A független szoc. párt halála[1]
A 2 és feles Internacionále egyik legfontosabb pártja: a német független szocialista párt (USP) megtette az első döntő lépést a végleges likvidálás, a régi szociáldemokrata pártba való visszatérés felé.[2] Igaz: egyelőre még csak a parlamenti frakciók határozták el, hogy „munkaközösségre” lépnek; a pártok pedig fenntartják szervezeti különállásukat. De aki visszaemlékszik az utolsó hónapok egyesülési vitáira, melyeket Kautsky cikkei indítottak meg, az tudni fogja: itt megtörtént az első lépés a végleges, a szervezeti egyesülés felé. Hogy az mikor fog megtörténni, nem bizonyos. Hogy a „munkaközösség” célja: a függetlenek belépése a kormányba, megvalósul-e, ebben a pillanatban szintén nem világos még. De tisztán látható az, hogy a függetlenek most komolyan és tettekkel feladták eddigi ingadozó álláspontjukat, hogy ti. nem hajlandók polgári pártokkal koalícióra lépni. És mivel az utolsó időben ez úgyszólván az egyetlen kérdés volt, mely őket a szoc. dem. párttól elválasztott – tényleg nincs már többé komoly akadálya a szervezeti egyesülésnek.
A függetlenek ilyen dicstelen vége nagyon tanulságos a forradalmi munkásmozgalom szempontjából. Köztudomású, hogy kiválásuk (1916-ban) az anyapártból annak háborús magatartása miatt történt. De a függetlenek politikájára jellemző volt, hogy bár helytelenítették a jobboldalnak háborút támogató, nacionalista állásfoglalását, mégsem foglaltak komolyan állást a háború ellen. Sohasem tették magukévá a háborúellenes forradalmi jelszót: polgárháborút az imperialista háború ellen! A függetlenek háborús politikája pacifista utópia volt: remény, hogy a háború győzők és legyőzöttek nélkül fog végződni; hogy aztán a gazdasági fejlődés kiirtja magából a kapitalizmus imperialista „kinövéseit”, hogy egyszóval visszatér a „normális” állapot. Nem támogatták az imperialista háborút (mint a szoc. dem.-ek), de nem is küzdöttek komolyan ellene (mint a Spartakus-szövetség). Nem akarták szép tiszta kezeiket egyik fronton–sem vérrel bemocskolni. Ez a magatartás jellemzi további politikájukat is. Az 1919-iki nagy utcai harcok idején egyszerre támadták a kommunistákat (amiért élére álltak a forradalmi tömegeknek) és a Noske–Scheidemann társaságot (amiért fegyverrel verte le a forradalmat). Így jártak el a Wirth-kormánnyal szemben is, mely pl. a decemberi vasutassztrájk után annak köszönhette a bukástól való megmenekülését, hogy a függetlenek a bizalmi kérdésnél tartózkodtak a szavazástól. Ez a taktika azonban legfeljebb egy vagy két parlamenti vihar megúszására alkalmas. Egy nagy munkáspárt nem élhet meg forradalmi időben sokáig abból, hogy – tartózkodik a szavazástól. És minél inkább olyanná válik a forradalom fejlődése, hogy a forradalom és az ellenforradalom kérdései napi kérdésekben vetődnek fel, annál kevésbé van helye egy középpártnak a kommunisták és a szociáldemokraták, a forradalom és az ellenforradalom között. Mert 1919-ben, amikor a német munkásságnak csak egy része mozdult meg, amikor a forradalom kérdése még (úgyszólván) elméleti kérdés volt – lehetett félreállani és egyik félhez sem csatlakozni. Ma ez napról napra lehetetlenebbé válik. Ezt megmutatta a vasúti sztrájk – és élesen megmutatja az olasz centralisták felőrlődése. Ott ui. a folyton élesedő fascista mozgalommal szemben két álláspont van: Turatié, hogy be kell lépni a kormányba és legálisan likvidálni a fascismust, és a kommunistáké, akik tudják, hogy semmiféle polgári kormányra itt nem számíthatnak: hogy csak a forradalmi önvédelem segíthet rajtuk. Lesznek munkások, akik ezt és, lesznek, akik a másik álláspontot teszik magukévá. De minden munkás érzi, tenni kell valamit. Serrati azonban – a centrum vezére – nem tud arra a kérdésre, hogy mit tegyenek, felelni. Sem a kormányba lépéssel, sem az illegális harccal nem akarja kezeit bepiszkolni. De a munkásság nem várhat, amíg beáll az az utópikus állapot, amelyet Serrati megálmodott, és mert közvetlen érdekei sürgős cselekvést követelnek, mindinkább megszűnik annak a lehetősége, hogy Turati és Bordiga között párt (vagy frakció) legyen Olaszországban.
E felé a helyzet felé közeledik már régen Németország is. Rathenau megöletése nagyon kiélezte a viszonyokat ebben az irányban. A kommunisták a munkásság egységfrontját, új választásokat, munkáskormányt követeltek, hogy komolyan történjék valami a köztársaság védelmére, a monarchista veszedelem leküzdésére. A szoc. dem. párt az eddigi koalíció, a polgári legalitás keretein belül akarja „megvívni” ezt a küzdelmet. Hova menjenek a függetlenek? Itt nincs tér már semlegességre, választani kellett. És ők a reformizmus útját választották. Amint azt fogja választani előbb-utóbb az olasz centrum is. A forradalom ezzel likvidálja a látszatforradalmárok szervezeteit, és rövidesen csak ott fognak már külön létezni, ahol a helyzet fejletlensége az előkelő semlegességet megengedi. De ezzel a 2 és feles Internacionálé megszűnik nemzetközi erőtényező lenni. A munkáspártokon belül csak két front lesz: a forradalom es az ellenforradalom frontja. Ezáltal pedig az ideológiai tisztázódás folyamata lényegesen előrehaladt.
[1] Munkás, Kassa 1922. július 26. (XIII. évf., 147. sz.), 1. o. – Megjelent még az Új Előre (New York–Cleveland–Chicago), 1922. augusztus 26. számában (XVIII. évf., 3634. sz.), 6. o. és a Kommün 1922. augusztus 23-i számában (I. évf., 26. sz.) 3. o., az utóbbiban (a KMP budapesti lapjában) név nélkül. – A cikk címe csak a Kommünben szerepel „A független szocialista párt halála” formában. – A szerk.
[2] Németország Független Kommunista Pártja (USPD) az 1922 szeptemberében tartott gerai pártkongresszuson döntött az SPD-be való visszatérés mellett, amire szeptember 24-én, az SPD nürnbergi kongresszusán került sor. – A szerk.