A forradalom vezére^[1]

 

Forradalom csak akkor lehetséges, ha a kizsákmányolók nem képesek többé a régi módon élni és uralkodni. Csak ha az „alsó” rétegek nem akarnak többé a régi módon élni és ha a „felső” rétegek nem képesek többé a régi módon élni, győzhet a forradalom.

Lenin: A radikalizmus, a kommunizmus gyerekbetegsége[2]

 

Lenin a proletariátus mai forradalmi sztratégiájának és taktikájának megteremtője. Az utóbbit ma már igen sokan elismerik, még az ellentáborból is. A forradalmi sztratégiának fogalma azonban Marx és Engels óta annyira feledésbe merült, hogy – mint az államelméletben – Leninnek az elmélet gyökeréig kellett leásnia, és ezen a téren való elméleti és gyakorlati nagysága még egyáltalán nem él kellő erővel a köztudatban, még a kommunisták köztudatában sem.

Pedig valamely taktika helyes vagy helytelen voltáról nem alkothatunk ítéletet annak a sztratégiának ismerete nélkül, amelynek keretei között alkalmazták. És így taktikai kérdések helytelen megítélését (még kommunisták között is) nagyon előmozdítja a II. Internacionálé ama módszertani hagyománya, amely a taktikai kérdéseket közvetlenül állítja szembe az elvi kérdésekkel, a „végcél” kérdéseivel. Kautsky például annak idején nem leplezte le Bernstein hamis kérdésfeltevését a „végcél” és a „mozgalom” ilyen helytelen szembeállítását illetőleg.

Ennek a hamis beállításnak objektív okai vannak, melyekre Sztálin elvtárs a Leninről szóló munkájában rá is mutatott: a szociáldemokrácia állandónak képzelt viszonyok között vélte a proletariátus osztályharcát megvívni. És ez az „állandóság” a tőkés termelés „állandósága” volt. Bernstein és társai nyíltan kifejtették, hogy elméletüknek és taktikájuknak ez az alapja. Kautskynál és társainál csak mint egész rendszerük hallgatólagos előfeltétele szerepelt. A „végcélt” Kautskyék nem vetették el. De annak a napi, a gyakorlati, a taktikai kérdésekre náluk éppoly kevés valóságos befolyása volt, mint Bernsteinéknél. Ilyen körülmények között a taktikából puszta taktikázás lett. Mert a nagy történelmi mozgatóerők felismeréséhez, azok felhasználásához a proletariátus cselekvése számára, a konkrét útirány kijelöléséhez (a sztratégiához tehát) mindenekelőtt annak felismerése kellett volna, hogy a forradalom gyakorlati, napi, aktuális kérdéssé vált; hogy a proletariátusnak tisztába kell jönnie azzal, hogy milyen történelmi viszonyok között indul harcba, mely társadalmi erők működnek mellette, melyek ellene, és milyen befolyása lehet az ő cselekvésének ez erők kialakulására és csoportosítására.

A II. Internacionálé pártjainak és teoretikusainak nem volt sztratégiai céljuk. Ők a tőkés termelési rendet belátható időre szilárdnak tekintették. Az adott keret a szociáldemokrácia számára a tőkés termelés felületén viszonylag nyugodtnak tekinthető fejlődés volt. Amiből konkrétan ez a cél adódott: az úgynevezett fejlett kapitalista államokban minél szélesebb keretekben kiépíteni a proletariátus politikai és gazdasági szervezeteit, hogy a parlamentben és a szakszervezeteknek a tőkésekkel való tárgyalásainál minél több engedményt lehessen elérni a munkásság számára. Az elmaradottabb országokban pedig, ahol a „progresszív” burzsoáziának és a „gyenge” proletariátusnak „közös” érdekük volt a középkor maradványainak eltakarítása, együtt kell küzdeniük ezért a célért, hogy a győzelem után a fejlett kapitalista országok ismert módszereivel folytassák a küzdelmet. Nem szorul bővebb kifejtésre, hogy a helyzet ilyen megítélése mellett a taktika csakugyan nem eszköze egy nagy sztratégiai tervnek, hogy a taktikából csakugyan taktikázás, háborúból hadgyakorlat lesz.

Lenin első nagy összeütközése az opportunizmussal rögtön felvetette a sztratégia kérdését. Tudvalevő, hogy a brüsszel–londoni kongresszus (1904) nagy ütközőpontjai között a szervezeti kérdés mellett elsősorban az úgynevezett liberális burzsoáziához való viszony szerepelt. A menseviki álláspont lényege a fent vázolt mechanikus felfogás volt, a kapitalizmus öröklétébe vetett hit. Ebből természetszerűleg következett először az a felfogás, hogy az eljövendő orosz forradalom csak „polgári” forradalom lehet abban az értelemben, hogy ebben a forradalomban két komoly erőforrás van: a cári abszolutizmus és a fejlődő burzsoázia; a számban és érettségben gyenge proletariátus csak mint a burzsoázia szövetségese jöhet tekintetbe.

Lenin sem tagadta, hogy az akkor várt forradalom polgári forradalom lesz. Polgári forradalom azonban csak annyiban, amennyiben várható eredményei, a társadalom szerkezetén véghez vitt hatásai nem szüntetik még meg a tőkés termelésen, a magántulajdonon alapuló rendszert. De túlmegy a polgári forradalom keretein, amennyiben mozgatóerői nem azok, amelyeket a mensevikiek képzelnek, hanem elsősorban a proletariátus, másodsorban a parasztság. A proletariátus vezető szerepének felismerése az orosz forradalomban Plehanov érdeme. (Plehanov az 1903-i kongresszuson a bolsevikiekkel is szavazott.) Csakhogy ez a magában véve helyes megállapítás távolról sem volt elegendő a forradalom igazi mozgatóerőinek felismerésére. Az, hogy Lenin a proletariátus mellett a parasztság döntő szerepére is rámutatott, nem mennyiségi, hanem módszertani haladást jelent Plehanovval szemben. Mert ez a megállapítás teszi csak lehetségessé a forradalom konkrét és egységes felfogását, teszi lehetővé a proletariátus forradalmi sztratégiájának megállapítását. Mert ilyen módon nem egyszerűen a „haladás” és a „reakció” erői állanak egymással szemben (mint a mensevikiek képzelték), amikor a fiatal, tapasztalatlan, kultúrában hátramaradott munkásságnak igen szerény szerep jut. Nem egyszerűen burzsoázia és proletariátus gazdasági osztályharcáról van szó, amely – ha izoláltan nézzük – szintén nem azt mutatja, mintha a proletariátus hamarosan győzhetne. Hanem a konkrét orosz társadalom összes konkrét erői konkrétan, vagyis mozgásukban, egymásra gyakorolt kölcsönhatásukban ábrázolódnak. Ez egyrészt új, konkrétabb értelmet ad a reakció elleni küzdelemnek: a burzsoázia csakugyan küzd az abszolutizmus ellen, de hajlandó – a proletárforradalomtól való félelmében – vele kompromisszumot is kötni. A liberális burzsoázia sleppjében haladó kispolgári rétegek, gazdasági és társadalmi helyzetüknél fogva, ide-oda ingadoznak. De hogy ez az ingadozás adott esetben milyen irányt vesz, az a többi osztályok és pártjaik magatartásától (tehát elsősorban a proletariátustól) függ. Még nagyobb mértékben áll ez a parasztságra. A parasztság helyzetén való változtatás elemi előfeltétele Oroszország modern (kapitalista) fejlődésének. Így ez a burzsoázia érdekében is áll. Azonban – éppen a helyzet labilitása folytán – a burzsoázia visszariad a parasztság helyzetén forradalmi eszközökkel való gyökeres változtatástól. Mivel pedig ez a változás a munkásságnak létérdeke, magától adódik munkásság és parasztság forradalmi szövetsége, Lenin 1905-ös jelszava: a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrája. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Lenin a cárizmus katonaságában mindig az egyenruhába öltöztetett munkásokat és parasztokat látta, vagyis forradalmi osztályok tagjait, akiknek belevonódása a forradalomba tehát az egész mozgalom mélységétől és erejétől, vagyis – sok tekintetben – a forradalmi párt politikájától függ, világosan látható a két felfogás alapvető különbsége.

A mensevik felfogás a – gyönge – proletariátust a burzsoázia csatlósává aljasítja. Mivel a progresszív polgárságban látja a haladás döntő hajtóerejét, mivel a parasztságot egyáltalán nem veszi számításba, csak egyetlen feladat marad a számára: a progresszív polgárság támogatása a cári reakció ellen. Ez azonban nem tesz lehetővé semmi forradalmi sztratégiai koncepciót. Egyrészt mert a harc vezetése ilyen módon teljesen a burzsoázia kezébe van letéve. Másrészt mert a proletariátus osztálykövetelései (még ha kizárólag gazdasági területre szorítkoznak is) múlhatatlanul ellentéteket teremtenek közte és a burzsoázia között. Ezek az ellentétek pedig könnyen azt eredményezhetik, hogy a munkásság „túlzott” követelései a cárizmus karjaiba kergetik a burzsoáziát, arra „kényszerítik”, hogy feladja a cárizmus ellen indított „progresszív” küzdelmet. A munkáspárt feladata tehát: taktikázás; visszatartani a munkásságot osztályköveteléseinek „túlzott” kihangsúlyozásától.

Lenin koncepciója ellenben azon épül fel, hogy a konkrét mozgásban lévő osztályerőviszonyok a proletariátusnak nagyobb erőt adhatnak, mint amennyi ereje pusztán számszerűleg, statisztikailag, a papíroson lenni látszik. Először mert a proletariátus a forradalom döntő pontjain, a nagyvárosokban van koncentrálva. Vagyis az eldöntő pontokon sokkal nagyobb erőt vethet latba, mint amekkorát az országos struktúra átlaga szerint reprezentál. Másodszor mert a parasztság mint eldöntő erőtartalék szerepelhet, különösen ha forradalmi megmozdulása a hadseregre is kihat. Harmadszor mert a reakciós erők összetartozása sem állandó valami: a köztük fennálló objektív, politikai és gazdasági ellentéteket ki lehet használni; ezek az ellentétek mint a forradalom – Sztálin elvtárs szavai szerint – negatív erőtartalékai szerepelnek.

Nem lehet egy rövid cikk keretében feladatunk az 1905-ös forradalom menetének ismertetése. Ez a durva vázlat csak arra való volt, hogy a lenini stratégia fogalmát nagy vonalakban elénk állítsa.

*

Az 1905-ös forradalmat követő idő, az imperialista világháború előkészítésének, majd kitörésének korszaka Lenint a világforradalom sztratégiai kérdései elé állította. Azzal, hogy ezeket a kérdéseket is, ugyanazzal a módszerrel, mint annak idején az orosz forradaloméit megoldotta, lett Lenin a világforradalom elméleti és gyakorlati vezére. Marx és Engels óta a proletariátus legnagyobb tanítómestere.

Az első orosz forradalom tanulságainak levonása és világméretekben való alkalmazása mindenekelőtt a forradalom és az ellenforradalom erőtartalékainak kérdését bővítette ki és mélyítette el. Lenin felismerte és kifejtette, hogy az imperializmus korszakában a burzsoázia egyik legfőbb erőtartaléka az imperializmus extraprofitjának morzsáiból megvesztegetett munkásarisztokrácia és munkásbürokrácia és az általa vezetett és szervezett opportunizmus. Az opportunizmus ellen vívott küzdelem szinte olyan régi, mint maga a munkásmozgalom. És a II. Internacionálé baloldalának számos kiváló tagja tevékeny részt vett ebben a küzdelemben (Luxemburg, Liebknecht, Pannekoek). De Lenin volt az egyetlen, aki ennek a kérdésnek a forradalom sztratégiája szempontjából való fontosságát felismerte. Mindenki más elméleti eltérést, taktikai ellentétet stb. látott itt; a munkásmozgalom „két szárnya” közt való küzdelmet, amelyet elméleti vitával, a meggyőzés fegyvereivel kell elintézni. Lenin felismerte, hogy az opportunisták objektíve (tehát egészen függetlenül attól, hogy egyénileg jóhiszeműek-e vagy sem) a burzsoázia ügynökei a proletariátus táborában. Tehát: ellenség, akit meg kell semmisíteni, nem eltévelyedett, akit meg kell győzni. Ha Lenin az opportunizmus ellen organizatorikus eszközökkel akart harcolni, akkor az ebből a sztratégiai alapgondolatból válik érthetővé. Az opportunisták értékes és döntően fontos szövetségesei a burzsoáziának, de csak addig, amíg a munkásosztálynak vagy legalább egy tekintélyes részének vezetői. A burzsoázia izolálása, erőtartalékainak gyengítése ezért csak akkor lehetséges, ha az opportunisták és a munkásosztály között való kapcsolat megszakad, ha az opportunistákat elszakítottuk a munkásosztálytól. Az ezt a célt szolgáló taktikai és organizatorikus intézkedések ismertetése túlmenne ennek a cikknek a keretein. Itt csak Lenin felfogásának kiindulópontjára kellett rámutatni, arra a haditervre, mely a pártszakadástól a III. Internacionálé megalapításáig a szociáldemokrata párton belül való tevékenységet vezette, mely azután irányítója lett a III. Internacionálé politikájának a munkástömegek pártjaival szemben.

Ilyen módon Lenin a burzsoáziának a vele egykorú forradalmároktól fel nem ismert erőtartalékait látta meg. De ugyanakkor meglátta a proletariátusnak olyan erőtartalékait is, amelyeket rajta kívül szintén nem ismert fel senki. Hogy az orosz tapasztalatok alapján a parasztságban nemzetközi méretekben is ilyen erőtartalékot látott, az eddig elmondottak után természetes. Ez a kérdés, a parasztkérdés azonban átvezet Lenin legnagyobbszerű felismeréseihez. Értjük: a gyarmati népek felszabadulási harcának és a nemzeti elnyomatás elleni küzdelmek szerepét a proletárforradalom erőviszonyainak szempontjából. Lenin már a világháború előtt felismerte e kérdések nemcsak fontosságát, hanem egyúttal azokat a valóságos gazdasági és társadalmi erőket is, amelyek itt a forradalom irányában működnek, amelyeket a forradalmi munkásságnak a maga sztratégiai tervébe bele kell kapcsolni, ha a forradalmat győzedelmesen akarja megvívni. Ismét: nem lehet itt feladatunk ezt a kérdést részletesen ismertetni. Csak arra akarunk rámutatni, hogy a kérdés ilyen feltevése milyen szoros összefüggésben van az előbb tárgyalt kérdéssel, a munkásosztály egységének helyreállításával. Mert az imperialista gyarmati kizsákmányolás nemcsak a burzsoázia gazdasági alapját szélesíti ki, nemcsak a munkásosztályt szakítja ketté, hanem éket is ver az anyaországbeli és gyarmati kizsákmányoltak közé. A gyarmati szabadságharcnak támogatása egyrészt helyreállítja ezt az egységet, másrészt csak ennek a harcnak a győzelmes megvívása ássa igazán alá a munkásarisztokrácia kiváltságos helyzetének alapjait. A gyarmati szabadságharcnak továbbfejlődése fogja gyökereiben megsemmisíteni a II. Internacionálét. (Az angol fejlődés világosan mutatja ennek az előrelátásnak helyes voltát.)

A gyarmati szabadságharcok nem „tiszta” proletárforradalmak, bár például Kínában a proletariátus vezető szerepe itt is kialakulóban van. Ez a tény számos forradalmárt itt is tartózkodó álláspontra kényszerített. Lenin ebben a felfogásban egy veszedelmes opportunizmust látott. „Aki – írja a nemzeti kérdéssel kapcsolatban – tiszta szociális forradalmat vár, az sohasem fogja megérni a forradalmat, az csak szavakkal forradalmár, és nem érti meg az igazi forradalmat.”[3]

Ezeket az erőket Lenin már Sztálin elvtárs idézte A vita eredményei című írásában olyan döntőknek ismerte, hogy megállapította:

„Az elnyomó országokban a munkások nemzetközi nevelésének súlypontját feltétlenül arra kell helyezni, hogy nekik kötelességük az elnyomott országok különválási szabadságát hirdetni és támogatni. – Enélkül nincs nemzetköziség. Jogunk és kötelességünk az elnyomó nemzet minden szocialistáját, aki nem ilyen propagandát folytat, imperialista és semmirekellő gyanánt kezelni. – Akik nem gondolkodnak a kérdés fölött, azok »ellentmondást« látnak abban, hogy az elnyomó nemzetek szocialistái a »különválás« szabadságát, az elnyomottakéi pedig az »egyesülés« szabadságát támogatják. De rövid gondolkodás rávezet arra, hogy a nemzetköziség és a nemzetek egybeolvadásához az adott helyzetben nincs és nem lehet más út.”[4]

Míg több „forradalmi teoretikust” a gyarmati népek felszabadulási harca kérdésében az a körülmény, hogy a gyarmati szabadságharcok nem „tiszta” proletárforradalmak, tartózkodásra, – jobban [mondva] – megalkuvásra kényszerít, addig Lenin forradalmi sztratégiájának egyik ragyogó láncszemévé lesz a gyarmati és nemzeti kérdés.

A forradalom a társadalom egész szerkezetének megrendülése: az összes elnyomottak nem akarnak többé a régi módon élni. Hogy ez – Európában – a parasztság bevonását jelenti, azt láttuk már. De az imperialista korszak – Európában is – egyúttal a nemzeti elnyomáson is alapszik. A nemzeti elnyomatás ellen való küzdelem persze lehet egy imperialista politika láncszeme (Szerbia szerepe a világháborúban), de lehet mozgatóereje az imperializmus elleni küzdelemnek is. Ezt a hajtóerőt fel nem ismerni, azt hinni, hogy a proletárforradalom magától, automatikusan fogja elintézni a nemzeti kérdést, veszedelmes utópizmus, mely szükségképpen opportunista politikára vezet.

Az eddigiekből látjuk tehát a lenini forradalmi stratégia alapelveit. Látjuk, hogy a proletariátusnak a parasztságban, a gyarmati szabadságharcban, a nemzeti elnyomatás elleni küzdelemben milyen hatalmas, addig fel nem ismert erőtartalékai vannak. Látjuk másrészt, hogy a burzsoázia hatalma elsősorban ezeknek az erőknek a proletariátus osztályharcától való izolálásán és a munkásosztály megoszlásán nyugszik. Döntő stratégiai kérdés tehát: a burzsoázia eme frontjának felbomlasztása és az (objektíve, a gazdasági fejlődés szükségszerűsége által egymásnak rendelt) forradalmi erők valóságos, gyakorlati egyesítése.

Ezzel persze még ilyen elvont keretekben sincs kimerítve Lenin forradalmi stratégiájának alaprajza. Mint a forradalom negatív erőtartalékai szerepelnek mindenekelőtt az imperialista hatalmak érdekellentétei. Akár háborúban, akár csak feszültségben nyilvánulnak meg ezek az ellentétek, a proletariátusnak mindenkor bizonyos cselekvési szabadságot adhatnak, csökkenthetik annak az ellenfélnek az erejét, akivel éppen szemben áll. De csak adhatnak. Mert a proletariátus helyes cselekvésétől fog mindenkor függni, hogy azt a cselekvési szabadságot, amit ezek az ellentétek jelentenek, kihasználja-e vagy sem. (Lásd Lenin politikáját a breszt-litovszki béke körül.)

Az imperialista fejlődésben azonban Lenin még egy nevezetes pontját fedezte fel a forradalmi stratégiának. És ez az imperialista fejlődés különböző tempója a különböző imperialista államokban. Ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy bármilyen béke, megegyezés stb. által teremtett állapot csak ideiglenes lehet, vagyis hogy az imperialista államok közötti feszültség nem juthat nyugvópontra. Hanem azt is, hogy azok a megrázkódtatások, melyeket a tőkés termelés szilárdsága az imperialista korszakban elszenved, nem egyszerre következnek be az összes országokban, nem is mechanikus következményei az illető országok „fejlettségi” fokának, hanem konkrét történelmi helyzetekben konkrét gazdasági és osztályviszonyok határozzák meg, hogy mikor és milyen mértékben rendül meg valahol a kapitalista társadalom rendje. A szociáldemokrata felfogás szerint az objektív gazdasági fejlődés „érettségi” foka fogja meghatározni, hogy hol és mikor lesz az átmenet a tőkés termelésből a szocializmusba, tehát először a legfejlettebb, aztán az utána következő országban és így tovább. Ez a felfogás egyrészt természetszerűen következik a forradalmat elsikkasztó opportunista, evolucionista elméletből, másrészt – ha helyes volna – teljesen feleslegessé tenne minden forradalmi stratégiát.

Lenin elmélete az áttörési pont elmélete. A kapitalista rend minden országban az osztályerők bizonyos csoportosulásán alapszik. A háború, egy gazdasági válság, a nemzeti kérdés stb. oly mértékben megrendíthetnek egy-egy ilyen rendszert, hogy az elnyomó osztályok izolálódnak, nem látnak kiutat, nem tudnak a régi módon kormányozni; viszont az elnyomottak különböző rétegei (esetleg, sőt sok esetben közvetlenül különböző okokból) fokozódó és fokozatosan tettekben megnyilvánuló elégületlenséget mutatnak a régi renddel: nem akarnak benne élni. Egy ilyen helyzet forradalmi helyzet: a kapitalizmus frontjának áttörési lehetősége. Hogy egy ilyen lehetőség hol és mikor adódik, azt ismét csak a konkrét helyzet konkrét analízise mondja meg. Olyan szabály, mely ezt előre, az államok sorrendjével stb. megmondhatná, nincs: az „érettség” kérdése pedig nem kritérium, mert az imperialista korszakban minden kapitalista ország (gazdaságilag) megérett már a szocializmusra.

De a forradalmi helyzet csak a forradalom lehetőségét teremti meg. És a forradalom magától nem jön meg soha. A stratégia feladata tehát az előbb vázolt módon szervezni és mozgósítani a forradalmi, dezorganizálni az ellenforradalmi erőket, hogy az „áttörési” időpont megjöttét azonnal ki lehessen használni. Azonnal, mert egy ilyen fejlődés nem fokozódik a végtelenségig. Ha a polgári osztály dezorganizációjának maximumát a kommunista párt nem használja ki, a fejlődés az ellenkező irányba csaphat át, és esetleg hosszú idő telik bele, amíg újra forradalmi helyzet áll elő (Németországban 1923-ban).[5] A fegyveres felkelés művészetéről szóló lenini tanítás ebben az összefüggésben válik nélkülözhetetlen taktikává. Lenin 1917-es működése, a tanácsállam, a földosztás, az azonnali béke jelszavainak viharos hatása, a középhatalmak és az antant közvetlenül a katonai döntés előtti helyzetének kihasználása gyakorlati kipróbálása volt az imperialista fejlődés konkrét elemzéséből nyert nagyszabású forradalmi stratégiai tervnek.

*

Lenin jelszavainak viharos hatásáról beszéltünk. Ez a hatás a legszorosabb összefüggésben van a fent vázolt stratégia fogalmával. Lenin nagy, korszakot alkotó jelszavai, mint az említett 1905-ös, 1917-es jelszavak, mint a háborús jelszó, hogy polgárháborúvá kell változtatni a világháborút, mint a Breszt-Litovszk utáni „Atempause” jelszava, mint utoljára a NEP-é, kivétel nélkül stratégiai és nemcsak taktikai jelszavak.

De sajátosságuk, hasonlíthatatlan hatásuk megértésre ez nem elegendő. Lenin nemcsak a fejlődés egy-egy szakaszának összes mozgatóerőit tekintette át utolérhetetlen éleslátással, hanem ezeknek az erőknek konkrét csoportosulását is. Vagyis mindenkor meglátta azt a kérdést, illetve azt a kérdéskomplexumot, amely úgyszólván csomópontja az adott fejlődési szakasz összes kérdéseinek, amely kérdésnek helyes megoldása ennélfogva magában hordja az összes többi kérdések helyes megoldásainak lehetőségét. (A breszt-litovszki béke talán legragyogóbb példája ennek az éleslátásnak.) Egy későbbi beszédében, a NEP megteremtése körülötti vitában Lenin ki is fejtette ezt az elméletét. „Minden pillanatban – mondja Lenin – a láncnak azt a bizonyos szemét kell megragadnunk, amelybe ha teljes erővel belekapaszkodunk, az egész láncot a kezünkben tartjuk, és képesekké válunk a következő láncszemhez biztos átmenetet előkészíteni. Persze a láncszemek sorrendje, formájuk, kapcsolatuk, egymástól való különbségük az események történelmi láncolatában nem olyan egyszerű és értelmes, mint egy közönséges kovács készítette láncnál.”[6] Ez a képesség, minden helyzetben ezt a döntő, legközelebbi láncszemet megragadni, a lenini stratégia csúcspontja. Ez a képesség tette Lenint a proletárforradalom vezérévé. Ez tette számára lehetővé, hogy a szocializmushoz vezető utat konkrétan mutassa meg az orosz és rajta keresztül a világmunkásságnak.

Marx felfogásában a szocializmusról az a korszakalkotó, hogy ő a szocializmust nem mint „állapotot”, célt stb. nézi, hanem mint egy konkrét gazdasági fejlődési fokot, mely a kapitalista termelés összeomlásából szükségszerűen bontakozik ki, melynek kezdetei ennek következtében igen sajátos átmeneti formákat mutatnak kapitalizmus és fejlett szocializmus között (lásd A gothai program bírálatát). Lenin ezen a téren is Marx leghívebb, egyedül egyenrangú tanítványa. A szocializmus problémái az ő számára egészen konkrétan abból a gazdasági helyzetből, azokból az osztályviszonyokból, az osztályharc azon állásából adódnak, amelyek a hatalom megragadása után létrejöttek. A szocializmus problémái tehát a hatalom megragadását követő szakasz stratégiai problémái.

Lenin stratégiáját a szocializmus felépítése érdekében így mindenkor a termelőerők fejlődése és az osztályerőviszonyok határozták meg, nem pedig azok a formai ismertetőjelek, amelyek ugyan a fejlett szocializmus valóságos ismérvei lehetnek, de amelyek az átmenet idejében nem szolgálják a szocializmus felé vezető valóságos mozgást. (Az egész ipar szocializálása, tervszerű gazdálkodás, földbirtok szocializálása stb.) A proletariátus megragadta a hatalmat. Evvel hatalmas erőforrások birtokába jutott. Az államhatalom, a bankok és a nagyiparnak szocializálása, a külkereskedelem monopóliuma stb. De ez az erőgyarapodás nem jelentheti még a teljes szocializmust, mert a termelés jelentékeny része a termelőerők fejlődése következtében nem vezethető még át a szocializmusba. A feladat tehát az, hogy abban az Oroszországban, ahol a szocialista termelés mellett még egyszerű árutermelés és patriarchális parasztgazdálkodás is létezik, hogyan erősíthető és növelhető a proletariátus és vele a szocializmus valóságos gazdasági súlya és jelentősége. A NEP-probléma elsősorban az osztályerőviszonyok problémája. Az a grandiózus koncepció, hogy hogyan lehet a kommunista párt céltudatos cselekvése segítségével a gazdasági fejlődés irányát és tempóját oly módon befolyásolni, hogy ez a proletariátus (és vele a szocialista termelés) súlyát, erejét és jelentőségét fokozza. A NEP-politika megkezdésével járó „visszavonulás” csak annyit jelent, hogy a proletárállam feladja azokat a gazdasági pozíciókat, amelyeket a polgárháború alatt, a polgárháború sikeres megvívása kedvéért elfoglalni kénytelen volt, de amelyeket a normális termelés keretei közt még nem tud kézben tartani. Ebből pedig az a veszedelem származnék, hogy a proletariátus és legfontosabb szövetségese, a parasztság között a gazdasági kapocs meglazul, esetleg teljesen megszakad. És ez a proletariátus izolálását, valóságos erejének mérhetetlen, katasztrofális csökkenését jelentené. A NEP-politika tehát, mely a belkereskedelmet felszabadította, és a szocializálásra alkalmatlan üzemeket a magángazdálkodásnak átadta, megváltozott viszonyok között egyenes folytatása Lenin régi haditervének: a munkásság és a parasztság közös harcának a burzsoázia ellen. Evvel a stratégiával lehetett a megtartott pozíciókat évről évre kiszélesíteni és kiépíteni.

De a NEP-politika, mely ilyen módon ismét a proletariátus erőtartalékává tette a parasztságot, amelynek elszakadásától az ellenforradalom a maga győzelmét remélte (kronstadti lázadás), a forradalom világméretei következtében nem belügye a tanácsköztársaságnak. Miután az európai kommunista pártoknak nem sikerült a világháború befejezése utáni éles krízisben megbuktatni saját burzsoáziájukat, az egyetlen proletárállam fejlődése döntő befolyást gyakorol a világforradalom továbbfejlődésére. Nemcsak azért, mert az ő fejlődése, ereje és hatalma legfőbb ereje a világforradalomnak, nemcsak azért, mert növekvő ereje éleszti az imperialista hatalmak gazdasági és politikai érdekellentéteit, hanem egyrészt azért, mert a gyarmati népek szabadságharcát a hatalmas Szovjetunió erejének növekvésével növekvő arányban képes elősegíteni és támogatni, másrészt azért, mert az egyre élesedő kapitalista világválságban a proletariátus legszélesebb tömegeinek állásfoglalását, az opportunizmustól való elszakadását szintén döntően befolyásolja az, hogy a Szovjetunió gazdasági fejlődése felfelé menő irányban mozog. A NEP-politika sikere tehát a forradalom következő szakaszát illetőleg döntő jelentőségű: koncentrálni segíti a proletárforradalom erőtartalékait, elhódítja vagy dezorganizálja az ellenforradaloméit. A NEP, Lenin utolsó nagy tette a világforradalom hatalmas stratégiai győzelme az ellenforradalom felett. Egy hadjárat és nem egy csata megnyerését jelenti. És egyben megteremti a következő hadjárat győzelmes megvívásának előfeltételeit.

De – természetesen – csak akkor, ha a kommunista pártok magukévá képesek tenni Lenin tanításait, ha ezeknek a tanításoknak értelmében cselekedni is tudnak. Mert a lenini forradalmi stratégia nem szabályok gyűjteménye, melyeket betéve kell tudni, hogy adott esetben idézni lehessen őket. A lenini stratégia a konkrét helyzetek konkrét analízisén épül fel, és minden kommunista pártnak meg kell tanulnia a maga cselekvési körzetében az összes gazdasági és társadalmi valóságos mozgatóerőket igazán felismerni, összefüggésben a világhelyzettel helyesen mérlegelni őket, hogy azután ki-ki a maga területén, lenini konkrét és messzelátó stratégiával le tudja győzni a saját burzsoáziáját. Lenin nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is megmutatta az utat egy ilyen cselekvéshez. A kommunista pártokon a sor megmutatni, mit, hogyan és mennyire tanultak tőle.

 

[1] Új Március, Wien 1926. február (II. évf. 2. sz.), 65–73. o. –  A cikknek Lackó Miklós (Ideológia, kultúra, irodalom. Adalékok Lukács György publicisztikai működéshez az 1920-as évek második felében. Függelék: Névtelenül vagy álnéven megjelent, Lukács Györgynek tulajdonítható írások, in: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 109. o.) „minden kétséget kizáróan Lukács György a szerzője”; Lukács 1924-ben valóban megjelentetett egy hosszabb tanulmányt Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről címmel, és az Új Március cikkében fölfedezhető az említett tanulmány, illetve a németül megjelent Lenin-válogatásokról írt Lukács-recenziók néhány gondolata (bár a cikk politikai meggondolásaival Lukács aligha állt egyedül), ugyanakkor fölfedezhetők benne Lukácsra kevéssé jellemző retorikai elemek is, ami arra tűnik utalni, hogy ha Lukács köztük is volt, a cikket többen (legalább ketten írták), és a szerzők egyike föltehetően Moszkvából küldte a maga kéziratát – erre tűnik utalni, hogy a cikk kétféleképp írja a stratégia szót, tudniillik az orosz és a német (magyar) kiejtés szerint. – A szerk.

[2] „[…] a forradalomhoz az is szükséges, hogy a kizsákmányolók ne tudjanak élni és kormányozni a régi módon. Csak amikor az „alul levők” nem akarják a régit, és amikor a „felül levők” nem tudnak élni és kormányozni a régi módon, csak akkor győzhet a forradalom.” –  V. I. Lenin: A „baloldaliság”, a kommunizmus gyermekbetegsége, LÖM 41. k. Kossuth, Budapest 1974, 66. o. – A szerk.

[3] „Aki »tiszta« szociális forradalmat vár, az sohasem fogja megérni. Az ilyen ember csak szavakban forradalmár, s nem érti meg az igazi forradalmat.” – Uő: Az önrendelkezés körül folyó vita eredményei, LÖM, Kossuth, Budapest 1971, 30. k., 52. o. – A szerk.

[4] „Az elnyomó országokban a munkások internacionalista nevelésének súlypontját feltétlenül arra kell helyezni, hogy az elnyomott országok különválásra való jogát hirdessék és védelmezzék. Enélkül nincs internacionalizmus. Jogunk és kötelességünk az elnyomó nemzetek minden olyan szociáldemokratáját, aki nem folytat ilyen propagandát, mint imperialistát és semmirekellőt kezelni. […] Azok, akik ezt a kérdést nem vették alaposan fontolóra, »ellentmondásnak« fogják találni, hogy az elnyomó nemzetek szociáldemokratái a »különválás szabadságát«, az elnyomott nemzetek szociáldemokratái az »egyesülés szabadságát« követeljék. De némi gondolkodás megmutatja, hogy nincs más út a nemzetköziséghez és a nemzetek egyesüléséhez […]” – Uo. 42–43. o. – A szerk.

[5] A lapban hibásan: 1913-ban. – A szerk.

[6] „Nem elég forradalmárnak, a szocializmus hívének vagy általában kommunistának lenni. Érteni kell ahhoz, hogy minden egyes pillanatban megtaláljuk azt a meghatározott láncszemet, amelyet teljes erővel meg kell ragadnunk, hogy az egész láncot a kezünkben tarthassuk, és jól előkészíthessük az átmenetet a következő láncszemre, márpedig az események történelmi láncolatában a láncszemek sorrendje, alakja, egybekapcsolódása, egymástól való különbözősége nem olyan egyszerű és kezdetleges, mint a közönséges, kovácskészítette láncé.” – V. I. Lenin: A szovjethatalom soronlévő feladatai, LÖM 36. k. Kossuth, Budapest 1972, 190. o. – A szerk.