A parlamentarizmus kérdéséről[1]

 

1.
Mostanában általánosan elterjedt vélemény, hogy a parlamentarizmus kérdése nem elvi, hanem pusztán taktikai kérdés. Ez a tétel, bár kétségtelenül helyes, sok szempontból zavaros. Ha el is tekintünk attól, hogy csaknem minden alkalommal azok hangoztatják, akik – a gyakorlatban – a parlamentarizmus mellett foglalnak állást, hogy tehát e kijelentés csaknem minden esetben a parlamentarizmus mellett való állásfoglalás is egyben, nagyon keveset mondunk azzal, ha kijelentjük, hogy egy kérdés nem elvi, hanem csak taktikai természetű. Kivált mert nem rendelkezvén a szocializmus igazi ismeretelméletével, egyáltalán nem tisztázott a taktikai kérdések és az elvek viszonya.

Még jelzések formájában sem tárgyalhatjuk behatóan ezt a problémát, ennek ellenére hangsúlyoznunk kell néhány dolgot. A taktika az elméletileg megállapított elvek gyakorlati alkalmazása. A taktika tehát az összekötő kapocs a célkitűzés és a közvetlenül adott valóság közt. Meghatározottsága éppen ezért kettős. Meghatározzák egyrészt a kommunizmus szilárdan megállapított elvei és célkitűzései. Meghatározza másrészt az állandóan változó történelmi valóság. Mikor ismételten szó esik a kommunista taktika nagyfokú hajlékonyságáról – legalábbis ha arról van szó, milyennek kellene lennie –, akkor a dolog helyes megértéséhez tudnunk kell, hogy a kommunista taktikának ez a hajlékonysága a kommunizmus elvi szilárdságának egyenes következménye. A kommunizmus változatlan elvei csak azért őrizhetik meg ezt a hajlékonyságot, mert hivatásuk, hogy a szakadatlanul változó valóságot élő és gyümölcsöző módon alakítsák. Merev és sematikus minden „reálpolitika”, minden elvtelen cselekvés; s annál inkább ilyen, minél makacsabbul hangoztatják elvektől mentes jellegét (pl. a német imperialista politika). Semmiféle „reálpolitika” sem szüntetheti meg a változások közepette megmaradó állandóságot, a sokféleségben rejlő irányadó mozzanatot. Ha ezt a szerepet nem tudja betölteni olyan elmélet, amely képes a tények termékeny befolyásolására és önmagának a tények által való megtermékenyítésére, akkor a megszokás, a sablon és rutin lép a helyébe, ezek pedig képtelenek az adott pillanat követelményeihez alkalmazkodni.

A kommunista taktika abban különbözik minden polgári vagy szociáldemokrata-kispolgári „reálpolitikus” taktikától, hogy az elméletben, az elvekben van lehorgonyozva. Ha tehát a kommunista párt számára taktikai kérdésként határozunk meg egy problémát, akkor a következő kérdésekre várunk választ: először is: milyen elvektől függ az adott taktikai kérdés? Másodszor: tekintve ezt az összefüggést milyen történelmi helyzetben alkalmazható a taktika? Harmadszor: ismét csak tekintve ezt az összefüggést, milyennek kell lennie az adott taktikának? Negyedszer: az elvi kérdésekkel való összefüggésüket számba véve hogyan kell elképzelnünk a különböző taktikai részletkérdések összekapcsolását?

2.
Ha a parlamentarizmust mint a kommunizmus taktikai kérdését akarjuk közelebbről meghatározni, akkor mindig egyrészt az osztályharc elvéből, másrészt pedig az egymással szemben álló osztályok anyagi és ideológiai erőviszonyainak jelenlegi, valóságos helyzetére vonatkozó konkrét elemzésekből kell kiindulnunk. Ebből mindjárt két döntő jelentőségű kérdésfeltevés adódik. Először is, hogy mikor jön egyáltalán számításba a proletariátus fegyvereként és taktikai eszközeként a parlamentarizmus? Másodszor: hogyan kell felhasználni e fegyvert a proletariátus osztályharcának érdekében?

A proletariátus osztályharca lényege szerint tagadja a polgári társadalmat. Ez semmiképpen sem a Marx által joggal kigúnyolt politikai közömbösség az állammal szemben. Éppen ellenkezőleg, olyan harcmodor, amelyben a proletariátust egyáltalában nem kötik a polgári társadalom által, saját céljai megvalósítása érdekében kiépített formák és eszközök, amelyben a kezdeményező fél minden esetben a proletariátus. Csupán azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a proletár osztályharcnak ez az egészen tiszta formája csak nagyon ritkán bontakozhat ki tisztán. Mindenekelőtt azért, mert bár a proletariátus történetfilozófiai küldetése alapján állandó harcot folytat a polgári társadalom létezése ellen, adott történelmi helyzetekben nagyon gyakran defenzívába kényszerül a burzsoáziával szemben. A proletariátus osztályharcának eszméje nagy offenzíva a kapitalizmussal szemben, ezt az offenzívát mintha a történelem kényszerítené rá a proletariátusra. A proletariátus mindenkori taktikai helyzetét ezért legegyszerűbben annak offenzív vagy defenzív jellegével lehet leírni. Az eddig elmondottakból már következik, hogy a defenzív helyzetekben olyan taktikai eszközöket is fel kell használni, amelyek legbenső lényegük szerint ellentmondanak a proletár osztályharc eszméjének. Ezeknek az eszközöknek a persze szükséges alkalmazása esetén mindig fennáll az az esély, hogy veszélyeztetik a proletariátus osztályharcát, azaz a célt, melynek érdekében alkalmazzák őket.

A parlament a burzsoázia őseredeti eszköze, így csak a proletariátus defenzív fegyvere lehet. Önmagától adódik tehát a válasz alkalmazásának „mikor”-jára: az osztályharc olyan szakaszában kell felhasználni, amikor a proletariátus – akár a külső erőviszonyok, akár pedig saját ideológiai éretlensége következtében – nem képes saját támadó eszközeivel harcolni a burzsoázia ellen. Ha parlamenti tevékenységbe fog, az tehát minden kommunista párt számára annak tudatát és beismerését jelenti, hogy belátható időn belül nem várható forradalom. Az ily módon defenzívába szorult proletariátus ekkor felhasználhatja agitációs és propagandacélokra a parlament szószékét; pótlékként, a véleménynyilvánítás rendelkezésére nem álló formái helyett kihasználhatja azt a „szabadságot”, amelyet a burzsoázia a parlament tagjai számára biztosít; a burzsoáziával folytatott parlamenti csatározásokat felhasználhatja arra, hogy összegyűjtse saját erőit, és felkészüljön a burzsoázia elleni igazi, tulajdonképpeni harcára. Magától értetődik, hogy ez az időszak akár hosszú ideig is tarthat; ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy egy kommunista párt számára a parlamenti tevékenység sohasem lehet több, mint tulajdonképpeni harcának előkészítése – nem lehet e harc maga.

3.
A parlamenti taktika alkalmazásának időpontjánál is nehezebb meghatározni azt, hogyan viselkedjen a kommunista frakció a parlamentben. (A két kérdés egyébként szorosan összefügg.) Csaknem mindig Karl Liebknecht és a bolsevik duma-frakció példájára hivatkoznak.[2] Mindkét példa azt bizonyítja azonban, hogy milyen nehéz a kommunistáknak megtalálniuk a helyes parlamenti magatartást, milyen rendkívüli képességekkel kell rendelkezniük a kommunista parlamenti képviselőknek. A nehézséget röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy a kommunistáknak a parlamentben kell a parlament ellen harcolniuk – mégpedig olyan taktikával, amelyik egyetlen pillanatra sem helyezkedik a burzsoázia, a parlamentarizmus talajára. Nem arról van szó, hogy „tiltakozni” kell a parlamentarizmus ellen, hogy „harcolni” kell ellene a „viták” során (mindez még parlamentarizmus, legális aktus, forradalmi fázis). A parlamentarizmus, a burzsoázia uralma ellen tettel kell harcolni magán a parlamenten belül.

Ennek a forradalmi tettnek a célja az, hogy ideológiailag előkészítse a proletariátusnak a defenzívából az offenzívába való átmenetét; vagyis a burzsoáziát – és szociáldemokrata cinkosait – arra kényszerítse, hogy osztálydiktatúrája olyan formában kerüljön napvilágra, amely veszélyeztetheti e diktatúra további fennállását. Nem szavakban gyakorolt kritikáról van tehát szó akkor, amikor a burzsoázia parlamenten belüli leleplezésének kommunista taktikájáról beszélünk (ez sokszor a burzsoázia által megtűrt puszta forradalmi frazeológia is lehet), hanem a burzsoázia provokálásáról; arról, hogy a burzsoáziát olyan nyílt eljárásra, tettek által történő önleleplezésre kényszerítsük, amely az adott pillanatban számára kedvezőtlen lehet. Mivel a parlamentarizmus a proletariátus defenzív taktikája, a feladat, hogy a defenzívában is a proletariátus oldalán maradjon a taktikai kezdeményezés, a burzsoázia előnyomulása pedig magára a burzsoáziára nézve váljon végzetessé.[3]

Ez az egészen rövid és nyers ábrázolás remélhetőleg már világosan láttatja ennek a taktikának a rendkívüli nehézségeit. Az első nehézség, amelyen csaknem kivétel nélkül minden parlamenti csoport zátonyra fut, hogy magában a parlamentben kell elérni a parlamentarizmuson való valóságos túljutást. Hiszen az uralkodó osztályok cselekvésének legélesebb kritikája is puszta szó, puszta forradalmi frázis marad, ha nem megy túl a parlamenti kereteken. Ha nem az a következménye, hogy az osztályharc éppen e mozzanattal kapcsolatban lángol fel, hogy az osztályellentétek nyílt s ezáltal a proletariátus ideológiai fejlődését gyorsító módon kerülnek napvilágra. Éppen itt bukkanunk rá az opportunizmusnak, a parlamenti taktika nagy veszélyének végső alapjaira: opportunista minden olyan parlamenti tevékenység, amely lényegében és hatásában nem megy túl a parlamenten, vagy legalábbis tendenciájában nem hordozza a parlamenti keretek szétrobbantását. Ezen a legcsekélyebb mértékben sem változtathat még az e kereteken belül gyakorolt, legélesebb kritika sem. Ellenkezőleg: mivel a polgári társadalom éles kritikája lehetségesnek tűnik a parlament keretei között, hozzájárul a burzsoázia leghőbb kívánságához, a proletariátus osztálytudatának elhomályosításához. A polgári-parlamenti demokrácia fikciója ugyanis éppen azon nyugszik, hogy a parlament nem az osztályelnyomás, hanem „az egész nép” szerveként jelenik meg. A verbális radikalizmus azért opportunista és elvetendő, mert erősíti – parlamenti lehetősége folytán – a proletariátus öntudatra még nem ébredt rétegeiben az ezzel a fikcióval kapcsolatos illúziókat.

A parlamentet tehát mint parlamentet kell szabotálni, a parlamenti tevékenységnek túl kell mennie a parlamentarizmuson. Ha ezt a feladatot állítjuk a kommunisták parlamenti képviselete elé, akkor egy olyan további taktikai nehézséggel kell számolnunk, amely még abban az esetben is igencsak veszélyezteti a munkát, ha az opportunizmus veszélye már leküzdöttnek tekinthető. Azzal, hogy a kommunista parlamenti frakció minden erőfeszítése ellenére is a burzsoázia kezében marad a kezdeményezés és ennélfogva a taktikai fölény is. A taktikai fölényt ugyanis az határozza meg, hogy a harcoló felek közül melyik tud a maga számára kedvező harci feltételeket kényszeríteni a másikra. Már említettük, hogy a harcnak a parlamenti kereteken belül maradása a burzsoázia taktikai győzelme; a proletariátusnak ezért sokszor választania kell: vagy kikerüli a döntő jelentőségű harcot (a parlamentarizmus keretein belül marad: az opportunizmus veszélye), vagy olyan időpontban megy túl a parlamentarizmuson, akkor fordul a tömegekhez, amikor ez a burzsoázia számára kedvező. A kérdés megoldhatatlanságának legvilágosabb példáját az olasz proletariátus jelenlegi helyzete szolgáltatja. A nyíltan kommunista zászlók alatt, nagyszabású „agitációként” lefolyt választások nagyszámú mandátumhoz juttatták a pártot. Mi ezután a teendő? Vagy részt kell venni a parlament „pozitív munkájában”, ahogy Turati[4] és a hozzá hasonlók kívánják; a következmény az opportunizmus győzelme, a forradalmi mozgalom apálya. Vagy nyíltan szabotálni kell a parlamentet; ennek következtében előbb vagy utóbb nyílt összecsapásra kerül sor a burzsoáziával, ennek időpontját azonban nem a proletariátus választja meg. Félreértés ne essék: nem abból a nevetséges előfeltételezésből indulunk ki, hogy „ki lehetne választani” a forradalom „pillanatát”; ellenkezőleg, meggyőződésünk, hogy a forradalom kitörése spontán tömegakciók következménye, s a párt szerepe ebben az esetben a cél tudatosítása és az iránymutatás. Mivel azonban az összecsapás kiindulópontja a parlament, éppen ez a spontaneitás kerül veszélybe. Vagy üres demonstrációvá válik a parlamenti akció (ennek következményei hosszú távon kifárasztják és eltompítják a tömeget), vagy a burzsoázia sikeres provokációjára vezet. Ez utóbbitól való félelmében az olasz frakció reménytelenül ingadozik az üres demonstrációk és a forradalmi szólamok óvatos opportunizmusa között. (Igaz, hogy e módszertani-taktikai hibák mellett tartalmi-taktikai hibákat is elkövettek – példa rá a köztársaság mellett való kispolgári tüntetés.)

4.
E példából egészen világosan adódik a tanulság, milyen veszélyes lehet a proletariátus számára egy „választási győzelem”. Az olasz pártot fenyegető legnagyobb veszély ugyanis az, hogy parlamentellenes tevékenysége könnyen a parlament szétrobbantásához vezethet – holott az olasz proletariátus ideológiailag és szervezetileg nem eléggé érett e döntő csatára. A választási győzelem és a felkészületlenség között feszülő ellentmondás rávilágít annak a parlamentarizmus mellett fölhozott érvnek a gyengeségére, amely azt a proletariátus „seregszemléjének” tekinti. Ha ugyanis az elnyert szavazatok valóban megannyi kommunistát jelentenének, feleslegessé válnának ezek a meggondolások – már adva volna az ideológiai érettség.

Ebből azonban az is kitűnik, hogy a választási agitáció puszta propagandaeszközként sem problémamentes. A kommunista párt propagandájának célja, hogy világosságot teremtsen a proletártömegek osztálytudatában, osztályharcra szólítsa a tömegeket. Ennek megfelelően a lehető leginkább meg kell gyorsítani a proletariátuson belüli differenciálódási folyamatot. Csak ezáltal érhető el, hogy a forradalmi proletariátus tudatos és szilárd magja, a kommunista párt mennyiségileg és minőségileg kibontakozzon; s hogy másrészt a párt a forradalmi cselekvés szemléltető oktatása révén magával ragadja és helyzetük forradalmi tudatára ébressze a csak félig tudatos rétegeket. A választási agitáció rendkívül kétséges eszköz ehhez. A szavazatok leadása ugyanis nemcsak hogy nem tett, hanem annál sokkal rosszabb: látszat-tett, a tett illúziója – hatása nem az eszmélkedés, hanem a tudat elhomályosulása. Látszólag hatalmas sereg jön így létre, amely azonban teljesen csődöt mond, mihelyt komoly helytállásra volna szükség. (A német szociáldemokrácia 1914 augusztusában).

Ez a tényállás a parlamenti pártok tipikusan polgári lényegéből következik. A parlamenti, polgári pártok végső – gyakran nem tudatos – célja éppen úgy az osztálytudat elhomályosítása, mint a polgári társadalom egész szervezetéé. A népesség elenyésző kisebbségeként a burzsoázia csak úgy képes fenntartani uralmát, hogy az összes anyagilag és ideológiailag ingadozó, világos tudattal nem rendelkező réteget maga mögé sorakoztatja fel. A polgári-parlamenti párt ezért a legkülönbözőbb osztályérdekek eredőjét testesíti meg (a kapitalizmus álláspontjáról természetesen mindig jelentősebb a látszólagos, mint a valódi kompromisszum). Ha a proletariátus részt vesz a választási harcban, akkor csaknem mindig ezt a pártstruktúrát kényszerítik rá. A választási mechanizmus önmozgása, az a sajátossága, hogy a lehető legnagyobb „győzelem” érdekében működik, a jelszavaknak olyan irányt szab, hogy segítségükkel meg lehessen nyerni a „szimpatizánsokat”. És ha ez nem is történik meg, vagy legalábbis nem tudatosan történik, a választás egész technikája akkor is a „szimpatizánsok” elcsábításán alapul, ami azt a végzetes veszélyt vonhatja maga után, hogy elválik a tett az érzülettől, felébred a hajlandóság a polgáriasságra és az opportunizmusra. A kommunista pártok nevelő tevékenysége, a proletariátus világos tudattal nem rendelkező és ingadozó csoportjaira gyakorolt hatása csak akkor járhat eredménnyel, ha a forradalmi cselekvés nyújtotta szemléltető oktatás által megszilárdítja azokban a forradalmi meggyőződést. A választási hadjáratok – polgári lényegüknek megfelelően – éppen ellenkezőleg irányba hatnak, és ezt a hatást csak a legritkább esetben lehet leküzdeni. Az olasz párt is áldozatul esett ennek a veszélynek. A párt jobbszárnya pusztán választási jelszónak tekintette a III. Internacionáléhoz való csatlakozást és a tanácsköztársaság követelését. Így csak később – valószínűleg kedvezőtlenebb körülmények között – kezdődhet meg a differenciálódás folyamata, a tömegek valóságos megnyerése a kommunista cselekvés számára. A választási jelszavak, már csak azért is, mert nincsenek közvetlen kapcsolatban a cselekvéssel, általában is furcsa hajlandóságot mutatnak az ellentétek elmosására, az eltérő irányzatok egyesítésére. Az osztályharc jelenlegi szakaszában, amikor a proletariátus valóságos, tevékeny egységének megvalósításáról, nem pedig a régi pártok látszategységéről van szó, nagyon problematikusak ezek a tulajdonságok.

5.
A parlamenten belül zajló kommunista akció csaknem leküzdhetetlen nehézségei közé tartozik az is, hogy a parlamenti csoport általában túlzottan nagy önállósággal és öntörvényűséggel rendelkezik a párt életében. Magától értetődik, bár közelebbről nem tárgyalható, hogy ez a polgári pártok számára előnyös.[5] Ha azonban valami hasznos a burzsoázia számára, akkor az csaknem mindig problematikus a proletariátus szempontjából. Így van ez ebben a tekintetben is, és csak akkor van némi kilátás a parlamenti taktika imént említett veszélyeinek elkerülésére, ha a parlamenti tevékenység teljes mértékben és feltétel nélkül alá van vetve a parlamenten kívüli központi vezetésnek. Ez elméletileg magától értetődőnek tűnik, a gyakorlat azonban arra tanít, hogy a párt és parlamenti frakció között a viszony csaknem minden esetben fordított, és a párt a parlamenti frakció uszályába kerül. Ezt bizonyítja Liebknecht esete is a háború alatt, aki – természetesen teljesen hiábavaló módon – saját Reichstag-frakciójával szemben a pártprogram kötelező érvényére hivatkozott.”[6]

A parlamenti frakció és párt viszonyánál még bonyolultabb a parlamenti frakció és a munkástanács viszonya. Azok a nehézségek, amelyekbe itt az elméletileg helyes kérdésfeltevés ütközik, élesen rávilágítanak arra, természete szerint milyen problematikus a parlamentarizmus a proletariátus osztályharcában. A munkástanácsok az egész (tudatos és nem tudatos) proletariátus szervezeteiként már puszta jelenlétükkel is túlmutatnak a polgári társadalmon. Lényegüknél fogva a proletariátus kibontakozásának, akcióképességének és hatalmának forradalmi szervezetei, s mint ilyenek, a forradalom fejlődésének igazi mércéjét jelentik. Mert amit a munkástanácsok tesznek vagy elérnek, azt mind az ellenálló burzsoáziától kell elragadniuk; ezért nemcsak eredményként értékes, hanem elsősorban az osztálytudatos cselekvésre való nevelés eszközeként. Éppen ezért a „parlamenti kretenizmus” csúcsa, amikor kísérletet tesznek arra (például az USPD), hogy „az alkotmányban horgonyozzák le” a munkástanácsokat, s legális eszközökkel biztosítsák meghatározott tevékenységi területüket. A legalitás a munkástanács halála. Mint a forradalmi proletariátus offenzívájának szerve, a munkástanács csak akkor létezik, ha a polgári társadalmat létében fenyegeti, ha lépésről lépésre kiharcolja és előkészíti e társadalom lerombolását és ezzel a proletártársadalom felépítését. Létezése azonnal látszatlétezéssé válik, mihelyt legális lesz, mihelyt a kompetencia megszabott határaival bíró szervezetként besorolják a polgári társadalomba; a munkástanácsból a vitaklubnak, a bizottságnak és a parlament karikatúrájának valamiféle keveréke válik.

Létezhet-e egyáltalán egymás mellett a proletariátus taktikai fegyvereként a munkástanács és a parlamenti frakció? Kézenfekvő volna az egyik offenzív, a másik pedig defenzív karakteréből arra következtetni, hogy kölcsönösen kiegészítik egymást.[7] Az ilyenfajta kibékítési kísérletek azonban nem veszik figyelembe, hogy az osztályharcban az offenzív és defenzív dialektikus fogalmak, és mindkettőjük a cselekvés egész világát zárja magába (egyes offenzív vagy defenzív jellegű akciókat), s így csak az osztályharc meghatározott szakaszán, akkor azonban kizárólagos[8] érvénnyel alkalmazható. A két szakasz közti különbséget a legrövidebben és az itt tárgyalt kérdés szempontjából a legvilágosabban így lehetne meghatározni: a proletariátus mindaddig defenzívában van, amíg el nem kezdődik a kapitalizmus felbomlási folyamata. Ha elkezdődik a gazdasági fejlődésnek ez utóbbi szakasza, akkor a proletariátus offenzívára kényszerül, függetlenül attól, hogy tudatosodik-e benne ez a változás vagy sem, sőt hogy „tudományosan” megállapíthatónak és bizonyíthatónak tűnik-e számára. Mivel azonban az ideológia fejlődésfolyamata nem egyszerűen követi a gazdasági fejlődést, még csak nem is egészen vele párhuzamosan alakul, ritka, hogy a proletár osztályharc offenzív szakaszának lehetősége és szükségszerűsége a proletariátust ideológiailag megfelelően fölkészülve találja. Bár a tömegek spontán cselekvése a gazdasági helyzet következtében forradalmi irányt vesz, az opportunista vezető réteg – amely nem akar és nem is tud elszakadni a defenzív szakasz megszokásaitól – mindig hamis vágányokra tereli, vagy mindenestül szabotálja. Az osztályharc offenzív szakaszában a proletariátussal ezért nemcsak a burzsoázia és az általa vezetett rétegek állnak szemben, hanem saját korábbi vezető rétege is. A kritika tárgya most már nem elsősorban a burzsoázia (fölötte már a történelem ítélt), hanem a munkásmozgalom jobbszárnya és centruma, a szociáldemokrácia, amelynek a segítsége nélkül a kapitalizmusnak a legcsekélyebb kilátása sem lenne egyetlen országban sem arra, hogy akár csak időlegesen is úrrá legyen jelenlegi válságán.

A proletariátus által gyakorolt kritika azonban a tett kritikája, a forradalmi cselekvés által való nevelődés, tehát szemléltető oktatás. Ennek az elképzelhető legalkalmasabb eszközei a munkástanácsok. Bármely vívmánynál, amelyet a proletariátus javára ki tudtak vívni, fontosabb nevelő funkciójuk. A munkástanács a szociáldemokrácia halála. Míg a parlamentben mindig van lehetőség arra, hogy a valóságos opportunizmust forradalmi szólamok leplezzék, addig a munkástanács cselekvésre kényszerül – ellenkező esetben megszűnik létezni. Ez a cselekvés, amelynek tudatos vezetője a kommunista párt kell legyen, elvégzi a ma szükséges kritikát, az opportunizmus megszüntetését. Nem csoda, hogy a szociáldemokrácia visszaretten a rákényszerített önkritikától. Az orosz munkástanácsoknak az első és második forradalom között lejátszódott fejlődése világosan megmutatja ennek a fejlődésnek az útját.

Ezzel elméletileg-taktikailag meghatároztuk a munkástanács és parlament helyét: ahol (akár a legszerényebb keretek között is) lehetővé válik a munkástanács, ott felesleges a parlamentarizmus. Sőt, nemcsak felesleges, hanem veszélyes is: lényegéből fakad ugyanis, hogy a keretei között gyakorolható kritika csak a burzsoázia kritikája, nem a proletariátus önkritikája. A proletariátusnak azonban, mielőtt a felszabadulás boldog országába lép, keresztül kell mennie az önkritika tisztítótüzén; itt szünteti meg és veti el a kapitalista időszakra jellemző és legnyilvánvalóbban a szociáldemokráciában megmutatkozó alakját, s tisztul meg ezáltal.

 

[1] Zur Frage des Parlamentarismus, Kommunismus, Wien 1920. március 1. (I. évf. 6. sz.), 161–172. o.; kötetben németül: Georg Lukács: Taktik und Ethik, (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 175. skk. o. – a cikket Lukács „G. L.” szignóval jegyezte – Berényi Gábor fordítása (a fordítás először a Lukács György: Történelem és osztálytudat című kötetben jelent meg, Magvető, Budapest 1971, 91–104. o.; kisebb javításokkal közöljük).

Lukács cikke a következő szerkesztőségi megjegyzés kíséretében jelent meg a lapban: „Ezzel folytatjuk vitánkat a kommunista taktikáról.” A vitát R. L. (Rudas László) Fragen der kommunistischen Taktik című cikke nyitotta meg (Kommunismus, 1920. február 22., 130–135. o.), a Lukács által hivatkozott Radek-brosúra tudniillik kiindulópontul szolgált azokhoz az Irányelvekhez (Leitsätze über die Taktik der Kommunistischen Internationale im Kampfe um die proletarische Diktatur), melyeket a Komintern Nyugat-európai Irodája adott ki a szekciók számára. A Kommunismus 18. számában, 1920. május 8-án Kun Béla (B. K.) a következő lapalji jegyzetben (553. o.) határolódott el Lukácstól: „Hadd említsem meg külön, hogy a KPD álláspontjának megítéléséhez hozzá tartozna a parlamentben kifejtendő kommunista akció értékelése is, mely elképzelhetetlen a német forradalom jelenlegi helyzetének elemzése nélkül. Ez túlmenne ennek a cikknek a keretein, és egyebekben a két említett határozat [tudniillik az osztrák pártnak a parlament bojkottja, a német pártnak a parlamenti részvétel mellett való döntése] maradéktalan összevetéséhez a helyzetek alapvető különbsége miatt aligha lehetne közös alapot találni. – Anélkül hogy a kommunista parlamenti taktika és különösen a németországi kommunista parlamenti akció kérdésében állást akarnánk foglalni, e cikk szerzője megjegyezné, hogy nem osztja G. L. elvtársnak a Kommunismus 6. számában a parlamenti akciót illetően kifejtett álláspontját.” – Lukács parlamentarizmus-cikkéről a Kommunismus 1920-as évfolyamának 1–18. számait a Kommunyiszticseszkij Internacional 1920. június 14-i számában recenzeáló Lenin is tett néhány bíráló észrevételt (LÖM, XLI., 129–131. o.). Ennek a bírálatnak bizonyos legendája támadt kommunista intellektuel körökben: a berlini Die Rote Fahne 1925. január 6-i számában „némiképp különösnek” nevezte, hogy a Malik kiadó (Lukács Geschichte und Klassenbewußtseinjének kiadója) egy hirdetésben „Lukács elvtársat, akinek ideológiáját Lenin hevesen támadta, Lenin szellemében író tudósnak nevezi”. Lukács kénytelen volt nyilatkozatban pontosítani, mikor és mely tekintetben érte is őt a bírálat; a nyilatkozatot a Die Rote Fahne a január 25-i számban közölte. – A szerk.

[2] Legutóbb [Karl] Radek: Die Entwicklung der Weltrevolution [und die Taktik der kommunistischen Parteien im Kampfe um die Diktatur des Proletariats, Berlin, 1920], 29.

[3] Bizonyára erre a taktikára gondol Engels is, gyakran – többnyire szándékosan – félreértett előszavában, amelyet az Osztályharcok Franciaországbanhoz írt. Azt mondja, hogy a rend pártjait az általuk teremtett „törvényes” állapotok semmisítik meg. Leírása kétséget kizáróan egy defenzív állapot leírása.

[4] Filippo Turati (1857–1932) olasz szocialista politikus, jogász. 1892-ben az Olasz Szocialista Párt egyik megalapítója, 1896–1924-ig parlamenti képviselő. A PSI 1912-es, Reggio Emilia-i kongresszusa után pártjában kisebbségbe került, 1922-ben elhagyta a pártot, és létrehozta a PSU-t, az egyesült szocialista pártot. 1922–26-ban képviselőként és publicistaként jelentős antifasiszta tevékenységet folytatott; 1926-ban emigrálni kényszerült. – A szerk.

[5] Ez összefügg azoknak az előnyöknek a kérdésével, amelyeket a hatalom úgynevezett megosztása jelent a burzsoázia számára.

[6] [Karl Liebknecht:] Klassenkampf gegen den Krieg [Berlin 1915], 53. o.

[7] Max Adler javaslata a munkástanácsról mint második kamaráról.

[8] A Kommunismus-beli közlésben voltaképpen auf diese aber den anderen anschließend áll, ezt a Jörg Kammler szerkesztette újabb szövegkiadás az előző mondatból inkább következni tűnő és nyelvtanilag is kézenfekvőbb den anderen ausschließend-re korrigálta; a magyar fordítás a javításhoz igazodik. – A szerk.