Kapitalista blokád, proletár bojkott[1]
I.
A kapitalista blokád – mint az imperialista csoportok egymás ellen vívott harcának eszköze – a világháborúban fölöttébb hatékonynak bizonyult. Végső soron nem volt egyéb, mint valamely konszern nemzetivé (és részben nemzetek fölöttivé) váló harca a kényelmetlen konkurencia ellen; olyan harcmodor, amelyet kisebb méretekben, az állam hivatalosan alkalmazott hatalmi eszközei nélkül, a kapitalizmus korábbi szakaszaiban is gyakran és hatékonyan alkalmaztak. Persze az a mennyiségi változás, hogy a trösztösödött vagy a trösztösödés útján járó egyes iparágak után a harc most kiterjedt a „nemzeti termelés” egészére, egyszersmind minőségi változás is. Egyrészt a nemzeti-kapitalista egységfront különböző rétegei igen egyenlőtlenül részesednek a blokád előnyeiből és hátrányaiból, másrészt a blokád tényleges megvalósítása elkerülhetetlenné teszi az egész termelés alapvető szervezeti és termeléstechnikai átalakítását. (Új iparágak jönnek létre a blokád alá vont államok korábbi importcikkeinek pótlására; az onnan érkező nyersanyagok pótlására új eljárásokat kell kidolgozni stb.) Ez a folyamat, mely látszólag a „nemzeti” kapitalizmus rendkívüli megerősödéséhez vezet (most például Amerikában, a háborús „diadalok” idején Németországban is), valójában a bomlást sietteti. Mert az ily módon kicsikart egészségtelen és természetellenes monopolhelyzetek tarthatatlannak bizonyulnak, mihelyt vissza kell térni a „normális” termeléshez; azaz belső gazdasági feltételek híján csak egy „győztes” állam hatalmi eszközei tudják életben tartani őket, következésképpen nyomban meginognak, ha a hatalom politikai helyzete jelentősen meggyengül. (Eltekintve attól, hogy ez a fajta gazdálkodás szükségszerűen együtt jár részben egy, a nyersanyagok terén fenntartott rablógazdálkodási rendszerrel, részben a nyersanyagkészletek gazdaságtalan felhalmozásával, ami súlyos válságok csiráit hordozza magában.) Az efféle rendszerek lényegéhez tartozik az is, hogy igen nehéz leépíteni őket.
II.
Még szembetűnőbbé válik gazdaság és politika a kapitalizmus szempontjából – végső soron végzetes – összekapcsolása, a politika uralmának kiterjesztése a tisztán gazdasági szférára, ha az imperialista államok blokádja proletárállamokat sújt. Itt a gazdasági intézkedések célja merőben politikai: a tőkés kizsákmányolás védelme a proletárforradalommal szemben egyáltalán. A kapitalista egységfront ilyenkor látszólag jóval szilárdabb, mint a konkurensek blokádja volt a háborúban: a halálos fenyegetettség következtében a kapitalizmus egészének érdekközössége olyankor csakugyan tettre késznek látszik. Ámde a tetteknek ez az egységfrontja annál gyengébb, minél erősebb a vágyaké. Ahogy erősödik a kapitalizmus tényleges fenyegetettsége, ahogy erősödik a proletárállam belső konszolidációja, ahogy közeledik a forradalom fenyegető réme, úgy válik egyre nehezebbé a kizsákmányolás általános érdekeinek összeegyeztetése az egyes imperialista államok és ezeken belül az egyes tőkés érdekcsoportok konkrét kizsákmányolókedvével. Az egységfront megteremtésének akarata erősödik, életbelépésének lehetősége viszont csökken.
Az osztályharc döntő szakaszában a burzsoázia és a proletariátus mindinkább egy úton jár: a burzsoázia tetteit mind tudatosabban és mind erőteljesebben határozzák meg a történelmi materializmusra emlékeztető motívumok. Csakhogy ami a proletariátusnak a megújhodás és az erő forrása, a burzsoáziának óhatatlanul méreggé lesz. Ami proletariátus esetében a növekvő forradalmi energia és tudatosság jele, tudniillik hogy az eredetileg merőben gazdasági tettek átcsapnak a politika mezejére, az a folyamat – melynek legtisztább formája ez a blokád – a kapitalizmus permanens és megoldhatatlan belső válságáról tanúskodik. Csak a franciához hasonló, belsőleg teljesen csődbe jutott kapitalizmus képes rá, hogy szinte minden erejét belevesse ebbe a harcba, ámde Franciaország szempontjából nem csak Oroszország feltétlen leigázására van sürgetően szükség, hanem a németek gazdasági és katonai gyengítésére is, holott Németország talán az ellenforradalom leghatékonyabb fegyvere.[2] Még kirívóbb ugyanez az ellentét Anglia esetében. Anglia egyfelől az ellenforradalom s vele együtt a blokád legbuzgóbb és legügyesebb szervezője, másfelől bizonyos gazdasági szükségszerűségek – amelyeket itt nincs módunkban kifejteni – arra kényszerítik, hogy megszüntesse, áttörje ugyanezt a blokádot. Az osztályharc jelenlegi szakaszában feloldhatatlan ellentét támadt a kapitalizmus gazdasági alapjai, illetve az ezekre épülő imperialista államhatalmi apparátus között. A hatalmi apparátus önállósult és saját céljait követi, azok pedig immár nem esnek egybe a kapitalizmus gazdasági szükségleteivel.. Minél egészségesebb az államok kapitalizmusa, annál erőteljesebben fog védekezni az „államnak” (az általában vett kizsákmányolás támaszának) ez ellen az önállósulása ellen, és annál inkább saját konkrét gazdasági érdekeit fogja követni. Ezek azonban parancsolóan megkövetelik a blokád felszámolását, a valuták megerősítését az orosz arannyal, a nyersanyagok importját, a „demokrácia” fenntartását stb. A tőkés annál kevésbé képes védelmezni legsajátabb érdekeit önnön szűkebb védelmi apparátusával szemben, minél közelebb áll a csődhöz. A Lloyd-George[3]–Churchill ellentéttől a Foch[4]–Clemenceau-féle francia politikán át zökkenőmentes átmenetekkel egyenes út vezet Horthyig. Külsőleg talán ideig-óráig fenntartható az összes ellenforradalmi erő összefogása a blokád formájában; belsőleg ez az egység máris korhadt, és saját belső dialektikus ellentmondásai menthetetlenül összeroppantják.
III.
A kapitalista egységfront belső szétesésével párhuzamosan a proletariátus nemzetközileg is megszerveződik, nemzetközi egységfrontba tömörül a kizsákmányolás és az elnyomás ellen. A proletariátusnak ez az aktív egysége, amely, ha kiteljesedik, voltaképp a világproletariátus mint osztály megszerveződése, természetesen csak fáradságos, csalódásokban és kudarcokban bővelkedő harc gyümölcse lehet. A II. Internacionálé frázisszerű egységének, annak a nézetnek, hogy a világproletariátus érdekei nem lehetnek közvetlenül azonosak, hogy egy ország proletariátusát csupán „rokonszenv” fűzheti egy másik országéhoz, hogy a szolidaritás kérdése csak a proletariátus „külpolitikájának” és nem magának az osztályharcnak a problémája, egyelőre igen mély gyökerei vannak a munkásságban, és hosszú forradalmi harcra van szükség a megváltoztatásukhoz.[5] Az utóbbi idő nemzetközi akcióinak története világosan tanúsítja ezt. A Tanács-Magyarország javára tervezett és teljes kudarcba fulladt akció (1919. július 21.)[6] volt az első lépés: még hatásos „kiállásra” sem futotta belőle. Az elmúlt hónapok „Hands off Russia”-agitációja már nagyobb hullámokat vert; mindazonáltal világosan megmutatkozott benne a jelenlegi szakasz veszélye, tudniillik hogy a forradalmi frázisok opportunista érzületet takarnak. Hisz hiába voltak a remekbeszabott gyűlések, az Oroszországot támogató legszebb határozatok, Európa és Amerika gyárai akadálytalanul ontották a hadianyagot az ellenforradalmi hadseregek számára; ezek pedig, semmitől sem zavartatva, minden segédeszközzel ellátva, háborítatlanul szervezhették a támadást. De a betegség megmutatta a gyógyulás útját is. Míg ugyanis a proletariátus hivatalos szervezetei beérték plátói nyilatkozatokkal, a mozgalom, mely szavaik nyomában támadt, noha csak a munkásság tudatos kisebbsége körében, de messze túllépett szándékaikon. Angliában, Olaszországban, Csehszlovákiában és Ausztriában nem egy példa volt arra, hogy aktívan szabotálták a fegyver- és lőszer-gyártást, és még többször megtagadták a szállítást. Akármilyen szenvedélyesen tiltakozik is az egyes országok kapitalizmusa a proletariátus effajta „anarchista” és „terrorista” cselekedetei ellen, akármilyen ékesszólóan hivatkoznak is az opportunisták az „élelmiszerekre”, amelyeket úgymond a fegyver és lőszer fejében kapnának, a proletariátus akcióját, ha egyszer beindult, nem lehet feltartóztatni. Persze ennek a harcnak legelőször egy – rendkívül veszélyes – illúzióval kell leszámolnia. Azzal az illúzióval, hogy bármely ország proletariátusa hathatós segítséget nyújthat egy más ország proletariátusának anélkül, hogy maga is élethalálharcot ne kezdene saját kapitalizmusával. Az opportunizmus proletár „külpolitikája”, a szép, ám semmitmondó határozatok politikája effajta illúziókból táplálkozik. De vesztét is ezek fogják okozni. Mert a proletariátust, melynek egyelőre még zavaros indulatai efféle (álszolidáris) nyilatkozatokra késztetik az opportunista vezető rétegeket, hosszú távon nem lehet szavakkal jóllakatni. Maga a küzdelem tanítja majd meg a harc tiszta eszközeinek használatára, tudatosítja benne minden munkás átfogó és közvetlen érdekközösségét, hogy azután tudatosan felvegye a harcot saját kapitalizmusával a nemzetközi szolidaritás céljaiért. Ekkor és csak ekkor válik a határozatok szó-szolidaritásából tetterős, forradalmi szolidaritás.
IV.
A proletariátus nemzetközi akcióit csakis ebből a szemszögből lehet helyesen értékelni. Mint lépéseket a tettek egysége felé vezető úton. A Horthy-Magyarország elleni bojkottot is ebben az összefüggésben kell vizsgálnunk: mint jelentős lépést a világproletariátus összefogása, a forradalmi egység és cselekvés felé; ám ha jelentős volt is, mégis egyetlen lépés csupán, melynek jelentőségét éppen ezért nem annyira közvetlen eredményein, mint inkább nevelő hatásán lehet lemérni. Mindenekelőtt magának a bojkottnak a meghirdetése jelentős. A július 21-i proletárszolidaritás árulói a bojkottot is megrágalmazták. Bár ma is olyan távol áll tőlük minden forradalmi tett, mint akkoriban, az a tény, hogy az előző év nyílt szabotázsa után most tettre – noha lényegében opportunista szándékú és opportunista illúzióktól vezérelt tettre – szánták el magukat, mégis igen fontos és jellemző. Jellemző arra a kettős nyomásra, amelyet egyfelől az általuk irányított tömegek forradalmi indulatai, másfelől az egyre fenyegetőbb méreteket öltő és mind nyíltabban előmerészkedő ellenforradalom gyakorolt rájuk. Ez a kettős nyomás cselekvésre kényszerítette a szakszervezeteket. De az általuk kezdeményezett cselekedetek csak akkor lehetnek értékesek, ha túllépnek az elképzelt és eltervezett kereteken, ha megszabadulnak a kezdeményezők illúzióitól, és tudatosítják önnön – vezéreik által kigúnyolt – forradalmiságukat. „A dolgok logikájáé lesz a szó – mondja Marx. – De a munkáspárt becsülete követeli az ilyen kába ábrándok visszautasítását, még mielőtt ürességüket szétpukkantja a tapasztalat. A munkásosztály vagy forradalmi, vagy semmi.”[7]
A bojkottal kapcsolatban kétféle illúzió él. Az egyik a bojkott lehetséges hatására vonatkozik. A másik a megvalósítás és a felhasználás módjára. Egyrészt ugyanis gyermeteg illúzió volna azt hinni, hogy a kormány „biztosítékai” avagy „garanciái” normális, „demokratikus” állapotokat. teremthetnek Magyarországon. A magyar ellenforradalmat a mindenre kiterjedő bomlás olyan csődbe juttatta, hogy ma kizárólag a szuronyok meztelen és brutális hatalmára támaszkodhat. A valóságban – nem szavakban – egyetlen pillanatra sem mondhat le erről a támaszról, mert ezzel saját halálos ítéletét írná alá. Magyarország olyan állapotban van, amelyben a részleges szabadság, a „visszaélések” megszelídítése is képtelenség; ahol éppen ezért csak a proletariátus hatalma hozhatja meg a felszabadulást. A másik, még gyermetegebb illúzió, ha azt hiszik, hogy a bojkott csak a Horthy-Magyarország ellen irányul, s ennélfogva teljesen „legálisan”, más országok „demokratikus” kormányainak beleegyezésével is hatékonyan végig lehet vinni. Már az első napok megmutatták, hogy a komolyan vett bojkott a tőkés csoportok részéről mindenütt elkeseredett ellenállásba ütközik. Ez az ellenállás napról napra fokozódni fog; minél tovább tart a bojkott, minél kevésbé marad papíron, annál inkább. Éspedig nem csak azért, mert egyes tőkés csoportok gazdaságilag érdekeltek a Magyarországgal folytatott szabadkereskedelem fenntartásában, hanem mert a harc során mindinkább lelepleződik, hogy a „demokratikus” érzelmű polgári osztályokat és államokat jóval mélyebb belső érdekközösség fűzi Horthyhoz, mint akár a legmérsékeltebb és legmegalkuvóbb szakszervezeti mozgalomhoz – ha az[8] felhagy a proletárok ellen büntetlenül ellövetett vérengzések leplezésével. A proletariátus egységes cselekvése szükségképpen megszilárdítja az ellenforradalom egység-frontját. A harc folyamán a belső ellentmondások megsemmisíthetik ezt az egységet, de ezek az ellentmondások csak magában a harcban kerülhetnek felszínre, s csak a harc fokozhatja őket a burzsoázia pusztulásáig.
V.
Az illúziók hiánya a forradalmi harcban sohasem a bátorság hiánya. Marx azt mondja: „a dolgokat úgy kell venni, ahogy vannak, vagyis a forradalmi érdeket a megváltozott körülményeknek megfelelő módon kell érvényesíteni”.[9] Ami tehát a bojkott kitűzött céljait illeti, nem lehetnek illúzióink, de annál több reményt fűzhetünk akaratlan, de szükségszerű következményeihez. Ezeknek rendkívül nagy jelentősége van, kivált Magyarország szempontjából. A magyar proletariátus, amely kimondhatatlanul szenved a fehérterrortól, és amelyben a szenvedések megérlelik a forradalmi tudatosságot, börtönének mélyén leigázása óta első ízben hallja egy segítő testvér szavát. A hősiesen küzdő magyar proletariátus ijesztő magárahagyottsága, mely 1919. július 21-én kezdődött, a bojkott meghirdetésével most véget ért. Ezzel a magyar proletariátus számára valósággá vált a világ proletárjainak nemzetközi szolidaritása. Legyen a bojkott akár eredményes, akár eredménytelen, járjon nyomában akár a fehér rémuralom fokozott tombolása: a magyar proletariátus már tudja, hogy harcában nincs egyedül. A közelgő végső ütközetre immár visszavonhatatlanul megerősödött forradalmi energiával, forradalmi tudattal készülhet. És ebből, de csak ebből a szempontból a magyar kormány esetleges „engedményei” is (legyenek bár mégoly hazugok) nem lebecsülendő forradalmasító szerepet játszhatnak. Elvégre – ebből a szempontból – a kormány minden „engedménye” a magyar ellenforradalom meghátrálása a nemzetközi proletariátus hatalma elől. A magyar proletariátus szemében a szuronyok elveszítették „morális” erejüket, leküzdhetetlenségük bénító érzése megtört. Ha teljesen eltekintünk is attól, hogy az ellenforradalom sorait minden, még a látszólagos visszavonulás is demoralizálja, ez az erkölcsi győzelem azt jelenti, hogy a magyar proletariátus elővédharcot nyert a közelgő nagy csatában.
A bojkott lehetséges hatásai a nem-magyar proletariátusra is hasonlók. Ezeket a hatásokat lényegében már említettük. A tőkés osztályok és ideológiai csatlósaik ellenállnak a bojkottnak, és ez szükségképpen forradalmi tettekre készteti a proletariátust. Leleplezi előtte az elnyomók átfogó érdekközösségét, és megmutatja a valóban nemzetközi proletár cselekvés egyetlen lehetséges útját: a kíméletlen harcot saját elnyomói ellen. Ily módon az akció túllép eredetileg kitűzött céljain, s ezzel egyszersmind elmélyíti a szakadékot a forradalmi érzelmű tömegek és a megalkuvó vezető rétegek között. Mert vagy sikerül a tömegeknek forradalmi cselekvésre kényszeríteni vezetőiket, ami egész Európában lényegesen kiélezné az osztályharcot (ám ha komolyra fordul a dolog, ez fölöttébb valószínűtlen), vagy a vezetők fognak meghátrálni, és elárulják, szabotálják a mozgalmat, amelyet ők maguk indítottak. Az utóbbi esetben hogy a munkásság felismeri ezt a szakadékot, az a forradalom irányában tett fontos lépés: belső szakítás a II. Internacionálé ideológiájával. Annak pedig, hogy a munkások egy része szavakban a második, a vezetők egy része, szintén szavakban, a harmadik Internacionálé mellett tesz hitet, most még nincs különösebb jelentősége. A mozgalom további útja, a jövendő tettek szükségképpen meghozzák majd az igazi tisztázódást. Ebben kap szerepet a kommunista pártok, vagy ahol még nincsenek ilyenek, a tudatosan kommunista csoportok tevékenysége. Az ő feladatuk, hogy kizökkentsék a bojkottot tervezett, legális-opportunista kerékvágásából; hogy ne tűrjék a szavak és tettek, a frázisok és a forradalom közti távolság diplomatikus elkendőzését. Az európai politikai helyzet, mely szolidáris és nemzetközi tettekre kényszeríti a proletariátust, ragyogó alkalmat nyújt minden kommunista szervezetnek, hogy a tömegekre gyakorolt felvilágosító munkáját a tettek szemléltető oktatásával erősítse, mélyítse és szélesítse. Mert a nagy tanulságot, amelyből a III. Internacionálénak meg kellett megszületnie. hogy tudniillik minden valódi proletár és forradalmi tett lényegében nemzetközi tett, hogy a proletariátus úgynevezett közvetlen érdekei egyáltalán nem választhatók külön a munkásság egészének közös érdekeitől, hogy a legyőzendő ellenség mindig a világkapitalizmus, de ahhoz, hogy elbírjanak vele, először a közvetlen elnyomókat kell legyőzni – ezt a tanulságot csak olyan tettek tarthatják elevenen a proletariátus tudatában, amilyen ez a bojkott. Ha eleinte csak ilyesfajta nevelő, propagandisztikus hatása van is, ha csak ráébreszteni képes is, éppen ez teszi (akárcsak a proletariátus majdani hasonló akcióit) az osztályharc félelmetes és legyőzhetetlen fegyverévé. A proletariátust az ilyen akciók nevelik a tettek egységére, és ha átmegy az önnevelésnek ezeken a szakaszain, olyan iszonyú csapásokra lesz képes, melyek előbb vagy utóbb óhatatlanul meg fogják semmisíteni a kapitalizmust. A proletariátusból csak a valóságos osztályharc formálhat osztályt. A bojkott példázza, hogy ez a folyamat az úgynevezett teoretikusok és vezetők feje fölött hatalmas lépésekkel halad előre. A világkapitalizmus gyógyíthatatlanul akut válsága a világot kérlelhetetlen szigorral sodorja a forradalom vagy ellenforradalom táborába. A burzsoázia összefogása szervezetileg talán még erősebb, ez azonban mit sem változtathat a végső győzelem esélyein. Mert míg a proletariátus csak egységfrontba tömörülve győzhet, a kapitalizmus vesztét éppen a létrehozott egységfront fogja okozni. Az ellenforradalom egyes átmeneti sikereinek itt nincs semmi jelentőségük.
„Az ellenforradalmi talaj is forradalmi”, mondja Marx.
[1] Kapitalistische Blockade, proletarischer Boykott, Kommunismus, Wien 1920. július 6. (I. évf. 25–26. sz.), 847–854. o.; kötetben: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 15. skk o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.
[2] Franciaország magatartását döntően meghatározza finánctőkés érdekeltsége is Oroszországban.
[3] David Lloyd George (1863–1954) angol liberális politikus, ügyvéd. 1890-től az alsóház tagja volt, 1906-ban kereskedelmi miniszter, 1908–15-ig a kincstár kancellárja. Az I. világháború alatt hadügyminiszter, 1916 végétől miniszterelnök, egy szűkebb háborús kabinet és az antant Foch marsall vezette egyesített vezérkarának a létrehozója. Wilson és Clemenceau mellett aláírója volt a versailles-i szerződésnek. 1922-ben keleti politikájának sikertelensége miatt lemondani kényszerült a miniszterelnökségről. 1926-tól a liberális parlamenti frakció, 1927-től a liberális párt elnöke volt. A liberálisok 1929-ben elszenvedett választási veresége miatt politikai befolyása csökkent, a liberális párt kettészakadásakor, 1931-ben lemondott pártelnöki tisztéről. Rövid ideig tartó szimpátiája Hitler iránt politikai befolyása maradékának elvesztését okozta. – A szerk.
[4] Ferdinand Foch (1851–1929) francia tábornok. 1916-ban az ő, illetve a brit French parancsnoksága alatt állították meg a németek Yperni támadását. 1916-ban a somme-i francia csapatok főparancsnoka lett, 1917-ben a vezérkar főnöke, a legfelsőbb katonai tanács tagja, 1918-ban a franciaországi antantcsapatok főparancsnoka. – A szerk.
[5] Ezzel kapcsolatban hadd utaljunk B. K. elvtárs [Kun Béla] cikkeire, melyek a Kommunismus 7. [206–212. o.], 8–9. [269–275. o.], 21. [666–673. o.] számában jelentek meg „Rund um Sowjetrussland” címmel.
[6] 1919. július 20–21-ére az európai szakszervezetek tiltakozó sztrájkokat szerveztek a Szovjet-Oroszország és a Magyarországi Tanácsköztársaság védelmében, és a Komintern Végrehajtó Bizottsága is fölhívást intézett a világ munkásaihoz a demonstráció támogatása érdekében. A magyar proletárdiktatúra vezetői valóban „világsztrájkra” számítottak, amely képes befolyásolni az antant, illetve a kisantant katonai és politikai elképzeléseit. Bár Romániában, Olaszországban, Németországban és Lengyelországban jelentős megmozdulásokra került sor, olyan, a Tanácsköztársaság katonai-politikai helyzete szempontjából fontos országokban, mint Csehszlovákia, Anglia vagy Franciaország, a fölhívás kevés eredménnyel járt. – A szerk.
[7] Karl Marx Johann Baptist von Schweitzernek 1865. február 13-án, MEM XXXI., 439. o. – A szerk.
[8] „sie” – vélhetőleg: a magyar ellenforradalom. – A szerk.
[9] Karl Marx Ludwig Kugelmann-nak 1866. augusztus 23-án, MEM XXXI., 516. o.