A szerkesztő előszava

 

Ami itt, a LANA honlapján Publicisztika (1920–1929) cím alatt olvasható, az Lukács György húszas években született kisebb írásainak (politikai publicisztikájának, recenzióinak, recenzió formájában megjelent elméleti írásainak) – a dolgok jelen állása szerint teljes – gyűjteménye. Előszóként talán illendőbb volna egy terjedelmes, a korszakot áttekintő és, mert vannak, homályba burkolódzó részleteit feltáró tanulmány, de erről lemondtunk,[1] mert amiről szó van, mindenekelőtt: végre törlesztett régi adósság. Ezek az írások a Lukács Archívum és Könyvtár füstbe ment tervei szerint a Magvető Lukács-összkiadásának a ’19-es írásokat[2] követő kötetében (köteteiben) jelentek volna meg – ha a kiadó abban a formában, ahogy akkoriban létezett, nagy állami könyvkiadóként nem szűnt volna meg, és ezzel nem esett volna kútba a Lukács-összkiadás, és persze ha a Magyar Tudományos Akadémia nem csavarja előbb takaréklángra, majd nem számolja föl a Lukács Archívumot. Lukács ekkoriban, a húszas évek elején írt két könyve, a Történelem és osztálytudat (1923)[3] és a Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről (1924),[4] valamint a korszak néhány fontosabb tanulmánya[5] régóta ismert lehet a magyar olvasó előtt (bár erős késéssel jelentek meg ezek is magyarul),[6] az a rengeteg kisebb írás (javarészt politikai elemzés, vitairat, de irodalmi tárgyú cikkek is), amelyet Lukács eleinte a „saját” folyóiratában, a Kommunista Internacionálé délkelet-európai folyóirata alcímet viselő Kommunismusban vagy pártjának (illetve frakciójának) lapjában, a Proletárban (stb.), később – ritkábban – a Grünberg-Archivban vagy a 100%-ban publikált, új kiadásban, összegyűjtve (néhány véletlenül kimaradt írástól, a sokszorosított gépirat formájában az – akkori nevén – Párttörténeti Intézet archívumában lappangó Nemzetközi forradalom és ellenforradalomtól és az akkor még fölfedezetlen Hvosztizmus és dialektikától eltekintve) csak németül volt hozzáférhető a Georg Lukács: Politische Schriften Frank Benseler és Jörg Kammler szerkesztette sorozatának négy kötetében[7] – holott számot tarthatnak a magyar olvasó érdeklődésére is. Számot tarthatnak önmagukban véve is, de túl ezen, a hátterét alkotják a korszak – a század – egyik megkerülhetetlen művének, a Történelem és osztálytudatnak, és valamiképp dokumentumai vagy lenyomatai a Lukács helyzetében beállt változásoknak is, Lukács tépelődéseinek is. A cikkek köre természetesen bővülhet is még akár: fölbukkanhatnak a kutatás figyelmét elkerült cikkek, hiszen Lukács, akárcsak a bécsi emigráció más írástudói, nemcsak a KMP Bécsben megjelenő lapjainak dolgozott, hanem a magyar kommunista emigráció más szekcióinak orgánumai vagy szlovákiai, romániai újságok számára is, és Lukács ráadásul nem is csak magyar nyelvű lapokba írt, nem vagy nem mindig tulajdonítva különösebb fontosságot annak, hogy az írásai a neve alatt jelenjenek meg (a Budapesten legálisan kiadott 100%-ban nem is jelenhettek volna meg úgy). A behatóbb vizsgálat talán azoknak az írásoknak némelyikéről is kiderítheti, hogy mégis Lukácstól származnak, amelyek föltűntek ugyan valamelyik Lukács-bibliográfiában, akár Maruyama Keiichi általunk is használt bibliográfiájában is, de amelyek esetében a feltevést, hogy Lukács volna a szerzőjük, elvetettük. (Mint Lackó Miklósnak az Új Márciusban, illetve a 100%-ban név nélkül vagy álnéven megjelent írások jegyzeteiben hivatkozott tanulmánya[8] utal rá, Bertalan László és Révai Gábor korábbi kutatásai során az itt közölteken túl további írásokat is érintett a gyanú, hogy esetleg Lukács tollából származnak – az érvekről és ellenérvekről lásd a hivatkozott Lackó Miklós-tanulmányt.)  És kerülhetnek elő további szövegek levéltárakból is.

Szerepelnek a gyűjteményben olyan írások, amelyeket szerzőjük (vagy a lap, amely közölte őket) aláíratlanul, csak egy szignóval jegyezve vagy álnév alatt jelentetett meg, és mint ilyenek, egy kritikai kiadásban talán nem kaphatnának a „művek” között helyet, de mivel tartalmi megfontolások alapján (mert Lukács „reszortjába” vágtak, vagy mert változatai voltak másutt megjelent, névvel jegyzett írásoknak – az indokokra a cikkek jegyzeteiben utaltunk) különösebb kétely nélkül Lukácsnak tulajdoníthatók, és, tekintettel a cikkek megjelenésének körülményeire, túlzott pedantériának tűnt, ebben persze tévedhetünk, a „kétes hitelességű írások” közé rekesztenünk őket. (Idegenkezű – szerkesztői – beavatkozások a névvel jegyzett cikkeken is estek – tanú rá az Ellenforradalmi erők a magyar proletárdiktatúrában című írás fennmarat kézirata.)

Szerkesztői kommentártól talán szokatlanul, úgy tűnik, igazán azt kell megindokolnunk, mi és miért nem került be az itt olvasható írások közé.

Elhagytuk az Internationale Presse-Korrespondenz Georg szignóval jegyzett politikai kommentárjait – ezek szerzője (mint Illés László rámutatott egy beszélgetésben) Krausz György/Georg Krausz újságíró, 1922–23-ban, majd 1925-től újra a berlini Die Rote Fahne szerkesztője.[9] Elhagytuk mint ugyancsak Krausz György tollából származó cikkeket a New York-i Új Előrében, illetve a berlini Die Intenationaléban Georg aláírással megjelent politikai kommentárokat – bár nem hallgathatjuk el, hogy történetesen az 1923-ban a berlini Rote Fahnéban megjelent Dosztojevszkij novellái alatt is csak egy (Georg) áll…

Elhagytuk a Stabilizálni! című, a Párisi Munkásban 1926. július 3-án megjelent, L. Gy-vel jegyzett cikket. Bár az L. Gy. szignót sok Lukács-cikk viseli – és a Stabilizálni! bekerült a Frank Benseler és Jörg Kammler kiadta Georg Lukács: Demokratische Diktatur című kötetbe (a Politische Schriften V. kötetébe) is –, a cikk inkább a Tanácsköztársaság pénzügyi népbiztosára, az ekkor Berlinben élő Lengyel Gyulára vall. Valószínűleg ő a szerzője az ugyancsak L. Gy.-vel jegyzett Bivaly a porcelánraktárban című írásnak is (Bivaly a porcelánraktárban. A magyar pénzügyről, Előre, New York1921. június 5., 4. o.).

Elhagytuk az Új Március 1925. októberi számban megjelent Miért ment Rákosi elvtárs Magyarországra? című írást, bár az már a Victor Zitta Lukács-monográfiájában[10] közölt bibliográfiában is szerepelt, és ugyancsak bekerült az említett, Frank Benseler és Jörg Kammler szerkesztette kötetbe. Lukács valóban – mondanám, természetesen – részt vett abban a kampányban, amelyet a magyar párt és a Komintern Rákosi és a vele együtt letartóztatott többi kommunista, illetve szocialista munkáspárti politikus védelmében (ügyük rendes bíróság elé kerüléséért) indított (tanú rá a Függelékben megtalálható levélváltás Thomas Mann-nal), de a név nélkül megjelent cikk stílusa még akkor is idegennek tűnik Lukácstól, ha számításba vesszük, hogy a cikk hivatalos álláspontot közvetített, és némiképp a szituáció is indokolta a túlrajzolt megfogalmazásokat.

Bár – mint a jegyzetekből kitűnhet – az Új Március és a 100% név nélkül vagy álnéven megjelent írásait illetően Lackó Miklós meggyőzően érvelő tanulmányára támaszkodtunk, elhagytuk[11] A forradalom vezére címmel az Új Március 1926. februári számában név nélkül megjelent írást, noha annak Lackó szerint „minden kétséget kizáróan Lukács György a szerzője”;[12] Lukács, tudott dolog, 1924-ben megjelentetett egy hosszabb tanulmányt Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről címmel, kézenfekvőnek tűnhetett, hogy szerepet vállaljon (és kézenfekvő föltenni, hogy szerepet vállalt) az Új Március Leninről megemlékező cikkében, amelyben valóban fölfedezhető az említett tanulmány, illetve a németül megjelent Lenin-válogatásokról írt Lukács-recenziók néhány gondolata (bár a cikk politikai meggondolásaival Lukács aligha állt egyedül) – ugyanakkor fölfedezhetők benne Lukácsra kevéssé jellemző retorikai elemek is, ami arra tűnik utalni, hogy ha Lukács köztük volt is, a cikket többen (legalább ketten) írták, és a szerzők egyike föltehetően Moszkvából küldte a maga kéziratát – erre tűnik utalni (bizonyos stílusjegyeken túl), hogy a cikk kétféleképp írja a „stratégia” szót, tudniillik hol az orosz, hol a német (magyar) kiejtés szerint.

Végül elhagytuk a 100% II. évfolyamának 2. számában a szerkesztői üzenetek között megjelent, K. J.-nek címzett választ, amelyet az említett Lackó Miklós-tanulmány ugyancsak Lukácsnak tulajdonít azzal, hogy „Lukács szerzőségét támasztja alá az írás filozófiai megalapozottsága és nagyvonalúsága, a Max Weberre vonatkozó utalás, a burzsoá tudományos gondolkodás »kompromisszumának« a kiemelése stb.” Kockáztatva a tévedést, nekünk úgy tűnt, nem különösebben árnyaltan megfogalmazott marxista tantételekből ennyire a 100% szerzői közül bárkinek futotta.

A Függelékben között közölt szövegek részben a cikkek megértéséhez szükségesnek tűnő írások (mert Lukács vitatkozik velük, vagy ők Lukáccsal), részben (hivatalos, félhivatalos) Lukács-levelek, Lukács által is aláírt memorandumok, illetve háttéranyagok. Az érintett cikkek jegyzeteiben megtalálható a rájuk való utalás – bár a dokumentumok egy tekintélyes része egyetlen cikk „lábjegyzete”, az Illúziópolitikáé, az egyetlen olyan Lukács írásé, amelyikben Lukács nyilvánosság előtt tárgyalja azt a konfliktust, amely a KMP bécsi vezetése (a Landler-frakció, amelyhez Lukács is tartozott) és a moszkvai (a „pártépítő” Kun-) frakció között robbant ki, és végighúzódott a 20-as éveken. (Az ellentét kirobbanásának – nem elfogulatlanul elmesélt –  történetét a bécsi helyi csoport ultimátumából, illetve a Komintern VB-jéhez intézett 1921. márciusi memorandumából hámozhatja ki az olvasó.) Terjedelmes levelezés, napló, önvallomás helyett – így teltek Lukácsnak ezek az évei – életrajzi dokumentumok gyanánt effélékkel kell az olvasónak beérnie.

*

Hosszúra nyúlna, ha, mint illik, köszönetet mondanék mindazoknak, akik így vagy úgy, de hozzájárultak ahhoz, hogy ez a gyűjtemény összeállhatott; itt elég talán annyi, hogy tudatában vagyok: leköteleztek.

 

[1] Hadd érjük be néhány irodalmi utalással, elhagyva a Történelem és osztálytudat irodalmát, nemcsak mert az nem szerepel az itt közölt írások között, hanem mert a korszak (és nem is kevesek szerint Lukács) főművének szentelt könyveket-tanulmányokat bajos volna még csak fölsorolni is – Lukács 1922-ben papírra vetett gondolataival máig bajmolódunk, a belőlük merített inspiráció vagy a velük folytatott vita ott van olyan írásokban is, amelyekben föl sem bukkan Lukács neve. A 20-as években (kivált a 20-as évek második felében) született többi írással mostohábban bánt az irodalom, mert nehezebben voltak hozzáférhetők (mert eldugott pártlapokban vagy mert magyarul jelentek meg, vagy mert, mint a Hvosztizmus és dialektika, meg sem jelentek stb.), mert túlságosan is napi aktualitásokhoz kötődtek, vagy mert éppen hogy nem voltak politikai kérdésekhez köthetők, de főképp mert akárcsak a Történelem és osztálytudatnak, a korszak írásainak az értelmezéseiben sem csak Lukácsról van szó, hanem az utókorról magáról is, arról, hogy hogyan is állunk a fennállóval (ígéreteivel vagy csődjével, racionalitásra és ezzel talán a véglegességre formált igényével stb.) – amitől a korszak, akárcsak a Történelem és osztálytudat, időről időre más és más arcot mutatott. Volt úgy, hogy a korai 20-as évek néhány kisebb írása a politikai inspiráció ígéretével tűnt kecsegtetni (kezdetlegesen sokszorosított brosúrák formájában – Raubdruckként – keringtek a 70-es években), legutóbb ellenben, az Aisthesis kiadó Lukács legfontosabb írásait papírkötésben megjelentetni szándékozó sorozatában, a Történelem és osztálytudatból is csak a központi tanulmány, az eldologiasodás-fejezet maradt (ami mellett tán érv, hogy így a kötet nem sokkal vastagabb, mint, mondjuk, a sorozatban ugyancsak megjelentetett A lélek és a formák, de nem igazán jó érv). A 20-as évek Lukácsának erről az árnyékban maradt feléről ld. Michael Löwy: Lukács historicista marxizmusa, ford. Lenkei Júlia, Magyar Filozófiai Szemle, 1985/1–2. sz., 329. skk. o.; Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in: uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981; Tütő László: Lukács György osztályszemléletének forrásvidékén. Egy „olvashatatlan” könyvről, Eszmélet, 2016. nyár (110. sz.), 116. skk. o.; és Mesterházi Miklós: Lukács – „a hallgatás évtizede”.

[2] Lukács György: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok 1918–1919, szerk. Mesterházi Miklós, Magvető, Budapest 1987.

[3] Uő: Történelem és osztálytudat, szerk. Vajda Mihály, Magvető, Budapest 1971.

[4] Uő: Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről, in: uő: Lenin, szerk. Vajda Mihály. Magvető, Budapest 1970, 11–110.

[5] Az 1971-es Történelem és osztálytudat-kötetben, illetve a Lukács György: Utam Marxhoz (szerk. Márkus György, Magvető, Budapest 1971) első kötetében.

[6] A Lenin-tanulmány történetesen már 1924-ben megjelent, Gábor Andor fordításában az AMA Verlagnál.

[7] Georg Lukács: Politische Schriften, I–III., V., hrsg. v. Frank Benseler und Jörg Kammler, Luchterhand, Neuwied und Berlin 1975–79. A Luchterhand-kiadásból kimaradt németül megjelent cikkeket ld. itt. – Lukács 1922–23-ban a Die Rote Fahnénak írt feuilletonjai franciául is megjelentek a Michael Löwy szerkesztette Georges Lukács: Littérature, philosophie, marxisme. 1922–23 című kötetben, PUF, Paris 1978.

[8] Lackó Miklós: Ideológia, kultúra, irodalom. Adalékok Lukács György publicisztikai működéshez az 1920-as évek második felében. Függelék: Névtelenül vagy álnéven megjelent, Lukács Györgynek tulajdonítható írások, in: uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 103–120. o.

[9] Krausz György Homonnán született 1894-ben, magyar zsidó értelmiségi családban; a KMP alapító tagja, a Tanácsköztársaság idején tagja az észak-magyarországi forradalmi direktóriumnak, a Tanácsköztársaság bukása és egy rövid bécsi kitérő után a pozsonyi Volksstimme szerkesztője, a csehszlovákiai kommunista ifjúsági szövetség központi titkárságának tagja; 1922-ben kitoloncolják Ausztriába, onnan települ át Berlinbe (bővebben ld. itt) – nem érthetetlen, hogy számtalan alkalommal ír a magyarországi ellenforradalomról, és vélhetőleg épp a magyar politikai helyzetet tárgyaló cikkek miatt merült fel, hogy a Georggal jegyzett írások szerzője talán Lukács, bár ezen túlmenően nem sok minden szól Lukács szerzősége mellett.

[10] Victor Zitta: Georg Lukács’ Marxism. Alienation, Dialectics, Revolution. A Study in Utopia and Ideology, Martinus Nijhoff, The Hague 1964.

[11] Illetve a dokumentumok közé száműztük – kétes hitelességű írásnak végül is nem nevezhető, mert az kétes ugyan, hogy ami benne mintha Lukács szerzőségére vallana, valóban tőle származik, a cikk első kétharmada azonban meglehetős bizonyossággal nem. A dokumentumok közé került egy másik, vélhetően Lukács keze nyomár viselő írás is, a 100% című lapban megjelent Új valóság – régi irodalom, az indoklást l. a cikk jegyzetében. – A szerk.

[12] Lackó Miklós: Ideológia, kultúra, irodalom. Adalékok Lukács György publicisztikai működéshez az 1920-as évek második felében. Függelék: Névtelenül vagy álnéven megjelent, Lukács Györgynek tulajdonítható írások, in: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 109.)