, az osztályharc lecsillapítására és a „termelés” (értsd: a tőkés termelés) helyreállítására alkalmas eszközt lát benne. A munkások számára – e pillanatban – talán morális győzelem, hiszen a tőkések kapituláltak hatalmuk előtt. Ám mihelyt élni akarnak vele, ez a „reális vívmány”teljesen illuzórikusnak mutatkozik. A feladat ugyanis ekkor az, hogy az osztályharc kiélezésére használják az addig „kivívottakat”. Vagy úgy, hogy a munkások valódi ellenőrzést próbálnak gyakorolni, amit a tőkések semmilyen körülmények között sem tűrhetnek el. Vagy pedig a munkások szemléltető oktatásban részesülnek arról, hogy a kapitalizmus keretei között számukra semmit sem jelent az ellenőrzés – meg kell hódítaniuk egészen a hatalmat, ha helyzetükön javítani akarnak, ha valóban befolyásolni akarják a termelést. Ha azonban nem így fogják fel a „győzelmüket” – és sajnos kevés jel mutat arra, hogy az olasz proletariátus széles körben fölismerte volna ezt a tényállást –, akkor az ellenőrzés inkább veszély, mint siker. Az előkészület stádiumában levő forradalomra ugyanis az illuzióknál semmi sem veszélyesebb. Az illúziók világosan kifejeződtek például a FIOM[9] nemzeti kongresszusán, ahol Colombino elvtárs, viharos helyeslés mellett, azt állította, hogy „mikor Kerenszkij törvényesen biztosította a munkásoknak a gyárak feletti ellenőrzést, a munkások a gyárak uraivá váltak” (Avanti, október 23.). Az effajta nézetek nem veszik észre, hogy a bolsevikok vezette novemberi forradalom nélkül a munkások nemcsak, hogy elvesztették volna „uralmukat” a gyárak felett, hanem valami Kolcsak vagy Kornyilov újra a cári rabszolgaságba taszította volna őket. Az olaszországi ellenőrzés akkor lehet Kerenszkij-periódus – ha vannak Olaszországban bolsevikok. Az ellenőrzés azonban hasonlíthat az elmúlt év német fejleményeihez, a szociáldemokraták és függetlenek által előkészített Kapp-puccshoz is, ha megragad „az üzemi tanácsok alkotmányos lehorgonyzásánál”. A veszély elhárítása az ideológia, a proletariátus osztálytudatának kérdése: attól függ, a kommunista pártnak sikerül-e politizálnia a mozgalmat (a torinói Garino elvtárs világosan megmondta ezt az említett ülésen).

Rendkívüli mértékben növeli a veszélyt az olasz államférfiak fölényesen okos viselkedése. Keserű tréfának hangzik, de azt mondhatnánk, hogy Nitti és Giolitti urak Olaszország egyedüli marxista politikusai. Mindenesetre biztos ösztönnel érzékelik, milyen rendkívül fontos eszköze a kapitalizmus további fennállásának az állam osztályokfelettiségének ideológiája. Minden egyes cselekedetük előzékenyen elébe megy a szindikalisták és politikai opportunisták hibás gondolkodásmódjának, akik – tudatosan vagy öntudatlanul – kapituláltak e burzsoá ideológia előtt. Az „állam” (látszólag) „semleges” marad a tőke és munka között zajló osztályharcban. „Közvetít”: az „összes” osztály „általános” érdekeit, „a” társadalom „magasabb” érdekeit képviseli. Így az olasz burzsoázia politikusai olyan helyzetet teremtenek, amelyben gyakorlatilag minden megtörténik, ami csak érdekében áll a kapitalizmusnak, a forradalmi munkások pedig nem ismerhetik fel halálos ellenségüket a maga igazi alakjában. Az olasz kormánynak Szovjet-Oroszország kérdésében tanúsított magatartása is azt bizonyítja, hogy itt tudatos politikáról van szó, hiszen úgy sikerült szabad kezet kapnia az ellenforradalom támogatásában, sőt, végül is az Oroszország elleni agresszív politikához való csatlakozásban, hogy „nagypolitikát” folytatott az olasz szocialista párttal; és nem engedte ráeszmélni a proletariátust, hogy a külpolitika is szükségképpen osztályharc.

A guardia regia mindig ugrásra kész, hogy abban a pillanatban lemészárolja a munkásokat, mihelyt valódi veszély fenyegeti a kapitalizmus fennállását. A proletariátus azonban még mindig nem látja elég világosan legveszélyesebb ellenségét. Az állam tehát taktikai fölényének tudatában várhat a támadással, és közvetíthet, hadd végződjön a munkásmozgalom válsága a legrosszabb esetben is puszta látszatgyőzelemmel s az erre következő másnapossággal és zavarodottsággal, a legkedvezőbb esetben pedig – az állam „semlegességének” megőrzése mellett – egy olyan „megegyezéssel”, amely valójában a tőkések győzelme. Erre a jól átgondolt politikára a leginkább azok a forrófejű tőkések veszélyesek, akik gyengeséget látnak Giolitti és – aki láthatóan kitűnően átlát volt elvtársai gyengeségein – a volt szindikalista, Labriola  magatartásában, és az „erős kéz” politikáját követelik. Ha az ő politikájuk valósulna meg, akkor maguk lepleznék le az államot, és részesítenék a munkásokat az olyannyira szükséges szemléltető oktatásban.

Ennek valóban kompetens szerve persze a párt volna. Csak a párt lenne képes arra, hogy megváltoztassa a mozgalom arculatát, szembefordítsa az állammal, politikai, tudatosan forradalmi irányt szabjon neki. Ez mind ez ideig elmaradt. A szakszervezetiek többsége persze mindmostanáig elutasítóan viseltetett a párt irányítása iránt. Egy kommunista módon tevékenykedő pártot azonban nem zavarhatnak és kötelezhetnek az effajta határozatok. A Lengyelország elleni német bojkottmozgalom „csúcsszervezete” is elutasította a kommunisták részvételét. Ők azonban éppen ezen az elutasításon keresztül leplezték le a hamis tendenciákat és az árulást, a munkások politizálásának, az osztályharc kiélezésének ügye érdekében épp a vezetés apolitikus magatartását használták fel. Úgy tűnik, olasz elvtársaink ezzel szemben túlzottan passzív magatartást tanúsítottak az egész mozgalom folyamán, s ezáltal teljesen kicsúszott kezükből a vezetés. Ugyanakkor nem hiányzanak az ellenkező irányú, kedvező jelek sem. A nápolyi szekció például elfogadott egy határozatot, amelyben erőteljesen hangsúlyozza a mozgalom politikai jellegét, és felszólítja a pártot, hogy a mozgalom vezetését ragadja ki a szakszervezetek kezéből. A római munkáskamarában pedig győzedelmeskedett a politizálásra törekvő irányzat.

Ez a kiút abból a válságból, amelyet a szindikalista ideológia hozott az olasz munkásokra, és amely általában a szindikalista taktika válságává fejlődött. A szindikalizmus abból él, hogy a forradalmi munkások csalódtak a „politikusok” opportunizmusában, s ezért elfordulnak mindenfajta politikától. Csak ha létrejön egy olyan politikai párt, amely tudatosabban forradalmi, s így ténylegesen forradalmibb a legszélsőségesebb szindikalizmusnál is, és amely így ott is utat mutathat a forradalmi cselekvés felé, ahol a szindikalizmus már zsákutcába kerül a szindikalizmus csak akkor válik valóban leküzdhetővé, a forradalom csak akkor győzhet. A tőkés állam ellen a siker reményével csak a kommunista párt veheti fel a harcot, mert csak ez a párt pillanthatja meg, ismerheti fel és leplezheti le az államban a proletariátus igazi ellenségét. Olaszországban forradalmi helyzet van. A munkásságot igazi forradalmi szellem hatja át. Csak erre a felismerésre van szüksége ahhoz, hogy valóban készen álljon a döntő ütközetre. A moszkvai kongresszus elméletileg tisztázta a helyzetet. Ha a párt tudatosan és tettre kész módon avatkozik az eseményekbe, akkor a szindikalizmus válsága ugyanezt a gyakorlatban is megteheti.

Sajnos a párton belül sokkal hátramaradottabb annál a forradalmi tisztázódás folyamata, hogysem az képes volna ezt a misszióját hatékonyan teljesíteni. Nemcsak arról van szó, hogy – amint említettük – a párt nem tudta magához ragadni a vezetést; az utólagos elemzés és az önkritika is nagyon kevéssel járult hozzá a mozgalom továbbviteléhez és a szindikalizmus válságának leküzdéséhez. (Igaz, e sorok írása közben még nem állnak rendelkezésünkre a Bordiga-csoport[10] megnyilatkozásai.) A téves taktika nyomán bekövetkező hibák és vereségek önmagukban elkerülhetetlenek, de – ha kíméletlenül feltárjuk és végiggondoljuk őket – sokban hozzájárulhatnak a párt és vele együtt a mozgalom megerősödéséhez és megszilárdulásához. (Pl. a KPD-n belüli viták a Kapp-puccs után.) Nyíltan be kell vallanunk azonban, hogy – legalábbis, ami a központi vezetést illeti – az olasz pártban még csak el sem kezdődött ez a tisztázódási folyamat. Bár a küldöttek már hazatértek, még mindig nem indult meg a szindikalista taktika veszélyeivel és korlátaival foglalkozó vita, a moszkvai kongresszus egyik legfontosabb programpontja. Mindazonáltal remélhető, és a helyi szervezetekben sok jel utal is erre, hogy a kérdés, amelyet a mozgalom gyakorlata szegezett neki a pártnak, a perifériákról be fog hatolni a központba, hogy ott találja meg elméleti, szervezeti és taktikai megoldását.

Nem hallgathatjuk el azonban azt sem, hogy a megoldás előfeltételei még nem állnak teljes mértékben rendelkezésre. A szindikalizmus ugyanis nem egyéb, mint a forradalmi, de még nem kellően tudatos tömegek spontán reakciója a párt politikai opportunizmusára. A párt tehát csak akkor képes teljesen leküzdeni a szindikalizmust, csak akkor válhat a mozgalom igazi vezetőjévé, ha kiveti magából az opportunizmus minden maradványát. A moszkvai kongresszus nyilatkozatai ebben a tekintetben is egyértelműek, kötelezte a kongresszus minden szekcióját, hogy hajtsa végre saját soraiban ezt a tisztogatást. Míg azonban az USP-n belül a leghevesebb erjedést idézték elő a III. Internacionálé csatlakozási feltételei, s előreláthatóan világosan különválnak a forradalmárok és opportunisták, addig úgy tűnik, hogy az olasz pártban elég nagy a hajlandóság az ellentétek összemosására. Bár a pártvezetés ülésén Terracini[11] radikális napirendje győzött (igaz, hogy csekély többséggel, 7:5 arányban), a valóságos tisztogatást azonban ez is a pártkongresszus időpontjáig, december végére halasztja.

Így még mindig hiányoznak a helyzet valódi tisztázásának előfeltételei. Igaz, a munkások – katasztrófák nélkül – elhagyhatták az elfoglalt gyárakat, ám semmiképpen sem szűnt meg annak a veszélye, hogy az elégedetlen proletártömegek spontán mozgalmai ismét a vezetők fejére nőnek, és a munkások vagy fejjel rohannak a falnak, vagy pedig az ismételt eredménytelen erőfeszítések következtében demoralizálódnak és ellankadnak. A veszély nem is szűnhetett meg, hisz az egyetlen lényeges változás, amely az olasz proletariátus tudatában észrevehető, a szindikalizmuson belül való balratolódás. Nem változott a pártnak a mozgalommal szemben elfoglalt álláspontja, és a reformisták kiválása nélkül nem is várható változás. Amíg ez be nem következik, válságos marad az olasz helyzet. Moszkva világosan megmutatta a válságból kivezető utat. A kongresszusi téziseken túl Moszkva közvetlen felhívást is intézett az olasz proletariátushoz. Most minden azon múlik, az a magáévá és cselekedetei vezérfonalává teszi-e a tanulságokat.

 

[1] Die Krise des Syndikalismus in Italien, Kommunismus, Wien 1920. október 16. (I. évf., 40. sz.), 1432–1440. o. – A cikk „G. L.” szignóval jelent meg. – Kötetben németül: in: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 129. skk. o. – Berényi Gábor fordítása (Lukács György: Történelem és osztálytudat, Magvető, Budapest 1971, 139–151. o.), a szöveget néhány helyen pontosítottuk. – A szerk.

[2] A PSI, az olasz szocialista párt napilapja. – A szerk.

[3] A Kommunismus az 1920. május 1-jei számtól (I. évf., 16–17. sz., Die Lage in Italien, 533–536. o.) megszűnéséig rendszeresen közölt beszámolókat az olasz helyzetről, többnyire G. Z. aláírással, illetve a lap G. Z.-nek – akinek kilétét nem ismerjük – Die Emanzipationskampf des talienischen Proletariats címmel – voltaképpen állandó rovatot biztosított. Lukács, aki ennélfogva részletesen tájékozódhatott az olasz helyzetről, a lap 1920. szeptember 18-i számára (1286–93. o.) hivatkozik. – A szerk.

[4] Leon Jouhaux (1879–1954) francia szakszervezeti vezető, az amszterdami szakszervezeti internacionálé egyik jobboldali vezére. – A szerk.

[5] Alphonse Merrheim (1881–1925) francia szindikalista politikus, szakszervezeti funkcionárius. 1905-től a vasas szakszervezet és az Általános Munkásszövetség egyik vezetője volt. Az I. világháború idején a szindikalista mozgalom balszárnyának egyik vezére, részt vett a zimmerwaldi konferencián, és a zimmerwaldi baloldalhoz csatlakozott, a háború vége felé azonban reformista-szociálsoviniszta irányba tolódott. – A szerk.

[6] Pierre Renaudel (1871–1935) francia szocialista politikus. A francia szocialista párt egyik reformista vezetője, 1902-től 1914-ig a Peuple, 1914-től 1920-ig az Humanité szerkesztője volt, 1914–20-ban, illetve 1924-ben parlamenti képviselő. 1927-ben kivált a szocialista párt vezetőségéből, 1933-ban kizárták a pártból, és M. Déat-val létrehozta a Parti Socialiste de France – Union Jean Jaurès nevű, viszonylag kis taglétszámú szocialista csoportot. – A szerk.

[7] Arthur Henderson (1863–1935) brit labour politikus, vasmunkás. 1900-ban lépett a liberálisok közül a munkáspártba, 1903-tól alsóházi tag, 1908-tól 1910-ig, illetve 1914-től 1917-ig a frakció vezetője volt. 1915 májusában ő volt Asquith koalíciós kabinetjében az első munkáspárti politikus, 1915-ben tagja volt Lloyd George háborús kabinetjének, amellyel azonban a stockholmi szocialista kongresszuson való részvétele miatt összetűzésbe került. 1924-ben belügyminiszter volt, 1929-től 1931-ig külügyminiszter, 1932-ben a Népszövetség leszerelési világkonferenciájának elnöke. – A szerk.

[8] Ludovico D’Aragona (1896–1961) olasz szocialista politikus, szakszervezeti vezető. 1909-től 1918-ig az Olaszországi Általános Munkásszövetség felügyelője, majd (1925-ig) főtitkára volt. 1919–24-ben parlamenti képviselő, 1921-ben támogatta a szocialisták és fasiszták közötti úgynevezett békéltető paktum megkötését. Miután a fasizmus hatalomra jutott, más reformista vezetőkkel együtt feloszlatta az Általános Munkásszövetséget, 1927-ben aláírta a fasizmussal való együttműködésre vonatkozó nyilatkozatot. 1947-ben egyik megalapítója, 1949–51-ben főtitkára volt a kettészakadt PSI UP jobbszárnyából alakult olasz szociáldemokrata pártnak (PSDI). 1946–51 között több ízben miniszteri tárcát vállalt a De Gasperi-kabinetben. – A szerk.

[9] Federazione Italiana Operai Metallurgici.  A szerk.

[10] Amadeo Bordiga (1879–1970) olasz szocialista, kommunista politikus. 1910-ben csatlakozott az olasz szocialista párthoz. Már 1912-ben ismert volt anarcho-szindikalista nézeteiről, bírálta a parlamenti részvételt, és a baloldal képviselőjeként lépett fel az 1914-es szocialista pártkongresszuson, illetve az 1917-es országos pártkonferencián. 1918 decemberétől Nápolyban kiadta az Il Soviet című lapot. Az 1919-es bolognai szocialista kongresszuson ő vezette a kommunista-absztencionista frakciót, meghirdetve a parlament bojkottját, olyan álláspontot képviselve, amellyel kivívta az Állam és forradalmat író Lenin kritikáját. 1920 július–augusztusában, a Komintern II. kongresszusán Buharin mellett ő volt a parlamentarizmus kérdésének előadója. Az Olasz Kommunista Párt megalakulásakor, az 1921 januárjában tartott livornói kongresszus után ő lett a párt vezetője, tagja volt az öttagú vb-nek, és a 15 tagú központi bizottságban nyolcan az ő frakciójából kerültek ki. (A KP-t létrehozó másik csoport a torinói Ordine Nuovo című lap körül csoportosult, és Gramsci, Tasca, Terracini, Togliatti vezetése alatt állt; mindkét csoport már 1919-ben követelte egy új párt megalakítását, 1920 októberében pedig megalakították a szocialista párt kommunista frakcióját.) A Komintern III. kongresszusa távollétében az új vb tagjává választotta, és ő képviselte a Kominternt a francia kommunista párt marseille-i kongresszusán. Bár a Komintern egységfronttaktikájával nem értett egyet, a továbbiakban is ő maradt az olasz párt vezetője és Komintern-beli képviselője. 1923 júniusában, a 3. kibővített plénumon, a Komintern elnökségébe választották. 1923-ban letartóztatták Olaszországban, és 10 hónapra bebörtönözték. A KI VB 5. kibővített plénumán trockista rokonszenvekkel vádolták, minthogy a Komintern szerette volna a három irányzatra szakadt olasz párt éléről eltávolítani. Az OKP 1926-os lyoni kongresszusán a Gramsci–Togliatti-csoport, amely a Komintern támogatását is élvezte, győzelmet aratott fölötte. Bordiga ezekután a KI VB 1926. február–márciusi 6. kibővített plénumán élesen bírálta a moszkvai politikát. 1926 végén, amikor visszatért Olaszországba, letartóztatták (más kommunista vezetőkkel, köztük Antonio Gramscival együtt), Szicíliára, majd Lipari szigetére deportálták. 1930-ban kiszabadult, a Komintern azonban elítélte „trockizmusa” és „frakciózás” miatt. A továbbiakban Nápolyban élt, internacionalista-kommunista csoportba szervezve követőit. – A szerk.

[11] Umberto Terracini (1895–1983) olasz szocialista, kommunista politikus. 1911-ben csatlakozott egy szocialista ifjúsági csoporthoz, 1916-ban az olasz szocialista párthoz. A torinói egyetem joghallgatójaként 4 hónapra ítélték háborúellenes propaganda miatt. Főszerkesztője volt a Gramscival, Tascával és Togliattival kiadott Ordine Nuovo című hetilapnak. 1920-ban beválasztották a – Kominternhez csatlakozott – olasz szocialista párt vezetőségébe, az 1921 januárjában tartott livornói kongresszuson lezajlott pártszakadás, illetve a KP január 21-i megalakulása után tagja lett a KP KB-ának. A Komintern III. kongresszusának résztvevőjeként egyik képviselője volt az úgynevezett „offenzívaelméletnek”. Beválasztották a KI VB-be, részt vett 1922-ben az 1. kibővített plénumon, és bírálta a Komintern meghirdette egységfronttaktikát. 1922-ben beválasztották a KI VB elnökségébe, 1923 júniusában a 3. kibővített plénum pedig újra beválasztotta az Elnökségébe, az 1924-es V. kongresszuson azonban elvesztette KI VB-tagságát. Olaszországba visszatérve a milánói L’Unità szerkesztője volt 1926-ig, amikor is letartóztatták, és 22 év 9 hónapnyi börtönre ítélték. Bár 1937-ben amnesztiával szabadult, azonnal deportálták Ponza, illetve Ventotene szigetére; 1943-ban, a fasiszta kormány bukásakor szabadult, és Novarában, illetve Svájcban keresett menedéket. 1944-ben tért vissza Olaszországba, 1946-ban a KP 5. kongresszusa a KB, illetve a direktorátus (PB) tagjává választotta, 1947-ben azonban a Marshall-segély elfogadásának kérdésében elfoglalt álláspontja miatt önkritikára kényszerült. Csak az 1955 januárjában tartott országos konferencián választották újból be a diretorátusba. 1966-ban, amikor a direktorátus helyét a PB tölti be, nem került annak tagjai közé. A háború után parlamenti képviselővé, 1946 júniusában a parlament elnökhelyettesévé, 1947 februárjában elnökévé választották. 1948-ban szenátor volt, 1953-ban, 58-ban és 63-ban újraválasztották; ő volt a szenátus kommunista csoportjának az elnöke. – A szerk.