A Nelson-szövetség^[1],[2]

 

A tavaly ősszel az SPD-ből kizárt Nelson-szövetség (az 1917 áprilisában megszerveződött, 1923-ban az SPD-hez csatlakozott Internationaler Jugendbund)[3] az elméletet illetően tisztes polgári forradalmi múltra tekinthet vissza. A szövetség alapítója és vezetője, Leonard Nelson göttingai professzor tudniillik annak a Friesnek a tanítványa, akit a német diákok wartburgi ünnepségén (1817) tanúsított bátor magatartásáért a Szentszövetség kormányai megreguláztak, aki derekas módon kifejezést adott azoknak a német polgári áramlatoknak, melyek a szabadságharcok után is ragaszkodtak  Németország modern állammá formálásához. És minden bizonnyal Hegel életrajzának legszégyenletesebb mozzanatai közé tartozik, hogy a megrendszabályozott ellen foglalt állást, és Jogfilozófiájának előszavában „a sekélyesség hadvezérének” bélyegezte az üldözött filozófust.[4] De bármily szégyenletes volt is ez a főhajtás a Szentszövetség hatalmasságai előtt, tárgyilag az igazság több szempontból is Hegel oldalán állt. A hegeli jogfilozófia átfogja kora egész valóban létező polgári világát, a jog valóságos fundamentumát – a polgári társadalmat – elemzi, s hozza fogalmára, míg a bátor és tisztességes Fries nem jutott tovább XVII. és XVIII. század természetjogi tanításának fölmelegítésénél, amely tanítás a maga idején ugyan a polgári osztály forradalmának a kifejezője volt, de a kapitalizmus megkésett, bonyodalmas németországi fejlődése során mindinkább valamiféle absztrakt intellektuel-ideológiává korcsosult.

Ha Hegelnek és Friesnek ebben a szembenállásában még a korabeli Németországnak az az elmaradottsága tükröződik, amely lehetővé tette, hogy a „forradalmár” Frieszel szemben a tartalmilag konzervatív, sőt reakciós Hegel képviselje módszertanilag a haladottabb elvet, az imperializmus, a világforradalom korában ez a tulajdonság megszűnik. Amikor ma Nelson megújítja a friesi tanokat, és – még ha a kifejezett vitát mellőzve is – a marxizmus meghaladásaként tálalja fel őket, ebből a szembeállításból eltűnik helyes és helytelen minden Hegel és Fries idejében még hozzátapadt viszonylagossága. Nelson persze mindig a legnagyobb tisztelet hangján beszél Marxról (sőt Leninről is). Ez azonban nem gátolja meg őt abban, hogy lássa, „mely vonások kötik össze a marxizmust egy olyan tannal, mint a Stahl-féle tanítás” (Vom Beruf der Philosophie unserer Zeit,[5] 12.). Mindkettő valamilyen heteronóm politikai elvhez tér meg. És – teszi hozzá Nelson – „amikor a szenvedők és a gondolkodók politikai harci szövetségre lépését követeli (tudniillik Marx), akkor nyilvánvalóan az igazságérzete töri át politikai rendszerének korlátait” (uo. 13.). A marxizmus ábécéjének ez a tökéletes félreismerése nem véletlen kisiklás Nelsonnál. Nem, szorosan összefügg gondolkodásának lényegi alapelveivel, filozófiájának kanti-friesi tradíciójával.

Rögtön hozzátehetjük: ez a kisiklás Nelson legjobb tulajdonságaiból fakad, abból a „civilkurázsiból”, mellyel a háború előtt a vilmosi Németország hatalmai és hatalmasai előtt szolgai módon hajbókoló polgári tudomány ellen harcolt, mellyel eltökélten állást foglalt a háború és a háborús ideológia ellen. Nelson magatartásának tragikomikussága mutatkozik meg azonban abban, hogy noha ebben a szembenállásban erkölcsileg az igazság mindenestül az ő oldalán állt, ám ő maga tárgyilag időnként mélyen az általa támadottak nívója alá süllyedt. E tényállás megvilágítása érdekében csupán Nelson jogfilozófiai műveire szeretnénk egy pillantást vetni. Azért szorítkozunk rájuk, mert egyrészt a rendelkezésünkre álló hely nem engedi meg akár csak futólagosan is megtárgyalnunk Nelson egész filozófiáját, másrészt épp Nelson jogfilozófiai kérdésfeltevései képezik politikai működése kiindulópontját, és szolgálnak ily módon kulcsként annak megértéséhez.

Nelson azért küzd a polgári jogfilozófia ellen, mert az a jogot illetően szkeptikus, nihilista álláspontra helyezkedik, mert a jog érvényességét annak tényleges érvényéből, az úgynevezett pozitív jogból vezeti le, mert, Nelson szavaival, egyfajta „jog nélküli jogtudományt” művel. Szemben ezzel Nelson azt hangsúlyozza, hogy meg kell ismernünk előbb a jog elvét és fogalmát ahhoz, hogy egyáltalában kijelentéseket tehessünk a pozitív jog jogos vagy jogtalan voltáról, hogy a pozitív jog tényleges érvénye még nem garantálja a pozitív jognak mint jognak az érvényességét, hogy mindazok a polgári elméletek, amelyek a jog érvényességét a tényleges hatalmi viszonyokra, a jogérzékre stb. akarják visszavezetni, megoldhatatlan ellentmondásokba kell bonyolódjanak. Ebben kétségtelenül igaza van, csak egész más okokból, mint véli.

A polgári jogtudomány következetes képviselőiben arra a helyes belátásra jut, hogy a jog nem más, mint a polgári társadalom tényleges hatalmi viszonyainak a kifejeződése. De minthogy ezek a tudósok a polgári osztály ideológusai, mindjárt az épp fennálló jog felmagasztalásának valamiféle elvére is rá kell lelniük, ideológiailag dicsőítenünk kell a jog fennállását, ki kell menteniük a jelenkori jogot a relativizmus mocsarából, egyszóval valamilyen „örök elvet” kell keresniük, melynek köszönhetően az épp érvényes jog egyben a „helyes” jognak tűnhet. Ez azonban az álláspontjukról lehetetlen. Épp az a helyes belátásuk, hogy a jog csupán a pozitív jog, kényszeríti őket arra, hogy apologetikus szándékaikat cinikus-meztelen vagy szemfényvesztő-csalárd formában mondják ki, és hozza őket szakadatlan ellentmondásba saját tudományos előfeltevéseikkel.

Mindezen Nelson parádésan keresztüllát. Ám ahelyett hogy egy lépéssel túllépne a polgári jogtudományon, konkretizálná tehát azokat a „tényleges hatalmi viszonyokat”, amelyek amazoknál szükségképp absztraktak maradnak, és visszavezetné őket a társadalom gazdasági szerkezetére, hátrafelé tesz egy lépést: visszanyúl a polgárság forradalmi ideológiájához, a természetjoghoz.

Ezzel azonban még a polgári tudomány állásához képest is hátralép (a marxizmusról nem is beszélve). Hiszen a „természetjog meghaladásának” tudományos folyamata csak kifejeződése annak a reális társadalmi folyamatnak, amely a polgári osztályból forradalmakon át uralkodó osztályt csinált. Amikor a régi természetjog a pozitív jog érvényességét a természet- vagy észjoggal való egybehangzástól  tette függővé, a polgári osztály abbéli akaratát proklamálta, hogy a feudálabszolutizmus „önkényes” és „igazságtalan”, pusztán történeti, pusztán pozitív joga helyébe az „igazi”, az „ésszerű”, a „természetes” jogot állítsa, azaz a kapitalista termelésnek, a polgári osztály uralmának a jogát. És ha ezt  jogot általános emberi jognak gondolták, ebben a követelésben a forradalmi osztály bizodalma fejeződött ki abban, hogy a társadalom általa végbevitt forradalmasítása az egész emberiség javát szolgálja. Ahogy a polgári osztály fokról fokra megszerzi a hatalmat, a pozitív jog mindinkább a burzsoázia saját osztályjogává válik: a „magasabb” jog kártyájának kijátszása elvesztette minden osztályszerű jelentését.  A polgári osztály reakcióssá válásával forradalmi korszakának hagyományai elvesztik számára jelentőségüket:  a természetjog „tudományosan” meghaladottá válik. A polgári jogtudomány – ha következetes marad – tehát arra a megállapításra jut, hogy jog az, ami mint pozitív jog képes társadalmilag érvényt szerezni magának. De ehhez csak kevesekben van meg a bátorság (Max Weber például, aki az államot úgy határozta meg, hogy az, ami „[sikerrel] támaszt igényt a legitim fizikai erőszak monopóliumára”). A legtöbben engednek a magasztaló apológia csábításának. Miután fölismerték a pozitív jog lényegét, megpróbálják érvényességét a dolog megszépítésével (jog és morál egybeesése, a köz érdeke) magasabb polcra emelni.

Ezt a  félszívűséget Nelson nagyon is jól látja. De nem jó felől bírálja. Hiszen ő éppenséggel a természetjog hagyományainak megújítója: „Az igazságosság a jog”, mondja (Philosophische Rechtslehre, 80.). Ám mert a mai társadalomban nincs már olyan osztály, amelyik osztályhelyzetének jogi eszmény és jogi valóság ilyen szembeállítása megfelelne, ez a szembeállítás üres és absztrakt lesz a kezében. És mert minden becsületes igyekezete dacára, hogy fölülkerekedjék a lezüllött polgári gondolkodáson, képtelen a történelmi folyamatot és benne a proletariátus szerepét megérteni, gondolkodása nem is csak absztrakt és utópikus lesz, de absztrakt módon maga is csupán a polgári társadalmat reprodukálja. (Így például a magántulajdon is az „időtlen” jog alkotórésze nála, uo. 67., 92. stb.). Jogeszménye, melyet hívei az osztálynélküli társadalommal azonosítanak, inkább csak egyfajta polgári társadalom, amelyből kimetszették a „kinövéseket”. Ahogy a Kommunista Kiáltvány bírálata szerint Proudhon is burzsoáziát akar proletáriátus nélkül,[6] úgy követel Nelson egyfajta kapitalizmust proletariátus, elnyomott és kizsákmányolt osztály nélkül. Világos, hogy bármennyire a kapitalizmus megvásárolható apologétái fölé emelkedik is lelkületében, a valóság megismerését illetően Nelson mélyen alatta kell maradjon a tisztábban látó polgári  gondolkodóknak. (Csak arra a kapitalizmus tárgyában tett kitérőjére utalnék, ahol is a kapitalisták „önkényes mérlegelésére” bízza a munkafeltételek „diktálását”, Öffentliches Leben, 9.)

Nelson utópiája tehát kispolgári utópia, egy becsületes intellektuel utópiája, aki saját tudatára hagyatkozva (és ezért, anélkül hogy tudná, a kispolgári intellektuel osztályhelyzetének szemszögéből) szeretné meghatározni a társadalom alakulását. Intellektuelként nem lát osztályokat. Csak magánérdekeket lát és általános érdekeket, melyek absztraktan és mereven szemben állnak egymással (uo. 3–4). Hogy melyek az általános érdekek, az objektív megismerés kérdése. Hogy rá szert tegyünk, ahhoz az általános érdekek két ellenségét kell leküzdenünk: a tévedést és az önzést (uo. 24.), és erre a műveltek hivatottak, a vezérek (akiknek kiválasztását, a vezérré nevelést illetően Nelson egészen egy platóni gondolatmenetig nyúl vissza [uo.] 8., 12–13.).

Ezt a nelsoni gondolatsort azért kellett különösen hangsúlyoznunk, mert ebből indul ki a demokráciának az a nelsoni kritikája, amely a Nelson-szövetséget konfliktusba keverte a szociáldemokratákkal. Nelson és hívei a demokráciát nem konkrétan osztályálláspontról bírálják; nem a burzsoázia osztályuralmának formájaként leplezik le, hanem azért vetik el, mert a vezér, a „műveltek”, a „szakértők” kiválasztása szempontjából tökéletlen elv. (Senki figyelmét nem kerülheti el, hogy a polgári demokráciának szegezett ősrégi, reakciós vád fölmelegítése ez, amely vád R[obert] Michelsre stb. emlékeztet.) Nelson a bolsevikoknak például azt veti a szemükre, hogy harcuk a demokrácia ellen elhibázott: megkülönböztetik a „proletár demokráciát a polgáritól. Valójában ezzel csak gyöngítik saját eszméik átütőerejét. Mert mi más az »igazi demokrácia«, mint az »igazi« politikai eszmény korlátozása arra a teljesíthetetlen feltételre, hogy kerüljön összhangba a többségi elv alkalmazásával” (Demokratie und Führerschaft, 15.).

Mit nyújt, túl ezeken az absztrakt elveken, a nelsoni tanítás a jelenlegi válság megoldása szempontjából? A Nelson-szövetség, amely az SPD-ből való kizáratás után Internationaler Sozialistischer Kampfbundként szerveződött meg, folyóiratának első számában világos választ tesz közzé: az Oppenheimer-féle földreformot. A nagybirtokok szétverésével megszűnik a mezőgazdaság nyomorúsága; nagyobb belső piac jön létre az ipar számára; az értékesítési válság elhárul; eltűnik az ipari tartalékhadsereg stb., stb., a régi Oppenheimer-féle recept szerint. Ennek csak a demokrácia állja útját. Hiszen „egy demokratikus államban arról, mi történjék, nem a tárgyilagosság és hozzáértés dönt, hanem a párttekintetben legerősebb magánérdekei és elfogultságai” (ISK I./1., 15.).

Ezeket a feneketlenül naiv gondolatokat olvasva elcsodálkozik az ember: miért keveredett konfliktusba a Nelson-szövetség az SPD-vel? Hisz emez elméletileg olyan tágkeblűvé vált, hogy helyet talál magának benne minden rögeszme. A válasz egyszerű: mert Nelson és tanítványai becsületes ideológusok.  A birodalmi iskolai törvény tervezetére azzal a jelszóval válaszolnak, hogy: Ki az egyházból!;[7] elvetik a szociáldemokrata államférfiak „konstruktív” koalíciós politikáját; a legnagyobb gyanakvással tekintenek Locarnóra; rokonszenveznek a Szovjetunióval stb. (uo. 6–7., 11. skk.).

Ez a becsületesség azonban csak arra elegendő, hogy konfliktusba sodorja őket az SPD-boncok megkövesedett uralmával, ahhoz nem elég, hogy kiutat mutasson a polgári, sőt egyenesen reakciós gondolkodásnak abból a mocsarából, amelybe nyakig süllyedtek. Épp mert elismerjük Nelson s hívei  becsületességét és jó akaratát, kell azt mondanunk nekik: minden gondolatuk merő polgári badarság. Csak akkor kapcsolódhatnak valóban eredetük forradalmi hagyományaihoz, ha messzire hajítják maguktól a poros eszményeknek ezt az egész limlomát, megtanulják fölismerni, hogy a munkásosztálynak nem eszményeket kell megvalósítania, „csak ki kell szabadítania az új társadalomnak a régi burzsoá társadalom életében  már kifejlődött elemeit”.[8] Csak ha műveltek osztálygőgjétől megszabadultak, azok osztálygőgjétől, akik szűkös normáikkal uralkodni akarnak a történelmi folyamaton, ahelyett hogy megtanulnák azt megérteni, lesz eloldódásuk az SPD-től út, amely nem begyöpösödött  szektássághoz, hanem a forradalomhoz, a forradalmi proletáriátushoz vezet. Első önálló föllépésük mindenestül ennek a szektaszerűségnek a jeleit viseli magán, és – objektív – nyoma sincs valamiféle önkritikának. Anélkül azonban menthetetlenül elvesztek.

 

[1] Leonard Nelson: Die Rechtswissenschaft ohne Recht, [Veit & Comp.,] Leipzig 1917; [uő:] System der philosophischen Rechtslehre, [Verlag Der neue Geist,] Leipzig 1920;  Öffentliches Leben-kiadványsorozat, Verlag Der neue Geist, Leipzig;  I[nternationaler] S[ozialistischer] K[ampfbund], I. évf. 1. füzet, kiadja az Internationaler Sozialistischer Kampfbund  elnöksége.

[2] Der Nelson-Bund, Die Internationale, Berlin 1926. március (8. évf., 5. sz.), 158–[159.] o.; kötetben: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 55–61. o. ­– A cikkhez a szerkesztőség lábjegyzetként  következő megjegyzést fűzte: Ennek a füzetnek a lezárta után kaptuk meg az Internationaler Sozialistischer Kampfbund [Nemzetközi Szocialista Harci Szövetség] levelét, amely a szervezet lapunk jelen évfolyamának 3. füzetében megjelent rövid jellemzését elhibázottnak nevezte, és helyreigazítást kért. Említhetnénk azt a mellékes pontot, hogy az ISK-t nem közvetlenül Nelson alapította.  A Szövetség objektív történeti elemzése, melyet korábban adtunk, azonban nem szorul korrekcióra, azt az itt olvasható részletes cikk mindenestül megerősíti. Magától értetődik, hogy a forradalmi elmélet kérdéseiben képviselt kérlelhetetlen kritika nem kell és nem is szabad, hogy megakadályozza az ISK-tagok gyakorlati részvételét pártunknak a proletár egységfront létrehozását szolgáló akcióiban. Ellenkezőleg. Elvtársaink ilyen alkalmakkor majd el kell magyarázzák az ISK munkásainak, hol is lelik meg a szocializmus igazi nemzetközi harci szövetségét. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.

[3] Nemzetközi Ifjúsági Szövetség. – A szerk.

[4] G. W. F. Hegel: A jogfilozófia alapvonalai, ford. Szemere Samu, Akadémiai, Budapest 1983, 15. o. – A szerk.

[5] Leonard Nelson: Vom Beruf der Philosophie unserer Zeit für die Erneuerung des öffentlichen Lebens, Verlag Der neue Geist, Leipzig 1918. – A szerk.

[6] Karl Marx–Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, MEM IV., 466. o. – A szerk.

[7] Tudniillik a (katolikus) egyház politikai, mindenekelőtt oktatáspolitikai befolyásának megtörése érdekében. – A szerk.

[8] „… csak ki kell szabadítania az új társadalomnak a régi, összeomló burzsoá társadalom méhében már megfogamzott elemeit” – Karl Marx: A polgárháború Franciaországban, MEM XVII., 313. o. – A szerk.