Bernhard Ziegler (Alfred Kurella)

Mégiscsak „ifjúmunkás-szindikalizmus”?^[1]

 

Párt és ifjúsági mozgalom Magyarországon című írásában Lukács elvtárs azt a dicséretes feladatot szabta magának, hogy a kommunista ifjúsági szervezetek és a kommunista pártok viszonyának kérdéséről folytatott vita számára elméleti alapzatot teremtsen. Az efféle elméleti tisztázás jól jön egy ilyen széles, világméretű vita kezdetén, sok időt és energiát takaríthat meg – ha azonban félresikeredik, csak még nagyobb zavart okoz. És, sajnos, azt kell mondanunk, Lukács elvtársnak nem sikerült a lényegi elméleti kérdések exponálása révén eleve jó irányba terelnie a vitát.

Föltétlenül ragaszkodnunk kell az első elvhez, melyet megfogalmaz (s hogy megfogalmazta, csaknem kiegyenlíti későbbi hibáit): helyes, hogy a cél, amelynek a szemünk előtt kell lebegnie, amikor az ifjúsági szervezetek és kommunista pártok viszonyát szabályozzuk, „az együttműködésnek az a formája, amelyik az adott pillanatban maximális átütőerőt biztosíthat a proletariátus számára”.

Ez a megállapítás azonban ugyanakkor egy korlátozást is tartalmaz. Föl kell tennünk magunknak a kérdést, elméleti, elvi meggondolások szerint milyen problémákra terjedhet ki a dolog. Tény, hogy a proletár ifjúmunkás mozgalom egyfajta forradalmi hajtóerő szerepét töltötte be a munkásmozgalomban. De mit jelent ez a tény? Mennyiben jogosult általános érvényű okokat keresnünk mögötte?

Bizonyosak vagyunk benne, hogy korunkban csak egy ténylegesen forradalmi osztály létezik, a proletariátus. Ennek az új osztálynak a hanyatló régi társadalmi, gazdasági és politikai hatalom ölében való felnövekedését egy új ideológia kialakulása kíséri, melynek magja az osztály tudatosodása, a politikai stb. hatalom kiküzdésére és gyakorlására való előkészület. A forradalmi osztály bensejében végbemenő ideológiai (s később hatalmi) összpontosítási folyamatnak hordozói a kommunisták. Nekik jut a szerep, hogy fölgyorsítsák a forradalmi osztálynak megosztott, szolgáló társadalmi tényezőből összpontosított uralkodó tényezővé való fejlődését. A kommunisták ennyiben a forradalmi osztály előőrsét képezik.

Eltekintve az osztály ama részének elkülönülésétől, melynek vezető szerep jut osztályrészül, az osztály egyes részeinek nem juthat másfajta, másokkal szemben kitüntetett helyzet: már a kommunisták szerepe sem az osztály bizonyos, más ismertetőjegyek alapján azonosítható részeit illeti meg. Hanem az osztály egyes elemeinek az előőrs kitüntetett helyzetébe való átmenete nagyjából egyenletesen fordul elő a forradalmi osztálynak a termelési folyamatban betöltött szerep stb. szerint különböző rétegeiben és csoportjaiban. Az előőrshöz tartozónak, kommunistának akkor ismerünk el valakit, ha lezajlott benne egy bizonyos individuális folyamat – de nem előbb, nem valamiféle más ismertetőjegyek alapján, úgyhogy nem állíthatjuk: ez meg ez biztosan és szükségszerűen kommunistává válik majd.

A fentiekből két alapelv adódik:

1. a forradalmi erők – hogy úgy mondjuk – ranglistájának tekintetében (mondjuk: ellenforradalmi erők – közömbös rétegek – álforradalmi rétegek [kisparasztok és falusi proletárok] – öntudatlanul forradalmi rétegek [ipari proletariátus] – tudatos forradalmárok [kommunisták]) az utolsó fokozaton, a kommunistákon túl nem létezik további fokozás.

2. Nem létezik a kommunizmus tekintetében semmiféle predesztináció (eleve elrendeltség), mely valamiféle, az osztálytudatosodás folyamatától független tulajdonsághoz vagy előfeltételhez kötődne.

A párt és ifjúsági mozgalom teoretikus alapvetésének keresésében a fentiek világos határokat jelentenek egy marxista számára. Aki átlépi ezeket a határokat, aki eljátszik a gondolattal, hogy a kommunizmus fokozható, aki eljátszik az „avantgárd avantgárdjának” a gondolatával, és azzal, hogy a forradalmi osztály valamely közös ismertetőjegyek által kitüntetett része eleve elrendelten a „legjobb kommunista” volna – az letér a kommunista gondolkodás ösvényéről. Cum crano salis ugyanazt teszi, amit a szindikalisták, amikor a proletárt kitüntetetten a termelés szubjektumának minőségében tekintik; ennélfogva – „ifjúmunkás-szindikalista”, vagy legalábbis a legjobb úton van afelé, hogy az legyen. (Bár elismerjük, az „ifjúmunkás-szindikalista” visszataszító szószörny, s nem éppen alkalmas a tényállás tisztázására.)

És, sajnos, Lukács elvtárs éppen ezt a hibát követte el. Amilyen hálásnak kell lennünk neki az első szempont megfogalmazásáért, oly kevéssé szabad őt tovább is követnünk, amikor fölteszi a kérdést: vajon az ifjúsági mozgalomnak ez az avantgárd szerepe igazolódhat-e az osztályharc minden szakaszában?

Már a kérdés feltevése is zsákutcába visz. (Ez az egyik ok, amiért Müller elvtárs cikkével fölösleges vitába szállnunk. Müller elvtárs ugyanis épp Lukács e szerencsétlen tételét választja kiindulópontul, és úgy tébolyog a zsákutcában, hogy sejtelme sincs a helyes irányról. Miközben egyébként egy sor helyes és figyelemre méltó megfigyelésre sikerül szert tennie.)

Ennek az állításnak az indoklásaként vizsgáljuk meg történetileg az ifjúsági mozgalom avantgárd voltának fogalma mögött meghúzódó reális tartalmat.

A háború alatt ifjúmunkások tömegei váltak ki a szociáldemokrata szervezetekből, s kezdtek saját szájuk íze szerint politizálni, maradandó hatást gyakorolva a munkásmozgalom egészére. Hogyan került erre sor? Először is a háború terhei, a hadi szolgálat és a honi ipari szolgálat, éppen az ifjúmunkások nyakába szakadtak a legnagyobb súllyal. Ennek, legalábbis egy részüknél, oda kellett vezetnie, hogy legalább ekkora erővel lendült neki történelmi érésfolyamatuk, forradalmi energiáik felhalmozódása. Másodszor énünk tehetetlenségének lerázása, a közvetlen átlendülés a harcba egyszerűbb volt a fiatalok esetében, akik mindig is gátlástalanabbak, merészebbek és a fennálló dolgok fennmaradását illetően kevésbé aggodalmasak. Harmadszor az, hogy szellemüket nem befolyásolta egy, a polgári élet- és gondolkodási formák közepette leélt élet, az idősebbeknél fogékonyabbá tette őket. Ez utóbbi mozzanat, amelyet Lukács elvtárs egyetlenként emel ki, és úgy véli, az egész kérdés kulcsát tartja ezzel a kezében, egyébként valóban fontos – de épp ellenkező értelemben, mint Lukács elvtárs ábrázolásában.

A három említett körülmény volt az oka, hogy a munkásfiatalok körében fölhalmozódott az ösztönös, fokozottan forradalmi energia. De csak a kor kisszámú (felnőtt!) kommunistája által képviselt kommunista eszméknek és jelszavaknak[2] a soraikba való behatolása tette a fiatalságot avantgárddá! Azért voltak ők az avantgárd, az előőrs, mert a munkásság tömegei hátramaradottak voltak ama pillanatban, amikor a kapitalista gazdasági rend gyilkos jellege világosan láthatóvá és pregnánssá lett, s a fölszabadító munkásmozgalom hasonló erőkoncentrációját és előretörését követelte meg. Mint másutt már megírtam, a nemzetközi ifjúmunkásság első forradalmi akciói a II. Internacionálé első életjeleit jelentették.

A különös, részben lényegükből fakadó feltételek kitüntette ifjúságot egy különös történeti szituáció juttatta az első modern kommunisták szerepéhez. Mint elsőként létrejött kommunista csoportosulások az ifjúmunkás szervezetek voltak a nemzetközi munkásmozgalom előőrsei. Lényegüket, mely e szerepre alkalmassá tette őket, megőrizték az ifjúmunkás szervezetek, megmaradtak a helyükön – de eltűnt az elszigeteltségük. A történelem további menete során a nemzetközi munkásmozgalom további szervezeteket termelt ki magából, melyek mint kommunista pártok elfoglalták helyüket a forradalmi mozgalom élén, ott, ahol odáig egy ideje csak egy elővéd, a fiatalok álltak. A kommunista ifjúmunkásokat a proletár harc nagy avantgárdjától újfent, mesterségesen elszigetelni és az „avantgárd avantgárdjának” a szerepére kárhoztatni – ezt csak egy ifjúmunkás-szindikalista akarhatja. Elméletileg lehetetlen „avantgárd” a kommunista párton kívül. Hogy a kommunista ifjúmunkások mindig egy orrhosszal előbbre jártak, mint a kommunista párttá fejlődő munkásszervezetek, az más kérdés, semmi köze az elméleti vizsgálódáshoz és az alapvető tisztázás kísérletéhez.

Avantgárd-szerepről beszélni csak akkor értelmes dolog, ha ezen a kommunizmus értelmében vett politikai vezető magatartást értünk. Hogy a munkásfiatalság elsőként öltötte fel ezt a szerepet az összmozgalomban, az csak külsődleges összefüggésben áll azokkal a sajátosságokkal, melyek a munkásfiatalságot az összmunkássággal szemben kitüntetik. Nem lehet tehát politikai avantgárd-szerepükből mint egységes tényből kiindulni és azt kérdezni, „igazolódhat-e az osztályharc minden szakaszában?”.

És világos, hogy ez a fajta hamis kérdésfeltevés Lukács elvtárs egész további fejtegetéseit többé-kevésbé értéktelenné kellett, hogy tegye. A fiatalság „érintetlenségének” jelentőségéről és dialektikus változásairól szóló fejtegetéseinek olvasása közben elvtársaink bizonyára megérezték az érvelés erőszakosan konstruált voltát. És bizonyára észrevették, hogy erre az „érintetlenségre”, mely végül is egy teljességgel negatív jegy, aligha alapozható a kommunista vezető szerepre való elhivatottság, hiszen e szerephez nagy mennyiségű pozitív ismeret, világos belátás és taktikai harci tapasztalatok is föltételeztetnek. Lukács elvtárs túlságosan okos, hogysem hamis konzekvenciákra jusson, és mindaz, amit írt, megszorításokkal, de helyes – ám rosszul van megfogva! Ezért vizsgálódása nem kielégítő, és valamiféle teljes relativizmusra lyukad ki, kínos érzést kelt, csaknem a csőd bejelentésére emlékeztető módon.

Nem, nekünk el kell jutnunk a kérdés világos, elvi megoldásához. Nézzük, milyen irányban kereshető a megoldás, hogyan foghatunk bele elméleti megoldásába. Többet, mint puszta utalást, itt nem adhatunk, utalást, amely, ahogy Lukács is akarta, a vitát helyes irányba tereli.

Lukács elvtárs első, maradandó tézise a párt és ifjúsági mozgalom egyfajta „együttműködéséről” beszél. Vagyis két csoport létezését föltételezi. Ez, minthogy elméleti vizsgálódást folytatunk, egyáltalában nem magától értetődő, pláne, amikor folyvást az osztály egységéről és előőrsének egységéről beszélünk. De ennek az előföltevésnek az elfogadása megengedhető, sőt szükséges.

A párt- és ifjúsági szervezet elválasztottsága történeti tény. Az ifjúság különálló megszerveződésében a munkásfiatalságot a felnőtt munkásságtól elválasztó különbségek jutottak világosan kifejezésre. Ezek a különbségek létező különbségek. Értelmetlen volna tagadni őket. És szükségtelen itt újfent részletesebben foglalkozni velük.

Ezekhez a sajátosságokhoz – melyek annak idején gazdasági helyzetük meghatározott fejlődésfokán az elkülönült ifjúmunkás-szervezetek megalapításához vezettek – társultak, mint korábban tárgyaltuk már, a háború hozta szituáció által meghatározott mozzanatok, s ezek vezettek el az ifjúság avantgárd-szerepéhez. Van tehát egy belső összefüggés is az ifjúságnak az osztály egészéhez viszonyított sajátosságai és ama tény közt, hogy az előretörő forradalmi eszme először őket kerítette a hatalmába.

Amikor azonban véget ért az a helyzet, melyet a munkásság tömegeinek hátramaradottsága jellemzett, és a kommunista pártok vették át a proletár tömegek vezetését, ennek az előőrsszerepnek el kellett halványulnia. Hogy úgy mondjuk, eloldódott az ifjúmunkás-mozgalomtól, hátrahagyva egy sor sajátos, a fiatalság sajátosságainak megfelelő, a kommunista mozgalmon belül betöltendő funkciót. Miután az ifjúság a kommunista pártok hiányában átvette azok feladatait, most újra visszatérhet a vele való munkamegosztáshoz.

Ez a munkamegosztás magasabb szervezeti elvet jelent, és ezáltal éppen, hogy előfeltétele a proletárifjúságban szunnyadó forradalmi energiák lehető legjobb értékesítésének. E munkamegosztás tartalmainak és formáinak elméleti vizsgálata, a kommunista ifjúsági mozgalom különös funkcióinak pontos rögzítése az, aminek most soron kell következnie. És egy ilyenfajta vizsgálódás adhatja meg a választ a kérdésre: „az adott pillanatban az együttműködésnek mely formája biztosíthat maximális átütőerőt a proletariátus számára”.

Ismerjük fel, hogy az ifjúsági mozgalom avantgárd-szerepe, abban a sajátos értelemben, ahogy a háborús és háború utáni évek történeti tényei létrehozták, az ifjúmunkás-mozgalom történetének csak epizódja. Ez mit sem csorbít azon, hogy az ifjúmunkás elvtársak mindenkor a legbátrabb és legáldozatkészebb harcosok voltak, és azok is maradnak. Sőt, azt hiszem, s csak megismétlem ezzel, amit az előző számban már leírtam: az Ifjúmunkás Internacionálé, a nemzetközi kommunista ifjúmunkás mozgalom történetének nagy napjai talán még csak most kezdődnek, most, hogy az ifjúmunkás-mozgalom megosztja a munkát a kommunista pártokkal, átveszi és kiépíti sajátos funkcióit a III. Internacionáléban.

Az avantgárd-korszak heroikus epizódjának lezárulásával az ifjúsági mozgalom és a párt viszonya formálisan újból olyan lesz, mint a háború előtt volt. Ám túl azon a rettenetes különbségen, hogy most egy kommunista Internacionáléval és egy kommunista ifjúmunkás-mozgalommal van dolgunk, van egy további különbség is: abban a harcban, amelynek során az ifjúsági szervezetek leváltak a szociáldemokrata pártokról, és amely előkészítette későbbi forradalmi szerepvállalásukat, az ifjúsági szervezetek birtokába kerültek a tevékenységüket illető két alapelvnek. Az ifjúsági mozgalom fölötti pártgyámkodásról éppen a forradalmi mozgalom legsajátabb érdekeiből fakadóan szó sem lehet. A maguk választotta vezetés alatt folyó önálló szerveződés megkerülhetetlen előfeltétele az ifjúsági munka nevelő hatásának. És a fiatal munkásoknak tudatos, minden követelményt kielégítő kommunista harcosokká való felnevelése nem történhet absztrakt okítással, csak az osztályok harcában, a kommunista előőrs harcaiban való aktív részvétel révén.

A két alapelv az ifjúmunkás-szervezetek fundamentumához tartozik, és a párt és ifjúsági mozgalom közötti viszony rögzítésekor meghatározó tényező kell, hogy legyen.

A viszonyt magát a II. világkongresszus fogja meghatározni. Remélem, sikerült a vitához, melynek ezt meg kell előznie, néhány tisztázó, nem mellékes utalással szolgálnom.

 

[1] Doch Jugendsyndikalismus?, Jugend-Internationale, 1921. június, II. évf. 10. sz. 284–285. o. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.

[2] A számtalan itt említhető példa közül egy klasszikusnak tűnő esetre utalnék, arra a szerepre, melyet Lenin és Trockij beavatkozása a nemzetközi ifjúmunkás-titkárság antimilitarista álláspontjának tisztázódásában játszott.