A gyarmatok szabadságharca^[1]

 

A III. Internacionálé kongresszusa tárgyalásra tűzte ki a gyarmatok kérdését. Viták folytak persze erről a kérdésről már a II. Internacionálé pártjain belül is, nemzetközi kongresszusain is. De ezek a viták puszta elméleti viták voltak. A gyarmati kizsákmányolás tényleges megszüntetését nem vette soha komolyan a II. Internacionálé, a szociáldemokrácia. Nem is csoda. Hiszen a vezető országok pártjainak vezető szerepet vivő rétegei közvetve maguk is részesei voltak a gyarmati kizsákmányolásnak. A munkásarisztokrácia részeltetése a „nemzeti termelés” eredményeiben, érdekeltté tevése a „nemzeti vagyon” védelmében, csak a gyarmatokon kizsákmányoltak rovására történhetett. Hogy – főként Angliában – a kapitalizmus egész sorát adhatta meg a részletengedményeknek, melyek az opportunistákban azt az illúziót keltették fel, mintha lassú és békés fejlődés vezetne a szocializmus felé, szintén – legalább nagyrészt – csak ezen az alapon történhetett.

Ezzel szemben a III. Internacionáléban tömörült forradalmi proletariátusnak létérdeke a gyarmati kizsákmányolás megszüntetése. Létérdeke pedig két szempontból. Egyike az, hogy a világforradalom menete nyugat felé el van torlaszolva mindaddig, amíg a francia, angol, amerikai és japán kapitalizmusok zavartalanul zsákmányolhatják ki gyarmataikat. Mindaddig az osztályharc ott nem ölthet oly éles formákat, melyek a forradalom felé vezető utat jelenthetnék. Amíg Anglia és Amerika (politikai, illetve gazdasági) függésben tudja tartani gyarmatait és érdekszféráit, addig az otthoni munkásság nagy tömegeinek opportunizmusát, demokratikus illúzióit semmiféle propaganda meg nem döntheti. Azonban egy távolabbi, fontosabb okból is létérdeke a gyarmatok felszabadulása a forradalmi proletariátusnak. Mert a forradalom igazi célja: a világgazdaság megszervezése nem érhető el másképp, mint ha a felszabadult gyarmatok szövetségre lépnek a szovjetállamokkal. A III. Internacionálét nem szavak, hanem tettek fűzik össze. A kongresszusi vita, melynek alapját Lenin tézisei alkotják, nemcsak elméleti vita, hanem egyrészt már szerzett tapasztaltok megvitatása, másrészt a közvetlen előttünk álló feladatokkal kapcsolatban lévő elvi és taktikai kérdések tisztázása. Hogy milyen szorosan cselekvésre való készület a kongresszus vitája, annak világos bizonysága a kongresszuson képviselt pártok együttes felhívása Ázsia népeihez, amelyben Perzsia, Mezopotámia, Örményország, Arábia stb. munkásait és parasztjait szeptember 1-ére Bakuba összehívja, hogy ott a már megindult forradalmi mozgalmak összekapcsolása és egymás támogatása végett nézeteiket és tapasztalataikat kicseréljék. A kongresszuson létrejövő tisztulása az irányelveknek rövid néhány hét múlva a közvetlenül cselekvő forradalmi tömegek közkincse lesz. Mert forradalmi tömeg, forradalmi cselekvés már van. Mindenki látja és tudja, hogy Előázsia lángokban áll, és az angolok és a franciák tehetetlenül állanak a kitörő forradalmi mozgalmakkal szemben. És tudjuk: Indiáig, Kínáig, Egyiptomig, sőt Dél-Afrikáig eljutnak az új forradalom lángjai.

Lenin tézisei újra gyönyörű példáját nyújtják a kommunista elméletnek, a forradalomból kiinduló, a forradalomba torkoló gondolkodásnak, a valóság ridegen illúziómentes elemzésének, mely azonban a társadalmi valóság leplezetlen felismerését sohasem használja fel ürügyül kompromisszumokra. A tézisek mindenekelőtt megállapítják az ázsiai forradalmak paraszti és nacionalista jellegét: megállapítják, hogy az itt kitörő forradalmak patriarchális és feudális társadalomban folynak le. (11-ik tézis.) Ebből azonban Lenin nem azt e a következtetést vonja le, hogy a kommunisták taktikájának most már ehhez a helyzethez fenntartás nélkül alkalmazkodni[a] kell. A burzsoá sajtó tele van olyan hírekkel, mintha a pániszlámisztikus mozgalom és hasonló mozgalmak orosz pénzen és orosz ügynökök révén működnének. Lenin azonban élesen rámutat annak szükségességére, hogy állást kell foglalni a pániszlámisztikus és hasonló mozgalmakkal szemben, „melyek az európai és amerikai kapitalizmus ellen vívott szabadságharcot arra akarják felhasználni, hogy a khánok, nagybirtokosok és társaik helyzetét erősítsék”. (11-ik tézis, harmadik pont.) Ugyanitt a leghatározottabban kiemeli annak szükségességét, hogy a hátramaradt országokban „a polgári demokratikus felszabadulási mozgalmak kommunista színezetet nyerjenek”. „A kommunista Internacionálé kell, hogy ideiglenes szövetséget kössön a gyarmatok és a hátramaradt országok polgári demokráciájaval, de azért nem szabad bennük felolvadnia, és a proletármozgalmak önállóságát – még ha csak csíra formában vannak is meg – meg kell őrizni.” (Ugyanott, ötödik pont.)

Ez az elvi tisztánlátás szabályozza a fejlett országok kommunista proletáriátusának taktikáját a gyarmatokkal szemben. Lenin megállapítja, hogy a gyarmatok kizsákmányoltjai az elnyomó országok proletariátusával szemben is bizalmatlansággal viseltetnek. (12-ik tézis). Aminek oka a szociáldemokrácia árulása az osztályharcban, főleg a világháborúban. Ez ellen pedig csak tettekkel lehet küzdeni. Tett pedig csak az lehet, ha minden ország proletariátusa direkt és tényleges segítséget nyújt azon gyarmat vagy elnyomott ország szabadságmozgalmának, melyet az ő burzsoáziája zsákmányol ki. (5-ik tézis.) Enélkül – mondja Lenin – az elnyomott népek szabadságának elismerése olyan fecsegés marad, mint az önrendelkezési jog volt a II. Internacionálé számára.

És véleményünk szerint itt van a kérdés gyökere. A proletariátus csak önmagát szabadíthatja fel – bár a világtörténelem folyamata az ő felszabadítása irányában halad. A gyarmatok és elnyomott népek szabadságharca teremti meg a legfejlettebb kapitalista országok igazi osztályharcának előfeltételeit. Magát az osztályharcot azonban ezeknek a proletariátusoknak maguknak kell megvívniok. És csakis ezáltal, saját nemzeti önös érdekeik feláldozásával segíthetik győzelemre a gyarmatok elnyomottjainak szabadságharcát. Ez hiányzott, állapítja meg Lenin, a II. Internacionále pártjainál, de hiányzik részben azoknál is, melyek onnan kiléptek, sőt olyanoknál is, melyek magukat kommunistáknak nevezik. Holott a proletár nemzetköziség azt kívánja, hogy a saját országunkban folyó osztályharcot rendeljük alá e küzdelem nemzetközi érdekeinek; hogy készen legyünk a legsúlyosabb áldozatokat is meghozni „nemzeti” érdekeinket illetőleg, ha ezzel a nemzetközi kapitalizmus bukásához hozzájárulhatunk. (10-ik tézis.)

Amint a szervezett világgazdaság elméleti kérdéseiben egyesül a gyarmatok és a legfejlettebb tőkés országok forradalmának kérdése, úgy elmondhatjuk: a gyarmatok szabadságharca Angliában es Amerikában, az angol és az amerikai munkásság felszabadulása Perzsiában, Kínában és Indiában dől el. A nemzetközi forradalom történelmi valósággá lett. A munkásság feladata, hogy megváltó tett is legyen belőle.

 

[1] Proletár, Wien 1920. augusztus 5. (I. évf. 6. sz.), 11. o.; megjelent még az Előre (New York–Cleveland–Chicago–Bridgeport–Detroit) 1920. szeptember 15-i számában (a XVI. évf. 2919. sz. vasárnapi mellékletében), 11. o.; kötetben németül: Georg Lukács: Der Freiheitskampf der Kolonien, in: uő: Revolution und Gegenrevolution  (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 38. skk. o. – A szerk.