A polgári ellenzék széthullása[1]
A Károly-puccs után úgy látszott, hogy mintha a Horthy-uralom nem tudna ellentállni annak a hatalmas ellenzéki felvonulásnak, mellyel szemben akkor úgyszólván csak a kisgazdapárt lanyha és megbízhatatlan támogatására számíthatott. Még a nemzetgyűlés feloszlatása idején is nagyon kétségesnek tűnt fel, vajon egyfelől sikerülni fog-e Bethlennek teljesen munkapárti (nagybirtokos-nagytőkés) sleppbe venni a Kisgazdapártot, másfelől sikerül-e megnyerni erre a vezető szerepre a nagybirtokos-nagytőkés osztály vezető tényezőit. Nem alakul-e ki vele szemben egy „ellenzéki” egységfront, mely Andrássytól és a legitimistáktól a „progresszív” kispolgárság különböző árnyalatain és az elégedetlen és „valódi”, „csizmás” kisgazdákon keresztül Vanczákig terjedne. Amely egységfronttal szemben a siker igen kevés reményével vehette volna fel a küzdelmet Bethlen.
De az „ellenzék” egységfrontja felbomlott, mielőtt komolyan megalakulhatott volna. Hogy Vanczák, Miákits voltak az elsők, akik kiugrottak belőle, az nem meglepő. A szociáldemokrata pártban az árulás szelleme olyan erős, hogy még akkor is elkövetik, ha nem munkásokról, hanem polgári szövetségeseikről van szó. Még akkor is, ha nem remélhetnek semmi reális eredményt. Bethlen számára ennek a megegyezésnek nem pozitív, hanem negatív oldalai voltak az értékesek. A volt munkapárt nem volt ugyan még egységesen a Bethlen-féle egységes párt mögött. De a Heinrich Ferenc-féle[2] csoportosulás már „jóindulattal” veszi az új alakulást. Gondoskodott arról, hogy az egységes párt tényleges szellemi vezetése megbízható kezekbe kerüljön. Ha a választásokkal járó piszkos munkát Gömbös és társai elvégezték, semmi akadálya sem lesz annak, hogy az egész volt munkapárt mint kormányzó párt berendezkedjék; hogy kísérletet tegyen a „régi” (forradalom előtti) „konszolidált” állapotok helyreállítására, amikor a lumpenproletári, kispolgári és gentry elemek be kell hogy érjék az alsóbbrendű végrehajtás szerepével (mint a régi jó Tisza-időkben). A kisgazdák pedig örüljenek, ha néhány embert behoznak a parlamentbe, akik adandó alkalomkor kifelé, a kisgazda tömegek felé tanúságot tesznek arról, hogy a parlament többsége és annak kormánya csakugyan a „nemzet egészét” képviseli.
Az ilyen módon vezető elemeitől megfosztott ellenzék tehetetlenül megy a választási küzdelembe. Újból kiderült – ki tudja, hányadszor az utolsó évek folyamán? –, hogy a városi és falusi kispolgárság képtelen az osztályharcban vezető szerepet vinni; hogy még ha a materiális hatalom akár mint parlamenti többség, akár mint erőszakszervezet a kezében van is, akkor sincs abban a helyzetben, hogy a vezetést magához ragadja.
Tehetetlenül ingadozik és képtelen osztályérdekeinek, melyek a kapitalizmus „kinövéseinek” megnyirbálására, de a magántulajdon fokozott védelmére szorítkoznak, érvényt szerezni. Csak mint valamely, a mai társadalomban vezetésre képes osztály sleppje jöhet tekintetbe. A Horthy elleni legitimista ellenzék azért látszhatott hatalmasnak, mert ez a vezetés – a feudális nagybirtok és finánctőke vezetése – megvolt. Ezért látszott, mintha Horthy és Bethlen egy október felé közelednének, mint Károly és Tisza 1918-ban. De csak a Jászi-féle vak ideológusok képzelhették, hogy itt nem egy megfordított októberről van szó. Akkor a forradalmi proletariátus volt a (bár áruló és rossz vezetés alatt álló) forradalom középpontja. Most az átalakulás osztálytartalma a feudális nagybirtok és finánctőke uralomra jutása volt.
Abban a pillanatban tehát, amikor kiderült, hogy ezek az osztályok Bethlennel és Bethlenen keresztül akarnak uralomra jutni, amikor másfelől nyilvánvaló lett, hogy a szociáldemokrata párt megakadályozza a proletariátus komoly küzdelmét – vezető nélkül marad az egész úgynevezett ellenzék. Felbomlott tábor nélkül maradt, egymással veszekedő, egymásra féltékenykedő vezéri klikkekre, amelyek mögött komoly erők nem állanak, joggal hivatkozhatott Klebelsberg arra, hogy a kormány szempontjából csak a szociáldemokraták részvétele fontos a választáson, hogy Andrássytól Rassayig az ellenzék milyen álláspontot foglal el, az teljesen közömbös. Akár részt vesznek a választásokon, akár nem, nem jönnek komolyan számba többé.
Legszánalmasabb és egyúttal legtanulságosabb a kisgazda „ellenzék” összetörése. Miután a legitimista köntösbe burkolt kapitalista törekvések ellen megvédték Horthyt, szinte ellenállás nélkül hajoltak meg ugyanazon kapitalizmus előtt. Nemcsak Nagyatádi, hanem Szij Bálinték,[3] a valódi kisgazdák is képtelennek bizonyultak bármiféle komoly ellenállásra. Nem mintha nem állanának elégedetlen tömegek mögöttük. Ellenkezőleg. Hiszen az ő feladatuk éppen abból áll: ezeket az elégedetlen tömegeket leszerelni, és a kapitalista uralom béres szolgáivá tenni. De a birtokos parasztság képtelen osztályérdekeit másképpen, mint negatív ellentállás formájában kifejezésre juttatni. A kisgazda „ellenzék” feladta a választások titkosságát. Fel fogja adni – néhány város kivételével – a maga komoly képviseltetését a parlamentben. És ezzel feladja összes lényeges osztályköveteléseit, elsősorban a földreform követelését. Hogy ezzel a falusi osztályharc nem szűnik meg, az természetes. Csak éppen kiderült, hogy a párt, hogy maga a birtokos parasztosztály képtelen az azt mozgató érdekeknek érvényt szerezni.
De a városi kispolgárság összeomlása nem kisebb, mint a falusié. Itt bizonyos tekintetben erősebb volt az ellentállás (Gömbösék szerepe a Károly-puccs körül és után.) De azért mihelyt komoly lett a Bethlen-féle nagytőkés-nagybirtokos kombináció, ez a réteg, a legitimisták ellenzékének központja behódolt. Mert: a kispolgárság zöme, amikor érzi, hogy itt van, aki tud neki parancsolni, meghunyászkodik. Először a legélesebben lumpenproletár elemek (Gömbösék) csatlakoztak. De a feloszlás, a bomlás csirái mélyen benne vannak már a „keresztény” pártban is. Annak ellenzéki szerepe is felette kétes. Sőt, széles rétegek nagyon hajlandók nyíltan támogatni Bethlent.
A radikális kispolgárok mögött nem állanak, nem állhatnak tömegek. Nem állottak 1918 októberében sem. Még kevésbé most, amikor a forradalom tapasztalatai rendpártot csináltak a radikálisokból. Alkotmányos kretenizmusba esnek bele, még ha ez a „alkotmány” a Horthy–Friedrich-alkotmány is. Ezért voltak hajlandók Rassayék is mindenféle választójogi kompromisszumba belemenni csak azért, hogy megóvassék az „alkotmány”, hogy ne legyen felülről jövő államcsíny, mert még jobban félnek az esetleges alulról jövő államcsínytől. A magyar oktobristák ma már az októbert sem veszik komolyan, annyira félnek az azt követő 1919 márciusi lehetőségektől. De éppen alkotmányos kretenizmusuk miatt veszélytelenek Bethlen számára. Őtőlük nyugodtan megszeghette az „alkotmányt”. A kispolgári ideológusok csak „lojális” ellenzéket csinálnak, és a kispolgári tömegek vagy szétporladnak és semlegességbe süllyednek, vagy a „lojális” ellenzéknél jobban szeretik a lojális kormánypártiakat.
Más okból, de ugyanígy teszi lehetetlenné Andrássyékat és részben a Vázsonyi[4]-fajta demokratákat az alkotmányos kretenizmus. Ha ők, akik a Károly-puccsok idején mit sem törődtek az „alkotmánnyal”, most szintén minden kompromisszumra hajlandók lettek volna az „alkotmánysértés” elkerülése kedvéért, akkor ez azért van, mert ők lényegében, osztálytartalmában ugyanazt akarják, mint Bethlen. De mert ugyanazt akarják, mert úgyszólván csak személyi, klikkellentétek választják el őket tőle, éppen úgy tehetetlenek vele szemben, mint annak idején Tisza István „ellenzékei” tehetetlenek voltak vele szemben. Ahol a követelések osztálytartalmában nincs lényeges különbség két csoport közül, ott az osztály döntő rétegei ahhoz csatlakoznak, aki az osztályérdekeket erélyesebben tudja képviselni. Egy ideig úgy látszott, hogy ez Károly lesz Horthy ellen. Ma Bethlen–Horthy a – pillanatnyilag – üres legitimizmus ellenében. Osztályok nem szentimentálisak, és nem ragaszkodnak üres jelszavakhoz. Andrássy és társai ma egy vezérblokk, követők nélkül.
Ma, amikor Bethlennek sikerült megnyernie az ellenforradalom komoly vezető rétegeinek támogatását, múlhatatlan volt, hogy elemeire bomoljék az az osztálytartalmában – és ezért ideológiájában is – vegyes társaság, amely mint ellenzék szerepelt vele szemben.
[1] Röpiratok, Wien 1922. március 21. (2. sz.), 3–4. o. – A szerk.
[2] Heinrich Ferenc (1866–1925) nagytőkés, kereskedelmi miniszter. Az I. világháború idején a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke, Lánczy Leó mellett a hadigazdálkodás megszervezője. 1917. augusztus 17-től szeptember 17-ig és november 24-től 1920. március 15-ig a Friedrich-, majd a Huszár-kabinet kereskedelemügyi minisztere. 1918-ban létrehozta a Magyar Polgári Pártot, majd 1920-ban a Nemzeti Középpártot, ennek széthullása után, 1922-ben pedig a Nemzeti Polgári Pártot. 1920-tól haláláig nemzetgyűlési képviselő. – A szerk.
[3] Szij Bálint, a Kisgazdapárt egyik vezetője, képviselő, 1927-től a felsőház tagja, 1930-tól az újjáalakult Kisgazdapárt elnöke. – A szerk.
[4] Vázsonyi Vilmos ügyvéd (1868–1926). 1901-ben demokrata párti programmal országgyűlési képviselővé választották. Több figyelmet keltő perben való szereplése után 1917-ben az Esterházy-, majd a Wekerle-kormány igazságügy-minisztere. Fellépett a háborúellenes mozgalmak ellen, ellenezte az Oroszországgal való békekötést, választójogi javaslata konzervatív volt, az 1918-as októberi forradalom elől emigrált, és csak az ellenforradalom hatalomra jutása után tért haza. Nemzeti Demokrata Polgári Párt néven újjászervezett pártja a legitimistákat támogatta. A frankhamisítási ügy parlamenti tárgyalásán a kisebbségi vélemény egyik szerkesztője volt, az ügy tárgyalása idején hunyt el. – A szerk.