Vitairat a burzsoázia háborúja ellen[1],[2]
Vak, aki nem látja, hogy az egész világ burzsoáziája az elkövetkező világháborúra készülődik. A gazdasági, technikai stb. előkészületek mellett ebben fontos szerepet játszik az ideológiai fölkészülés is. Hiszen 1918-ban a tömegek általános hangulata olyan volt, mintha soha többé nem lehetne háborúra mozgósítani őket. A nemzetközi fasizmus szervezeti formái ugyan – amellett, hogy a proletariátus ellen vívott polgárháborúban is szerepet játszanak – egyszersmind egy imperialista hadsereg megteremtésének a magvát is jelentik. Csakhogy elmúltak azok az idők, mint mondjuk a XVII-XVIII. századi abszolutizmus kora, amikor zsoldos csapatokkal meg lehetett vívni egy háborút, melyet a lakosság nagy tömegei közömbösen, sőt ellenségesen szemléltek. Akármi legyen is a széles tömegek katonai szervezeti szerepe az elkövetkező háborúban, ideológiailag már most meg kell dolgozni őket.
Ennek egyik leghatékonyabb eszköze: elfeledtetni velük az elmúlt háborút. Nem is annyira a háború okairól stb. terjesztett történelmi hazugságok szövevényére gondolok, mint inkább arra az erőfeszítésre, hogy az emberek tudatából kitöröljék, milyen volt a háború, melyik osztály érdekében, miféle iszonyú gépezettel vívták. Ezzel a kampánnyal szemben, amelyet az uralkodó osztályok jó osztályösztönnel irányítanak, az elvont pacifizmus teljesen tehetetlen. Ha eltekintünk is attól, hogy milyen fegyvereket adtak a háborús uszítók kezébe a breszt-litovszki, a versailles-i stb. békének a pacifista szavak és tettek közti különbséget (a népek önrendelkezési joga) érzékeltető tanulságai, sohasem lehet hatékony az olyan ideológiai harc, amely általában a háború ellen irányul. Csak szentimentális literátorok nem képesek maguk elé képzelni olyan célt, amely minden áldozatot (a háborúét is) megér. Amíg egy osztály társadalmilag életképes, addig tagjai – még ha külön-külön többé-kevésbé menteni próbálják is saját személyüket – mindig magasabbra fogják becsülni az osztály életcéljait, nem is beszélve a más osztályokhoz vagy nemzetekhez tartozókéról.
Ez a felismerés persze korántsem azt jelenti, hogy ne kellene küzdeni az imperialista-kapitalista háború ellen. Ellenkezőleg. Nemcsak azért vetjük el a háború ellen „általában” tiltakozó pacifista propagandát, mert egyszersmind a proletárállamok védelmi háborúit is elveti, hanem azért is, mert az imperialista háborúval szemben teljesen hatástalan: éppen a mai imperialista háború kegyetlenül sajátos lényege halványul el ebben a megvilágításban. Ez a felfogás lehetővé teszi, hogy az imperialisták mindenkori háborúikat mint „kivételt”, mint „nemzeti” harcot stb. csempésszék a sokaság tudatába. De a háború ellen vívott harcban erőtlenek a merőben elméleti harci eszközök, ha magukban véve mégoly helytállóak is, és nem elég leleplezni a mai háborúk gazdasági és osztályalapjait. Az imperializmus szószólói által terjesztett hamis képpel a háború konkrét és valósághű képét kell szembeszegezni.
Ezért jelentős és maradandó Karl Kraus könyve. Olyannak mutatja – fotografikus és fonografikus hűséggel – a háborút, amilyen valójában volt. Működés közben látjuk a háború valóban hatékony gépezetét: az újságok apparátusát (újságírókat, akik a katonák tömeges pusztulását csupán hangulati anyagnak tekintik a jóllakott burzsoázia szórakoztatására), a tőkés osztály „gazdasági” szervezetét (üzéreket, árdrágítókat, üres üzletek előtt álló, hadiüzemekben dolgozó, végsőkig kiszipolyozott proletárokat), a hadigépezetet (az uralkodó osztály tagjainak felmentését, a magasabb parancsnokságok „aranyéletét”, a harcoló néppel szemben tanúsított embertelen, kegyetlen bánásmódot). Bécstől a legutolsó frontvonalig ijesztően természethű, művészileg pompásan kézben tartott haláltáncot lejtve látjuk elvonulni magunk előtt a háborúnak mindazokat az alakjait, akikért a dolgozók tömegei a háborút vívták. Íme, „az uralkodó osztály ábrázata”.[3] Bőséges ebédjük két fogása között hadbírók kérkednek ártatlanok tucatjainak felakasztásával. Pezsgő mellett, kabaréban ülve katonaorvosok mesélnek egymásnak arról, miként küldtek a frontra szívbetegeket és tüdőbajosokat. Egy üzér ájultan esik össze; családja aggódva tüsténkedik körülötte, környezete igyekszik megnyugtatni: tévedett, félelme nem indokolt – egyelőre szó sincs békéről. És a képek egyre monumentálisabbak lesznek. Anélkül hogy természetességük csorbát szenvedne, mind jobban elszakadnak a valóság puszta utánzásának talajától: a háború valóságos lényegének szimbolikus összefüggései öltenek bennük testet. Góg és Magóg, a két üzér hatalmas, hájas alakja Svájc hegyei között a napot is elhomályosítja; a nagyszerű éjszakai jelenetben, miközben a frontot áttörik, osztrák, német és magyar tisztek ülnek féktelen orgiát a tábornok szállásán.
De mégsem mondhatjuk el az egész kötetet. Aki tudni akarja, aki emlékezni akar rá, hogy milyen volt ez a háború a valóságban, olvassa el a könyvet. Ez pedig kötelessége mindenkinek. „Mert – mint Kraus helyesen mondja – a háború minden gyalázatát fölülmúlja az embereké: az, hogy tudni sem akarnak róla, hogy elviselik, ha van, de azt nem, hogy – volt.”[4] Ahogy Karl Kraus a háborút ábrázolja, a legjobb propaganda a közelgő imperialista háború ellen. Igaz valójában festi le az elmúlt háborút, és ezzel elrettentő képet fest az elkövetkezőről. De ez a fenntartás nélküli egyetértés csupán Karl Krausnak, a művésznek szól. A képeket a művében – sajnos – meglehetősen homályos, vértelen kommentár kíséri. A Gáncsoskodó, aki ezeket a képeket folyamatosan kommentálja, olykor nagyon szellemes ugyan, de sohasem képes fellendülni arra az elméleti szintre, amely megfelelne az ábrázolás nagyszerű természethűségének. Ezért van az, hogy a mű vége ellaposodik. Az ellenség áttörésével egy időben tomboló őrült orgia még igazi világvége-hangulatot áraszt. Ám az az „istenek alkonya”, melyet Kraus a mű végére szánt (idegen bolygó lakói vetnek véget a földi vérfürdőnek), alig több, mint lapos irodalmárutópia. Nem véletlen félresiklásról van szó. Karl Krausnak a szürke árnyalataival megfestett, mindazonáltal sohasem monoton háborúképéből hiányzik egy szín: a tetterős fölháborodásé, a forradalmi proletariátus hangja. Liebknecht egész Európán át visszhangzó kiáltása: „Le a háborúval!”, az orosz forradalom, a januári sztrájkok stb. – Kraus számára mindez nem létezett. (Ami semmi esetre sem véletlen, hiszen jól ismeri például, és nemegyszer nyilvánosan is megemlíti Rosa Luxemburg börtönleveleit, de a hatásukról ugyanakkor egyetlen szót sem ejt.) Helyesen ismerte föl, hogy a háború csupán összesűríti a polgári társadalom alávalóságát, de mert a küzdelmet ellene egymaga veszi föl, s nem keres kapcsolatot azokkal, akik erre a harcra valóban hivatottak, harcának helyes perspektívája is elvész: akaratlanul is komikus utópia lesz, mert pontosan ott torkollik utópiába, ahol végre maga a valóság kezdi hatékonyan leküzdeni az utópiát. Szerencsére ez az utópia csak mellékszál Kraus – ismételjük – nagyszerű ábrázolásában, és nem képes elhalványítani a hatását. Mert mindennek ellenére továbbra is ez a könyv a legjobb vitairat az imperialista háború ellen: felháborodott és fájdalmasan eleven emlékezés arra, hogy milyen is volt valójában az elmúlt háború.
[1] Karl Kraus: Die letzten Tage der Menschheit. [Die Fackel, Wien–Leipzig 1922.]
[2] Eine Kampfschrift gegen den Krieg der Bourgeoisie, Die Rote Fahne, Wien 1923. március 27. (VI. évf., 1179. sz.), 2–3. o.; Die Rote Fahne, Berlin 1923. március 30. (VI. évf., 75. sz.), Feuilleton der „Roten Fahne”; kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 179. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.
[3] Ez George Grosz 1921-ben megjelent albumának a címe (George Grosz: Das Gesicht der herrschenden Klasse. 55 politische Zeichnungen [Kleine revolutionäre Bibliothek 4], Der Malik-Verlag, Berlin 1921). – A szerk.
[4] Karl Kraus: Az emberiség végnapjai, ford. Tandori Dezső, Európa, Budapest 1977, 8. o. – A szerk.