Ami Lukácsból marad

Erdélyi Ágnes filozófussal, a Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány (LANA) kuratóriumi elnökével Kardos András beszélgetett.

Kedves Ági, először légy szíves, mondd el, hogyan kerültél bele abba a körbe, amely kapcsolatban volt Lukács Györggyel?

Őrült szerencsém volt, mert akkor jártam a Bölcsészkar filozófia szakára (1962-ben vettek föl, és ’67-ben végeztem), amikor Márkus György ott tanított. Ha jól emlékszem, másodéves voltam, amikor először rendes tanrendi óránk is volt vele. Na most ezek az órák, főleg a különböző szemináriumai, teljesen átrendezték a filozófia szak életét. Perceken belül kialakult egy kör, amelyikhez minden évfolyamról olyanok tartoztak – és nem is csak filozófia szakosok –, akik jártak Márkus óráira, főleg az ismeretelméleti szemináriumra, aztán később a Marx-szemináriumra. Ettől kezdve nem nagyon voltak évfolyamok, hanem kialakult ez a kör, amelyhez, mondom, nem filozófia szakosok is tartoztak. De ez nem tartott sokáig, mert ’65-ben Márkus elment Ford-ösztöndíjjal Amerikába, és akkor ez a kör az egyetemről áttevődött az akadémiai könyvtárba, majd amikor Márkus visszajött – és akkor már nem tanított a Bölcsészkaron –, akkor pedig az intézetbe, az MTA Filozófiai Intézetébe, merthogy addigra néhány embert, először csak néhány embert fölvettek oda gyakornoknak. Ha jól emlékszem, Farkas Jánost, Kis Jánost, Bence Györgyöt, aztán később másokat is. Tehát ők, azt hiszem ’66-67-től kaptak ott állást, később Altrichter Ferenc is, aztán még sokkal később mások is, például Ludassy Mari, meg aztán én, és akkor elég gyakran megfordultunk az intézetben, és ott megismerkedtünk ottaniakkal is, Tordai Zádorral, Sós Vilmossal, Vajda Mihállyal, és hát ugye az új kapcsolatok révén aztán a szociológiai kutatóban megismerkedtünk Márkus Máriával és Háber Judittal. Heller Ágnes is ott volt akkor, szóval ezzel már el is jutottunk ahhoz a körhöz, amelynek volt kapcsolata Lukács Györggyel.

Értem. Azt mondd meg, légy szíves, mielőtt rátérünk arra, hogy milyen volt a Lukáccsal való kapcsolatod, hogy hogyan nézett ki ennek a körnek, a tágabb értelemben vett körnek a szerkezete? Tehát milyen volt a fiatalok és az idősek viszonya, milyen volt a munkakapcsolat, hogy alakult ennek a körnek az élete?

A mi nemzedékünkben elsősorban szoros baráti és szakmai kapcsolatok mentén szerveződött a kör, olykor még párkapcsolatok is belekerültek. Szóval itt volt először is az, amit a szűken vett Lukács-óvodának neveznek, mert ez volna a Lukács-iskolához kapcsolódó következő nemzedék. Megpróbáltam összeszedni a neveket, hogy kik tartoztak ide: Bence György, Kis János, Fodor Géza, Farkas János, Ludassy Mária, Tímár Árpád, magamat is ide sorolom, aztán kicsit másképpen, mert akiket eddig soroltam, mind Márkuson keresztül kapcsolódtak Lukácshoz, Radnóti Sándor, aki nem Márkuson keresztül kapcsolódott.

Ő Fehéren keresztül, igen.

Fehéren keresztül, igen. Idetartozott aztán Fekete Éva, aki nem is volt filozófia szakos, valamint a fiatalabbak, már ugye az alsóbb évfolyamokból, például Karádi Éva. Nem is tudom, hogy Lakatos Andrást, aki szintén nem filozófia szakos volt, idesoroljam-e, vagy azokhoz, akik nem a szűken vett óvodához, de szorosan ehhez a körhöz tartoztak… Ő szintén Márkushoz kapcsolódott, de ezen a szűken vett óvodán kívül kapcsolódtak ide nagyon szorosan mások is, akik nem nevezhetők Lukács-óvodásoknak, például Altrichter Ferenc, Bertalan László. Aztán, ahogy mondtam, párkapcsolatok mentén is, például Lónyay Mária, Hegedűs Zsuzsa. Tagja volt ennek a körnek továbbá Petri György, Pap Mária, remélem, nagyjából mindenkit fölsoroltam. Én azt mondanám, hogy… ja, és aztán jöttek még fiatalabbak is, az alsóbb évfolyamokról, szóval azt mondanám, hogy itt két fontos szervező-, összetartóerő volt. Az egyik Márkus, mert Radnótin kívül mindenki valahogy Márkus révén került ebbe a körbe, ami egyébként, ezt muszáj megjegyezni, fordítva nem igaz, mert jártak a Márkus-órákra olyanok is, akik nem tartoztak ehhez a körhöz, például Ágh Attila. A másik pedig, hogy úgy mondjam, a Lukács-óvoda „fizikai” helye, az akadémiai könyvtár, merthogy az volt a rendszeres találkozóhely. Na most az idősebb nemzedékkel, elsősorban Márkussal, Vajdával rendszeresen találkoztunk az intézetben, olykor baráti összejöveteleken, és lassan kialakult, hogy az ő barátaiknál is, például a Heller–Fehér házaspárnál. Ezek az utóbbi találkozók, én úgy emlékszem, hogy valamikor a hatvanas évek végétől, de pontosan nem tudom, hogy mikortól, rendszeresek lettek. Ha jól emlékszem, csütörtök, az egy nyitott nap volt, este lehetett menni hozzájuk, és ott nagyon-nagyon tág kör volt jelen. Én például biztosan emlékszem arra, hogy ott találkoztam először Konrád Györggyel.

Értem.

Szóval valahogy így, kicsit lazán, barátian, de rendszeresen találkoztunk.

Értem, akkor úgy szeretném idekapcsolni Lukácsot, hogy ne általában Lukács és ennek a körnek a kapcsolatáról beszéljünk, hanem beszéljünk arról, hogy te hogyan kerültél kapcsolatba Lukáccsal.

Ennek a történetét nemrégiben megírtam, úgyhogy ennek alapján fogom elmondani. Talán idézni is fogom azt, amit leírtam. Ez „Korrekció és hűség” címmel megjelent a Magyar Filozófiai Szemle 2019/2-es számában, amelyben van egy blokk, „Megemlékezések Heller Ágnesről”. Szóval ’67-től, amikor végeztem, az orvosegyetem filozófiai, hát pontosabban akkoriban Marxizmus–Leninizmus Tanszéknek hívták, odakerültem gyakornoknak, és két év gyakornokoskodás után nem akartak kinevezni tanársegédnek, hanem azt ajánlották, hogy egy év próbaidőre meghosszabbítják a gyakornoki szerződésemet, ezt viszont én visszautasítottam. Így elveszítettem az állásomat, és akkor Heller Ágnes fölhívott, és azt mondta, hogy ő és Fehér Ferenc beszélni szeretne velem. Akkor mi már kapcsolatban voltunk, de azért ez kicsit meglepett. De itt először azt szeretném elmondani, hogy én a későbbiekben mindig úgy emlékeztem, hogy ez a telefonhívás rögtön akkor történt, amikor én, hát idézőjelben, „munkanélküli” lettem, tehát ’69 őszén. Amikor írtam ezt a bizonyos visszaemlékezést, utánanéztem néhány dolognak, hogy mégse írjak hülyeségeket, és akkor a legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy ez a beszélgetés nem lehetett, nem történhetett meg 1970 nyara előtt, mert ott olyasmiről volt szó, ami ’70 nyarán történt. És akkor nagyon röviden összefoglalva: Ági és Feri, tudod, hogy ők hogy beszéltek, egymás szavába vágva, elég nehéz volt követni. Elmesélték, hogy néhány napja letartóztatták Kerényi Máriát, aki Lukács leveleit és kéziratait szokta gépelni. És visszakerestem, a Népszabadságban volt egy közlemény, amely úgy kezdődött, hogy „A Belügyminisztérium illetékes szervei 1970. június 14-én… ”[1]

Tehát akkor csak utána beszélhettetek, ez világos.

Igen, igen. Na most Ági és Feri azt mondták, hogy most szükség lenne valakire Kerényi Mária helyett, és ők rám gondoltak, merthogy Lukácsnak úgyis kellene egy titkárnő, aki az aktuális gépelési feladatokon túl még rendezné a régi iratokat meg újságkivágásokat is. Ráadásul, mondták, nemcsak titkárnőként dolgozhatnék Lukácsnál, hanem felkérhetném, hogy legyen a Diltheyről tervezett kandidátusi disszertációm nem hivatalos témavezetője. Ők ezt már megpendítették neki, mondták, és egyáltalán nem zárkózott el. Lényegében ennyi hangzott el ezen a beszélgetésen. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy beszélgetés volt tényleg, hanem ők beszéltek, én meg megilletődötten hallgattam őket. Szóval nekik köszönhetem ezt az ezek szerint szűk egy évet, merthogy ’70 júliusában kezdtem, és ’71 június 4-én Lukács meghalt. Ebben az évben én hetente három délelőttöt töltöttem el a Belgrád rakparti lakásban Lukácsnál. Dolgoztam is egy keveset, leveleket írtam, meg iratokat rendeztem, de főleg Lukácsot hallgattam, és rengeteg tanultam.

Azt említetted, hogy Lukács elvállalta a Dilthey-kutatásaiddal kapcsolatos témavezetést. Azt szeretném megkérdezni, hogy hogyan került Dilthey a te filozófiai érdeklődésed központjába?

Két szálon került. Az első az egyetemi szakdolgozatomhoz kapcsolódik. Én a filozófián kívül nyelvszakos is voltam, francia szakos például, és Condillacról írtam az egyetemi szakdolgozatomat. Ennek a szakdolgozatnak a döntő része a külvilág ismeretelméleti rekonstrukciójával foglalkozott. Ehhez természetesen mindenféle egyebet is olvastam, mások mellett neokantiánusokat, például Rickerttől a Der Gegenstand der Erkentnist és Diltheytől a Realität der Außenweltet.[2] Itt Dilthey nagyon szorosan kapcsolódik Condillachoz. Nem is tudom, hogy mondjam, Condillac volt Dilthey előfutára? Vagy Dilthey Condillac követője? Azért vagyok bizonytalan, mert ahhoz képest, hogy milyen szorosan kapcsolódik hozzá, elég méltatlanul mindössze egyetlen hivatkozás van a Realität der Außenweltben Condillacra. Condillacnál abban a híres szoborhasonlatban, ahol egyenként kelti életre egy élettelen szobornak az érzékeit, hogy megtudja, honnan szerez tudomást a külvilágról, arra jut, hogy a tapintás érzékéből. A tapintáson belül is a szilárdság érzetéből, először, amikor nem saját magát tapintja a szobor, hanem valami idegen tárgyat. Diltheynél pedig ugye a Realität der Außenweltben az ellenállás mint az akarat eleven tapasztalata az, amely a külvilágról tudósít. Na most ez volt az egyik szál. A másik szál a késői Dilthey objektivációelmélete. Erre, mint annyi minden másra, Bence György hívta fel a figyelmemet. Engem tulajdonképpen az érdekelt, hogyan lett abból, ami a korai Diltheynél, például a Realität der Außenweltben vagy a két Pszichológiában[3] az élmények utánélése, a késői Diltheynél, a hermeneutikatanulmány[4] után vagy még korábban, talán már a második Pszichológiában a szellemi tények – a szellemi tények birodalmában objektiválódott emberi tevékenységek – megértése, és hát ezt próbáltam megírni, ezt az ívet próbáltam rekonstruálni a kandidátusi disszertációban.

Mielőtt Lukács Diltheyhez való viszonyát, illetve ezen keresztül a ti párbeszédeteket Diltheyről folytatnánk, szeretném megkérdezni: Lukácshoz kerültél, hetente háromszor ott ülsz nála, dolgozol, benne vagy ebben a körben. Milyen Lukács-művek voltak azok, amelyek hatottak rád? Hogy viszonyultál hozzá – ugye akkor már egy egész életmű áll Lukács mögött, utolsó időszakában vagyunk. Hogy nézett ki a te viszonyod Lukács műveihez?

Hát amikor odakerültem, azt mondanám, hogy… szóval nehéz felidézni, hogy miket olvastam, meg hogyan hatottak rám. Amit pontosan tudok, az az, hogy legelőször Az ész trónfosztása került a kezembe. Ez nagyon korán volt, túlságosan is korán, úgy értem…

Mondjuk gimnazista korodban?

Talán még a felvételire készülve, gondolom, mindenesetre akkor, amikor még a műveket nem ismertem, még a szerzők nevét is sokszor éppen hogy csak ismertem. Tehát nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Bár utólag, mikor erre az interjúra készültem, akkor mégiscsak elgondolkodtam azon, hogy fura módon életemben legtöbbet két olyan szerzővel foglalkoztam, akivel halálbiztos, hogy Az ész trónfosztásában találkoztam először: Diltheyjel…

És Weberrel.

…és Weberrel, igen. Mondjuk Weber nevét talán ismertem, de mást nem. Na most aztán egyetemi évekből emlékszem, akkoriban jelent meg az Esztétika, Az esztétikum sajátossága. Arra hogy hatott-e rám, és hogyan hatott, nem emlékszem, de arra igen, hogy közösen olvastuk páran az egyetemi csoportból, talán másokkal is. Arra is emlékszem, hogy rendesen kellett olvasni, merthogy időnként… például emlékszem, hogy tartottam referátumot, már nem tudom, melyik részből, de hogy jobban fölkészültem rá, mint amúgy az egyetemi szemináriumokon tartandó referátumokra, arra igen. Aztán tudom, hogy olvastuk és meg is vitattuk egyetemista korunkban a Bolsevizmus mint erkölcsi problémát és a Taktika és etikát. Valamivel később, lehet, hogy már az egyetem után olvastam a Lélek és a formákat, de az az igazság, hogy jobban emlékszem arra, hogy beszéltünk róla, megvitattuk, mint az olvasmányélményre. Aztán a Geschichte und Klassenbewußtsein, ugye, ezt megszereztem ’68-ban egy kalózkiadásban, akkoriban rengeteg kalózkiadás volt.

Németül vagy magyarul?

Németül.

Akkor még magyarul nem jelent meg, ’71-ben jelent meg magyarul.

Nem volt magyarul.

Stimmel.

És fogalmam sincs róla, hogy mikor olvastam el. Az olvasmányélményre, erre a korai olvasmányélményre nem igazán emlékszem, de azt tudom, hogy szinte mindenben nyoma van, amit ’68 körül csináltam. Valószínűleg ez benne volt akkoriban a levegőben. Aztán amit egészen biztosan tudok, hogy nagyon rendesen elolvastam a Hegel-könyvet.

A fiatal Hegelt.

Igen. Merthogy amikor mi elvégeztük az egyetemet, egy vagy két évvel utána előadásokat szerveztek, hogy a nemrégiben végzettek tartsanak előadást az egyetemistáknak, a filozófia szakosoknak arról, hogy mivel foglalkoznak, és akkor én „Két Hegel” címmel tartottam előadást, Dilthey Die Jugendgeschichte Hegelséről és Lukács Der junge Hegeljéről. Talán az is később jelent meg magyarul.

És erről az olvasmányélményről van dokumentum, merthogy ez az előadás – hát nyilván nem az előadás, hanem egy megírt változat – ’72-ben megjelent a Világosságban, igen. Amivel viszont a legnagyobb bajban vagyok, az az Ontológia. Magyarul sokkal később jelent meg, de ha jól láttam, akkor németül is csak ’71-ben.

Igen, igen, az reális.

És hát talán volt a kezemben a német kiadás, de emlékeim szerint magyarul találkoztam a szöveggel, tehát…

’75-76.

…tehát jóval később. Viszont itt megint azt kell mondanom, hogy mégiscsak nyoma van egy csomó mindenben, például az orvosegyetemről történt eltávolításomban a ’68-as véleménynyilvánításon kívül az is szerepet játszott, hogy akkoriban volt egy vita ott, az orvosegyetemen a tanterv modernizálásáról, így hívták, és hogy akkor én állandóan arról papoltam, hogy az Ontológiát is be kéne…

Lukács ezen dolgozott.

Igen, de hát azért… hogy egyáltalán ne láttam volna a szöveget, szóval azért én is meglepődöm ezen. Továbbá még egy nyoma van annak, hogy azért valamilyen értelemben viszonyultam az Ontológiához, ha nem is a szövegéhez, hanem ahhoz, amiről szólt. Amikor Lukács halála után volt az a bizonyos körkérdés, amiről később akarok majd beszélni, akkor abban volt egy olyan kérdés, hogy mit jelentett a marxista Lukács a baloldali európai értelmiség számára ’68 után. Ott voltak különböző évek, hogy mikor mit jelentett, de volt egy olyan, hogy ’68 után mit jelentett, és erre egyebek közt azt válaszoltam, hogy azt, „amit az Ontológiától vártunk”. Na most a „vártunk”-at, azt kiemeltem, ami valami csalódásfélét jelent…

Világos, ez azt jelenti, hogy nem teljesítette be…

Igen, na most ahhoz, hogy az ember csalódjon valamiben, azért valami fogalmának kell lennie róla, szóval ez egy kicsit rejtély. De hát nyilván ez is nagyon benne volt a levegőben, gondolom. Lényegében ezeket az írásokat ismertem.

Hát azért ez azt jelenti, hogy te alapos Lukács-ismeret birtokában kerültél Lukácshoz. És azt szeretném megkérdezni, hogy hogyan nézett ki a Lukács és a te diskurzusod Diltheyről? Tehát ez azt jelentette-e, hogy te kérdeztél és Lukács válaszolt? Lukács előadásokat tartott erről? Hogy ment ez?

Hát semmiképpen nem úgy, hogy én kérdeztem volna, hanem… hát én azt gondolom ma, hogy Lukács jó pedagógus volt. Úgy ment, hogy ő elkezdett egy beszélgetést, fölvetette, hogy ugye ismeri X. Y.-t, vagy nem is kérdésként, hanem egyenes állításként azt mondta, de hát maga is ismeri ezt és ezt a művet vagy ezt és ezt a szerzőt, és soha nem várta meg azt a kínos beismerést, hogy hát…

Hogy nem ismered.

…hogy hát én bizony, talán a nevével már találkoztam, de… Szóval, nem várta meg, hanem azonnal elkezdett beszélni róla. Igen, előadást tartott arról, hogy mi van ebben az írásban, ez miért volt fontos akkor, amikor megjelent, kivel vitatkozik stb. Úgyhogy én ilyenkor a Belgrád rakpartról egyenesen rohantam az akadémiai könyvtárba, és ott megkerestem.

Bepótoltad.

Bepótoltam, igen. Nagyon sok minden megvolt a könyvtárban, és könyvtárközi kölcsönzéssel is elég rendesen lehetett hozatni dolgokat, illetve hát volt olyan, ami megvolt Lukács könyvtárában. Néha ott maradhattam, olvastam a könyvtárában, sőt, olyan is előfordult, hogy néhány napra kölcsönadott könyveket. Na most ő soha nem kérdezett vissza, tehát nem számoltatott be az olvasmányaimról, hanem ment tovább. És ezek a beszélgetések, ezek úgy zajlottak, szóval… nem volt valamiféle munkamódszerünk, hanem én általában reggel 9-kor jelentem ott meg, akkor Lukács még nem kelt föl vagy még nem fejezte be a reggeli… szóval még nem kezdett munkához. Akkor én egy órát, másfél vagy két órát ott dolgozgattam, és a reggeli kávéjával vagy utána, ha nem jött hozzá senki, mert volt olyan, hogy jött hozzá valaki, és akkor nem is találkoztunk, esetleg úgy mentem el, hogy aznap éppen csak köszöntünk egymásnak. Aztán volt olyan, hogy valamilyen aktuális dolgot, levelet megíratott. De azt is rendszerint nem ott, hanem hát azt mondta, hogy fogalmazzak meg egy ilyen és ilyen levelet, amit átnézett, és aztán lehetett írni. Ha nem jött hozzá senki, akkor bejött abba a szobába, ahol én dolgoztam, és vagy megkérdezte például, hogy találtam-e valami érdekes újságkivágást, és ha igen, akkor arról beszélgettünk, vagy magától elkezdett valamilyen könyvről vagy az előző esti hangversenyről beszélni, kérdezgetni, esetleg színházról… Tehát kérdezgetett, de főleg ő mondta a véleményét, vagy elmesélt valamilyen történetet, vagy fölvetett valamilyen Dilthey-témát, tehát ő irányított. És nem kérdezett ki, nem kérdezett vissza, természetesnek vette, és az is volt, hogy én igyekszem földolgozni, és rendesen föl is dolgoztam, amit tőle hallottam.

Értem. Azt szeretném megkérdezni, lezárva a Dilthey-témát, hogy volt-e neked, és ha igen, milyen benyomásod, viszonyod Lukács Dilthey-képéhez? Itt két dologra is gondolok, egyrészt arra, hogy fiatalkorában ugye Lukács nagyon Dilthey hatása alatt volt, majd írt egy rendkívül kegyetlen nekrológot róla. Később már, ezt te is mondtad, hogy Az ész trónfosztásában kegyetlenül leszámol saját fiatalkorával és Diltheyjel, szóval milyen összbenyomásod volt Lukács Dilthey-képéről, és mennyire tudtad ezt hasznosítani?

Amikor mi beszélgettünk, akkor, azt gondolom, hogy már mind a kettőnél… tehát ennél a két élesen elváló Dilthey-képnél árnyaltabban viszonyult szerintem Diltheyhez. Azt mondanám, biztos vagyok benne, hogy árnyaltabban, mint ahogy a tízes évek elején látta, de ez, hogy úgy mondjam, az én meggyőződésem annak alapján, amikről beszéltünk. Azért mondom, hogy az én meggyőződésem, merthogy azt kell mondanom, hogy ő mindenben hárította egy kicsit azt, hogy a fiatalkori írásairól beszéljünk. Szóval elterelte…

A szót.

…hogy a marxista korszakot megelőző időkről beszéljünk. Volt benne egy olyan attitűd is, hogy úgyis tudom, hogy magukat ez érdekli, de ő nagyon hárította. És aztán én azon kevesek közé tartoztam, ugye ez abból is látható, amit arról mondtam, hogy hogyan jutottam Diltheyhez, akiket inkább a későbbi dolgok érdekeltek, nem ezek a fiatalkori…

Igen, világos.

Nem a Dilthey-esszék érdekeltek, hanem a későbbi nagy művek, tehát én nem bántam, én nem is próbáltam arrafelé terelni, meg egyáltalán nem is próbáltam terelni… Amúgy meg – ezt direkt megnéztem – a kandidátusi disszertációmnak az irodalomjegyzékében három Lukács-mű szerepelt: a Der junge Hegel, Az ész trónfosztása és A történelem és osztálytudat. Na most azt mondanám, hogy abban is biztos vagyok, hogy árnyaltabb volt a Dilthey-képe, mint Az ész trónfosztása megírása idején. Egyrészt soha nem hozta elő azokat a kritikai szempontokat, amelyekről ott szó van, de még azt is mondanám, hogy olyasmire is felhívta a figyelmemet, ami biztosan árnyaltabbá teszi a képet… Például abban biztos vagyok, hogy tőle hallottam először Walter Biemel nevét, és azt hiszem, hogy ezen a szálon jutottam el Dilthey és Husserl levélváltásához, amelyhez Lukácsnak is el kellett jutnia (1957-ben jelent meg, és Biemel írt hozzá bevezetőt). Azt gondolom, sőt majdnem biztos vagyok benne, 99,99%-ig biztos vagyok benne, hogy nem tőle hallottam a levélváltásról, mert akkor megjelöltem volna, szóval akkor ennek nyoma volna a Dilthey-kötetben. De én Biemel nyomán jutottam el a levélváltáshoz, amelyet aztán lefordítottam, és 1974-ben megjelent a magyar Dilthey-kötetben.

Igen, most azt szeretném megkérdezni, Ági…

Ja, még bocsánat, bocsánat…

Igen, mondjad.

A nekrológról nem beszéltem. Ma szívesen mondanám azt, hogy én ezt a nekrológot egy fiatalember elhamarkodott és kegyetlen véleményének tartom, ugye ’11-ben írta, de hát azon azért el kell gondolkodnom, hogy akkor nem biztos, hogy annak tartottam, merthogy a ’74-es Dilthey-kötet előszavában hivatkozom rá, idézem, és egyáltalán nem határolódom el tőle, tehát azt mondanám, hogy egyetértően idéztem, és hát ugye…

Értem, ez érdekes.

…akkor ma már a sajátomat is egy fiatal ember elhamarkodott és kegyetlen véleményének tartom. Csakhogy Lukács ezt ’11-ben írta, én meg ’74-ben, amikor már sokkal árnyaltabban lehetett látni.

Igen, világos. Azt szeretném, ha beszélnél egyrészt arról, hogy hogyan láttad a halála után Lukács jelentőségét vagy szerepét, mikor lezárult az életmű, és ugyanehhez a kérdéshez tartozik, hogy hogyan alakultak a belső viszonyok a Lukács-óvodában, illetve Lukács-iskolában a mester halála után?

Na most a kérdés első részére egészen pontosan, dokumentum alapján tudok válaszolni, mert ugye Lukács halála után nagyon hamar, itt van a dátum is, 1971. július 10-én Bence György és Kis János körkérdést, tíz kérdést intéztek azokhoz a barátaikhoz és ismerőseikhez, akik, ezt most idézem, „akik bizonyára maguk is igyekeztek számba venni Lukács György szellemi hagyatékát az elmúlt hetekben”. Na most a kérdésekre adott válaszok soha nem kerültek nyilvánosságra, úgy tudom, hogy az egész mindmáig nem jelent meg.

Valóban.

Akik válaszoltak, azok egy rövid időre megkaphatták a többiek válaszát is, de azzal a szigorú kikötéssel, hogy másoknak nem adhatják oda. Nekem ebből komoly problémáim is támadtak ebben a körben, mert…

Mert te odaadtad.

…két embernek odaadtam elolvasásra.

Dekonspiráltál.

Dekonspiráltam, igen, és ennek hamar híre ment. Nekem csak a saját válaszaim vannak meg, de ezek alapján pontosan válaszolni tudok a kérdésre, hogy hogyan láttam Lukács jelentőségét akkor. Egyrészt az első kérdésre adott válaszból. Az első kérdés az volt, hogy fel tudsz-e fedezni valamiféle folytonosságot Lukács György egész életművében? Ha igen, miben látod ezt? Erre azt válaszoltam, hogy „folytonosságot nem, legfeljebb egy mindig jelenlévő motívumot: az emberiség által alkotott kiemelkedő értékekhez való kapcsolódást. Ez azonban annyira eltérő hangsúlyt kapott, annyira más jelentőséget nyert a különböző korszakokban (mondjuk 1918 előtt és a ’30-as években), hogy nem nevezném folytonosságnak. Egyébként azt hiszem, hogy minden olyan törekvés, amelyik itt folytonosságot akar felmutatni, vagy olyan – a tartalmatlanságig elvont – általánosságokhoz vezet, mint hogy az állandó vezérmotívum Lukács humanizmusa, vagy nem az életműben, hanem a személyes attitűdökben keresi a folytonosságot.” A másik, ami ide tartozik, az utolsó kérdésre adott válasz. A kérdés úgy szólt, hogy mit jelentett Lukács György azoknak a fiatal marxista értelmiségieknek, filozófusoknak, esztétáknak, kritikusoknak stb., akik a hatvanas évek második felében jelentkeztek a maguk elméleti és politikai nézeteivel. És erre azt válaszoltam, hogy: „Mindenekelőtt tartalmilag egy színvonalas – és a hatvanas években szinte teljesen elfogadhatónak tűnő – marxista álláspontot jelentett. Politikailag – úgy tűnt – emögött és az egész »reneszánsz marxizmus« mögött egy baloldali alternatíva van, és bár ebben az alternatívában nyilvánvalóan egy csomó össze nem illő dolog keveredett, ameddig a baloldali mozgalmak világszerte fellendülőben voltak, nem merült fel a teoretikus tisztázás szükségessége.” És ehhez még azt is hozzátettem akkor, „hogy milyen sokat jelent számunkra Lukács György, azt nagyon jól mutatja, hogy amikor ma megpróbálunk orientálódni, akkor elsősorban a lukácsi örökséghez való viszonyunkat kell a magunk számára tisztáznunk.”

Ezek világos szavak.

Na most a kérdés második részére, hogy hogyan alakultak a belső viszonyok a Lukács-iskolában, illetve az iskola és az óvoda között, hát én sem tudok jobb választ, mint amit azt hiszem, mindenki tud, hát mondjuk így, hogy az utak elváltak.

Igen, a két nemzedék közötti utak.

A két nemzedék között az utak elváltak. A kezdetét nem tudom egészen pontosan felidézni, és talán nem is egy csapásra történt, de mindenesetre közvetlenül Lukács halála után. A végét azonban egészen pontosan fel tudom idézni. Egészen 1977-ig, az első Charta-aláírásig gyakorlatilag nem érintkeztünk egymással.

Elképesztő!

Számomra és azt hiszem, hogy szinte mindnyájunk számára ebben a legfájdalmasabb Márkus volt. Ehhez még azt a személyes dolgot is hozzá tudom tenni, hogy ugye az én férjem közeli barátja volt Márkus Györgynek, és körülbelül három-négyhetente meglátogatta őket egyedül.

Igen, világos.

Ennyit tudnék.

Jó, azt szeretném, hogy arra egy picit térjél ki, Ági, hogy nagyon sokszor szerepelt az eddigi mondandódban Márkus. Én úgy érzem, anélkül hogy eddig erről beszéltük volna külön, hogy neked a Lukács-iskolából vagy a Lukács-körből Márkus nemcsak tanárod volt, hanem filozófiailag is, talán emberileg is, ezt mindjárt elmondod, kiemelt figura volt ebből a körből. Szeretném, ha összefoglalnád Márkus hatását rád vagy rátok, mert amikor a Budapesti Iskoláról beszélünk, akkor mindig felvetődik Márkusnak ez a kicsit különálló, kicsit a két nemzedék közötti közvetítő szerepe. Hogy láttad ezt, vagy hogy élted ezt meg?

Azt mondanám, hogy abban a bizonyos Lukács-óvodában tulajdonképpen, mint mondtam, Radnótin kívül mindenki valójában Márkus-tanítvány volt. Kis Jánosnak van egy nagyon jó megkülönböztetése a nemrégiben megjelent Márkus-kötethez írott utószavában. Azt mondja, hogy noha Márkus sem életrajzi, sem doktrinális értelemben nem volt Lukács-tanítvány, amikor hazajött Moszkvából, ahol tanult, mégis a Lukács-iskolához csatlakozott, mégpedig azért, mert a Lukács ismerte legjobban Marxot, és ő oda csatlakozott. Na most ennek analógiájára azt mondanám, hogy ebben a bizonyos Lukács-óvodában a szó szoros értelmében a többség sem életrajzi, sem doktrinális értelemben nem Lukács-tanítvány volt – talán az egy Fodor Gézát kivéve, illetve engem abban az egy évben, amikor életrajzi értelemben Lukács-tanítvány voltam –, szóval, hogy mi nem Lukács-tanítványok, hanem Márkus-tanítványok voltunk…

Ez fontos.

És ez nagyon fontos, és mindenkinek a pályáját döntően meghatározta. Márkus valami egészen mást jelentett ezen a filozófia szakon, ezen a hatvanas évekbeli magyar egyetemen, mint bárki más. Voltak jó tanáraink, nem igaz, hogy nem voltak, hát például, hogy csak Munkácsy Gyulát említsem vagy Simon Endrét, de Márkustól sok tekintetben azt is megtanultuk, amit akkor bárhol a világon az egyetemeken tanultak. Szóval tényleg nagyon fontos volt mindnyájunknak, és emberileg is nagyon fontos volt. Ne felejtsd el, hogy Márkus mindössze tíz évvel volt idősebb nálunk, tehát praktikusan kortársunk volt, és hát nagyon-nagyon szorosan kapcsolódtuk hozzá, úgyhogy végig, amíg megvolt ez az először a Lukács-iskolához, aztán a Budapesti Iskolához fűződő kapcsolat, mi Márkuson keresztül tartoztunk oda.

Értem, akkor most ugranék egy picit az időben. A rendszerváltás után vagyunk, és a létező szocializmus összeomlásával úgy tűnik, Lukács szerepe is radikálisan megváltozik, leértékelődik vagy átértékelődik. Hogyan látod egyrészt Lukács, másrészt a marxista filozófia le- és átépülését a rendszerváltás után?

Kezdem a marxizmussal. Szóval itt ugye külön kell választani a hivatalos marxizmust az akkoriban már jó ideje létező, nagyon színvonalas marxista műhelyektől. A hivatalos marxizmus eltűnését, azt természetesnek tartom, arról szinte nem érdemes beszélni, viszont a marxista filozófia általános meggyengülését, azt nagyon sajnáltam akkor is, és most is sajnálom. De azt hiszem, hogy abban a politikai légkörben ezt nehéz lett volna elkerülni, és nemcsak azért, mert politikai nyomás nehezedett rájuk, nagy volt a politikai ellenszenv, hanem azért is, mert a legjobbak közül addigra, tehát a nyolcvanas évek végére, kilencvenes évek elejére sokan eltávolodtak a marxizmustól. Hogy csak az én nemzedékemet említsem, ott a hetvenes évek második felében, közepén volt az a bizonyos szöveggyűjtemény, amelyből kiderül, hogy szinte mindenki távolodóban volt vagy már…

Utam Marxtól.

Igen, bár a „hivatalos” címe, ha jól emlékszem, Marx a negyedik évtizedben volt. Mint mondtam, az igazán jók közül – és nemcsak az én nemzedékemben – addigra sokan már eltávolodtak a marxizmustól, a kevésbé színvonalasak pedig próbáltak helyezkedni, ami nem volt nagyon rokonszenves, szóval azt hiszem, hogy nagyon rossz volt az általános helyzet, és ebből nehezen vagy egyáltalán nem tértek magukhoz ezek a marxista műhelyek. Ami viszont Lukács szerepének leértékelődését illeti, pontosabban azt, hogy én akkor mit gondoltam róla, arról mind a ketten tudunk valamit, mert akkoriban volt egy vitánk erről a Lukács Archívumban. Azt hiszem, hogy én mint szakszervezetis… a TDDSZ képviseletében kerültem oda, ugyanis a szakszervezethez fordultatok,[5] miután… most erről megnéztem, volt némi feljegyzésem, és a legnagyobb döbbenetemre kiderült, hogy ugyanarról volt szó már akkor, lényegében arról, hogy a könyvtárhoz kerüljön, az Archívum…

Hogy a Lukács Archívum hova tartozzon.

…hovatartozásáról. Arra nem tudok visszaemlékezni, hogy magát a lakást is megszüntették volna vagy csak a…

Csak a felügyeleti jogot.

Csak a felügyeleti jog. Na most úgy emlékszem, hogy akkor nekem az volt az álláspontom, hogy ugyanúgy, ahogy a marxizmusnak, a Lukács-kutatásnak is helye van a magyar filozófiai életben, csak nem a régi kiváltságokkal, és úgy is emlékszem, hogy arról folytattunk késhegyig menő vitát, hogy mit tekintek én kiváltságnak, és mi az, ami természetes, és itt volt nagyon eltérő a véleményünk. Most azt gondolom, hogy ez elvi álláspontként rendben van, persze, persze, nem a régi kiváltságokkal, csakhogy ez egy nagyon doktriner álláspont, merthogy gyakorlatilag mégis ezekkel a fejleményekkel, az akkori fejleményekkel vette kezdetét az a folyamat, aminek az lett a vége, ami.

Igen. Ha már erre a folyamatra utalsz, akkor ennek a vége az lett, hogy évtizedekkel később bezárták a Lukács Archívumot. Most, évtizedekkel később ahhoz képest, hogy ez a vita lezajlott a kilencvenes évek legelején, hogyan élted meg a Lukács Archívum bezárását, és mit gondoltál arról, hogy milyen, idézőjelben véve persze, milyen értelme, milyen oka lehet annak, hogy a Lukács Archívumot mint különálló intézményt fel akarják számolni?

Fokozatosan kerültem közelebb a Lukács Archívum munkájához meg a körülötte történő dolgokhoz, merthogy valamikor, a tízes években, pontosan nem tudom, hogy mikor, az Akadémia Filozófiai Bizottságának elnöke lettem.

Elnöke lettél, bizony.

Hogy ez pontosan mikor volt, azt nem tudom, de párhuzamosan a filozófusok elleni hadjárattal, és akkor, mint a Filozófia Bizottság elnöke, nagyon közel kerültem ezekhez a dolgokhoz, és hát amennyire tőlem telt, be is kapcsolódtam, és próbáltam elérni ezt-azt (nem sok sikerrel). A bezárást viszont már egészen közelről éltem meg, mert akkor már a LANA tagja, illetve a kuratórium elnöke lettem, és hát ebben a minőségemben tárgyaltam is az Akadémia vezetésével. Na most azt kell mondanom, hogy különösen rosszul érintett ebben az egészben Lovász László szerepe. Közelről láttam a csúsztatást a szakmai és a politikai érvek között, voltak ugyan igaz, jogos szakmai érvek, csakhogy azok többnyire olyasmiről szóltak, ami nem az Archívum és az Archívum dolgozóinak sara volt, hanem a fenntartóé.

Ez így van.

Például, hogy nem költött bizonyos dolgokra… és láttam, hogy hogyan csúszott át ez politikai síkra: például, hogy a LANA-t vádolták azzal, hogy politikai síkra tereli ezt a vitát, amikor a nyilvánossághoz fordul az intézkedésekkel szemben. Szóval ezt nagyon-nagyon rossz volt ilyen közelről nézni. Én azt gondolom, hogy Lovásznak semmilyen véleménye nem volt és nincs Lukács Györgyről mint filozófusról, semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy bezárják az Archívumot, az egész ügyet készen kapta – „örökölte” – az elődjétől, mégis azt kell mondanom, hogy részt vett egy működő tudományos műhely felszámolásában, vagy legalábbis a jól érzékelhető nemzetközi tiltakozás ellenére nem visszakozott, nem lépett legalább egy lépést hátra, és hát azt kell gondolnom, meg kellett volna szólalni a vészcsengőnek a fejében, hogy ilyet nem csinál az ember, és ennek további következményei is lesznek, mint ahogy lettek. Félelmetesek a párhuzamok, szóval időnként, amikor már az egy évvel későbbi, az Akadémia elleni hadjárat folyt, sokszor eszembe jutott, hogy mik hangzottak el ezen a tárgyaláson, és hogy most éppen úgy, szóról szóra ugyanúgy történik, és vajon eszébe jut-e ez néha Lovásznak. És volt még egy dolog, ami nagyon rosszul érintett: a könyvtár főigazgatójának, nem is tudom, hogy mondjam, talán a tárgyalási stratégiája. Mindig olyan pozícióból tárgyalt, ha egyáltalán tárgyalt ugye, mert mindig is jelezte, hogy számára nem tárgyalópartner a LANA, mintha az Archívum felszámolása, esetleg emlékhellyé alakítása, ami az ő elképzelése volt, az ő személyes elképzelése, mintha ez eldöntött dolog volna. Tehát hogy mindig ebből a pozícióból tárgyalt, és így nagyon nehéz tárgyalni.

Igen. Azt azért leszögezhetjük, hogy mind a mai napig emlékhely sincsen a Belgrád rakparton.

És mind a mai napig egyik sincsen. És hát a kérdésben mintha az is benne lett volna, hogy szerintem milyen okai voltak az Archívum felszámolásának, politikai vagy más… Azt gondolom, hogy döntően a politikai szempontok vezettek ide, az egyéb problémákat orvosolni lehetett volna, de soha nem lehetett arról tárgyalni, hogy az Archívumban javítsuk a feltételeket…

Igen. Ági, szóba került már, hogy jelenleg a LANA-nak, tehát a Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány kuratóriumának vagy az elnöke. Azt szeretném megkérdezni, hogy hogyan látod ma a LANA feladatait, lehetőségeit? Látsz-e esélyt arra, hogy a LANA filozófiai, tehát szakmai téren mozogjon, vagy pedig egy állandó oszcillálás van a politika és a szakma között. Egy szó mint száz, hogyan látod a LANA esélyeit és feladatait ebben a helyzetben?

Hát azt gondolom, hogy a jelen helyzetben ugye… igazából pillanatnyilag nincs esélye annak, hogy tárgyaljunk. Amire a LANA megalakult, a Lukács Archívum megvédése, a Lukács-kutatások biztosítása, arról jelen pillanatban nincs is kivel tárgyalni. Tehát én egy kicsit úgy látom, hogy a LANA-nak, azon túl persze, hogy nem adja fel az Archívum újranyitásáért folyó harcot, de ezen túl, hogy úgy mondjam, vállalkoznia kell egy kicsit olyan szerepre is, amelyet, ha működne, az Archívumnak kellene ellátnia. Tehát azt gondolom, hogy ha szerepet vállal a Lukács-kutatás támogatásában, szövegkiadásban, előadások tartásában, vitákat rendez, tehát hogy Lukács benne legyen a filozófiai, a magyar filozófiai életben, akkor talán van esélye annak, hogy jobb időben esetleg lehessen tárgyalni, és talán el lehet érni az újranyitást, és hogy rendeződjenek valahogy az ügyek. Egyébként még úgy is látom, hogy ebben a tekintetben nagyon nagy különbség van az itthoni meg a nemzetközi filozófiai élet között, merthogy a nemzetközi filozófiai életben nem olyan rossz a helyzet, sőt, tartanak jó konferenciákat, fiatalok is részt vesznek benne, meg hát az Archívumot is sokan megkeresték. A nemzetközi tiltakozások sikere is mutatja, hogy Lukács, ha nincs is olyan reneszánsza, mint a hatvanas évek végén, de ott van a filozófiai térképen. Itthon sokkal rosszabb a helyzet, és hát azért nekünk elsősorban itthon kell megküzdeni.

Így van.

És akkor itt van még, hogy hogyan látom a jövőt, az esélyeket. Most éppen tisztújítás lesz az Akadémián, és hát ha a legesélyesebb jelölt, Freund Tamás nyer, akkor – azt gondolom – nem fog változni, sőt, annyiban rosszabb lesz a helyzet, hogy szerintem véglegessé válik. A Lukács Archívum lesz majd a legjobb példa – ahogy Freund nemrégiben nyilvánosságra került levelében Orbán Viktornak írta – azokra a „rosszul működő” műhelyekre, társadalomtudományos műhelyekre, amelyektől „meg akartunk szabadulni”, és amelyek mételyeznek ugye. Ha valamilyen csoda folytán nem a legesélyesebb jelölt nyer, hát akkor talán lehet majd tárgyalni, lesz kivel tárgyalni, és hát… lehet, hogy naiv vagyok, de ha pozitív fejleményre kevés esélyt látok is, arra talán lehet esély, hogy a politikai érvek elessenek, hogy ne politikai alapon tárgyaljunk.

Legyen igazad! Ági, utolsó kérdésként muszáj feltennem, hogy te is említetted, és valóban így van, hogy a nemzetközi színteret tekintve Lukács jelen van. Lehet, hogy kisebb a jelentősége, mint ’68-ban, de kiadásokban, vitákban, konferenciákon Lukács mindenféleképpen jelen van. Azt szeretném tőled megkérdezni, hogyha összefoglalóan kéne arról beszélned vagy mondanod valamit, hogy miben látod Lukács filozófiai jelentőségét, mi az a típusú mondandó vagy mi az a fajta elmélet, ami Lukácsból marad, ami hat, ami továbbgondolható, akár kritikailag, szóval mi az, amit te maradandónak látsz Lukács teljesítményében?

Hát ez nehéz kérdés. Az én számomra ma nem Lukács tételes filozófiájának van jelentősége, de semmiképpen nem mondanám azt, amit Vajda Mihály ír, hogy Lukács György mint filozófus halott. Egyrészt látom, hogy sokak számára van jelentősége, másrészt nagyon fontos a hatása. Tanárként, hogy úgy mondjam, kapcsolódtam hozzá: történelemfilozófiát tanítottam, és természetesen benne volt a tananyagban Lukács, nem lehet XX. századi filozófiát, történelemfilozófiát tanítani nélküle. Sokan kapcsolódtak Lukácshoz, sokakra hatott. Szóval hogy mindenképpen benne van a XX. századi filozófiában, sok tekintetben formálta a XX. századi filozófiai gondolkodást. De aminek az én számomra kiemelt jelentősége van, az a Lukács-kutatás, és ebből következően a Lukács Archívum léte is. Merthogy amivel én foglalkozom, ott még máig vannak olyan pontok, ahol lehet és kell tovább kutatni: például hogy Lukács mit merített Weberből. Nemrégiben, arról írtam, hogy a zugerechtnetes Klassenbewußtsein fogalma (ezt hozzárendelt osztálytudatnak fordították) valamilyen módon kapcsolódik Weber kausale Zurechnung (ezt legtöbbször kauzális hozzárendelésnek fordítják) fogalmához, és itt van egy további szál is, az objektív lehetőség fogalma, amit Lukács szintén használ, és valószínűleg szintén Webertől vett át, de ezt ott én csak röviden felvetettem, tehát nekem például tovább is kellene Lukáccsal foglalkoznom. Ja, és még hozzátennék valamit (és itt egy kicsit a Lukács Archívumot fényezem): azt, hogy milyen fontosak a húszas években született reflexiók és a publikálásuk (ezek egyébként most kerülnek fel a LANA honlapjára). Szóval amikor én ezt írtam, akkor azért megnéztem, hogy ez nekem jutott eszembe, vagy pedig foglalkoztak már ezzel, és akkor legnagyobb meglepetésemre azt találtam, hogy a 20-as években Rudas egyik írásában fölmerül. Nagyon nem tetszett, ahogy, és filozófiailag nagyon nem…

De észrevette.

Igen. Lehet, hogy a húszas években ez benne volt a levegőben, tehát hogy ennek mindenképpen érdemes utánanézni, na, szóval ezt akartam mondani.

Jó, köszönöm szépen, és akkor reménykedjünk abban, hogy lesz még a jelenleginél jobb helyzetben is a Lukács Archívum és a LANA is.

És lehet folytatni.

És lehet folytatni, köszönöm szépen.

[1] „A Belügyminisztérium illetékes szervei 1970. július 14-én a Német Szövetségi Köztársaság javára végzett kémkedés alapos gyanúja miatt előzetes letartóztatásba helyezte [sic!] Kerényi Mária 41 éves budapesti lakost, a Magyar Rádió és Televízió szerződéses alkalmazottját. A nyomozás eddigi megállapításai szerint Kerényi Mária 1968 óta rendszeresen adott át államtitkot képző adatokat a Német Szövetségi Köztársaság egyik vezető beosztású tisztviselőjének, aki státusával visszaélve, kémadatok kiszolgáltatására kérte fel. Kerényi Mária ügyében a vizsgálatot folytatják. (MTI)” Népszabadság, 1970. július 22., 8. (Idézi Nagy Péter: „Hans Joachim Vergau nyugatnémet kereskedelmi tanácsos Magyarországon” (interjú), Betekintő 2017/2. 12.) Az interjú szövege szerint Kerényi Mária a Kulturális Kapcsolatok Intézetében dolgozott (emlékeim szerint Ági és Feri is ezt mondta), a Magyar Rádió és Televízió mint munkahely kizárólag a lábjegyzetben idézett MTI-közleményben szerepel.

Lukács György és a róla korábban „Kelemen Anna” néven rendszeresen jelentő Kerényi Mária kapcsolatáról lásd Szőnyei Tamás: „Lukács György levelei. Az állambiztonsági szolgálat mint a filozófus postása” Magyar Narancs, 2010/18. (05.06.) https://m.magyarnarancs.hu/konyv/lukacs_gyorgy_levelei_-_az_allambiztonsagi_szolgalat_mint_a_filozofus_postasa-73705

[2] A teljes cím: Beiträge zur Lösung der Frage vom Ursprung unseres Glaubens an die Realität der Außenwelt und seinem Recht. Magyarul: Adalékok ama kérdés megoldásához, hogy honnan ered és mennyiben jogos a külvilág realitásába vetett hitünk. In: Wilhelm Dilthey: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Válogatta, fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket készítette Erdélyi Ágnes. Gondolat Kiadó, Budapest, 1974. 249–319. Második, átdolgozott kiadás: Gondolat Kiadó, Budapest, 2004. 123–165.

[3] Ideen über eine beschreibende und zergliedernde Psychologie. Magyarul: Gondolatok egy leíró és taglaló pszichológiáról. Id. kiad. 321–467. Második, átdolgozott kiadás: 167–253. és [Über vergleichende Psychologie] Beiträge zum Studium der Individualtät. Magyarul: [Összehasonlító pszichológia] Adalékok az individualitás tanulmányozásához.

[4] Die Entstehung der Hermeneutik. Magyarul: A hermeneutika keletkezése. Id. kiad. 469–493. Második, átdolgozott kiadás: 255–270.

[5] A Lukács Archívum megalakulása (1971) óta az MTA Filozófiai Intézetéhez tartozott. Kardos András az Archívum, Erdélyi Ágnes pedig az Intézet dolgozója (és egyben a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének választott munkahelyi képviselője) volt.