A bojkott vége[1]
A bojkott kezdetét minden illúziótól mentesen szemléltük, és most, amikor dicstelen véget ért, nincs okunk különösebb vádaskodásra vagy siránkozásra. Opportunista szervezetek kezdeményezték (bár a forradalmi tömegek nyomására), és opportunista módon hajtották végre. Nem csoda hát, hogy dicstelenül és opportunista módon kellett véget érnie. A proletariátus harca eleve kudarcra van ítélve, amíg szembenállása a kapitalizmussal legális vagy csak szólamokban forradalmi. Kivált, ha olyan kendőzetlenül és gátlástalanul ellenforradalmi ellenfele van, mint Horthy Magyarországa. Mivel a bojkott nem akarta megdönteni a Horthy-rezsimet, hanem kezdettől fogva az volt a célja, hogy papíron valamiféle látszatengedményt érjen el, és tárgyalások útján a terrort legalizálja; mivel ennek megfelelően, megőrzendő az európai demokrácia „rokonszenvét”, mindig is arra törekedett, hogy legális maradjon, és a bojkottot folytató országokban ne nagyon élezze ki az osztályharcot; mivel igazi internacionalitás híján csak a magyar fehérterror ellen lépett fel, és nem vonta kétségbe a fehér Magyarországnak, a nemzetközi ellenforradalom védőbástyájának a létét – eleve halálra volt ítélve.
Mindazonáltal fontos tény, hogy a bojkottot egyáltalán meghirdették, és fontosak a bojkott következményei a magyar és nem-magyar proletariátus szempontjából.[2] A magyar kormánynak még látszólag sem kellett kapitulálnia, ami kétségkívül a világproletariátus kudarca, de Magyarország szempontjából mégsem merőben mondvacsináltak a – rosszul megvalósított – bojkott következményei. A gazdasági károk jelentősek – különösen a kisgazdák szempontjából; az osztályharc határozottan kiéleződött.
A bojkott mint a proletariátus – lényegéből fakadóan – forradalmi tette abban a szempillantásban csődöt mondott, amikor nyilvánvaló lett, hogy módszerei nem lépik túl a kezdeményezői által megszabott, legális-opportunista kereteket. Vagyis abban a pillanatban, amikor engedékenyen elsiklottak a keleti vasút munkásainak az ellenforradalmi és szabotőr hivatalnokréteget elitélő, éles állásfoglalása fölött. Német-Ausztria munkássága nem volt képes következetesen továbbvinni a bojkott forradalmi irányvonalát, s ezáltal bojkottellenes állásfoglalásra kényszeríteni a megalkuvó vezetőket. Ennél is kétértelműbb volt a csehszlovák munkások magatartása. Nekik meg kellett volna cáfolniuk, és le kellett volna leplezniük vezetőik forradalmi szólamait. Így azonban csak szép, ámde semmitmondó határozatok születtek, melyek vajmi kevéssé ártottak Magyarország forgalmának.
De a kudarc legmélyebb oka a nemzetközi szempontok hiányában keresendő. A Horthy-Magyarország elleni bojkottot nagyon is úgy állították be, mint rokonszenvtüntetést. De bármilyen mélyen együtt éreznek is Európa proletárjai leigázott és meggyötört testvéreikkel, nagy, forradalmi tettre nem futja ebből a lelkesedésből. Hisz látjuk, milyen erős és sikeres – a szakszervezeti Internacionálé határozata nélkül is – a Lengyelországot sújtó bojkottmozgalom. Éspedig azért, mert a világ munkásai elevenen átérzik: Oroszországot és saját forradalmukat védik, ha a döntő harcban nem engedik, hogy az antant támogatása eljusson Lengyelországba.
Magától értetődik, hogy az amsterdami urak nem tudták és nem akarták belevinni ezt a nemzetközi szempontot a Magyarországot sújtó bojkottba. Pedig igencsak kézenfekvő, és nap nap után mind kézenfekvőbb lesz: az antant számára Magyarország pótolja Lengyelországot, felvonulási terület és tartalék az Oroszország ellen irányuló katonai segély számára. Ez az, amit a világproletariátusnak meg kell értenie. Mit sem törődvén azzal, hogy az amsterdami opportunisták véget akarnak vetni a bojkottnak, a forradalmi munkásságnak az a kötelessége, hogy folytassa. Mert teljesen mindegy, hová tart a szállítmány, Lengyelországba vagy Magyarországra: Szovjetoroszország ellenségeit hivatott erősíteni. Ennek a meggondolásnak kell vezérelnie, és remélhetőleg ez is fogja vezérelni a munkásság cselekvését. Ezért a bojkottról szólva legyen a jelszó: A Magyarország elleni opportunista bojkott halott – éljen a forradalmi bojkott Szovjetoroszország összes ellenségével szemben!
[1] Das Ende des Boykotts, Kommunismus, Wien 1920. augusztus 17. (I. évf., 32. sz.), 1096–1097. – A cikk aláírás nélkül jelent meg, a Bojkott és bojkott című, 1920. augusztus 19-én a Proletárban megjelent írással való szövegegyezések alapján tulajdonítjuk Lukácsnak. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.
[2] Erről részletesebben lásd a Kapitalista blokád, proletár bojkott című cikket a Kommunismus 25–26. számában.. – A Kommunismus szerkesztőségének jegyzete.