A moszkvai ítélet és a magyar mensevikiek[1]

 

Mindenki előre tudhatta: szörnyű nagy a felháborodás a moszkvai halálos ítéletek miatt a magyar menseviki körökben. És Róniai Zoltán a B. M. U. aug. 15-iki számában „elméleti” kifejezést is ad ennek a felháborodásnak.[2] Felháborítónak találja, hogy elítélték a szociálforradalmárokat, akiknek az „egyedüli bűne, hogy évekkel ezelőtt fegyveresen ellentálltak azzal a forradalmi kormánnyal szemben, amely az ő forradalmi kormányukat eltávolította.” Hogy ez az ellentállás, külföldi zsoldos hadsereg behozatala, fehér tábornokokkal való cimborálás, vörös katonák vadállatias kivégzése stb., stb. formájában nyilvánult meg, arról előkelően hallgat Rónai Zoltán. (Nem csoda. Hiszen egy jóravaló magyar mensevikinek építeni kell az aranyhidat a Peyerrel és Miakitssal való jövendő egyesülés felé. Meg kell találni a módját annak, hogy majd Korvin Ottó kivégzése is mint „forradalmi” cselekedet szerepeljen.) Mondom: az sz. r.-ek szerepe felett előkelően elsiklik Rónai. „Ma elítélik a külföldi beavatkozást” – mondja; tegnap támogatták – és mit fognak holnap csinálni? Ma – tisztelt Rónai úr – nem nagy kunszt elítélni a beavatkozást. Ma az sz. r.-ek kenyéradó gazdái, a nyugati „demokratikus” hatalmak nem csinálnak beavatkozást. Majd meglátjuk, ha megint szemben áll Szovjetoroszország az entente-tal, hol lesznek akkor az sz. r. „forradalmárok”? Eddig, még mindig a fehérek táborában voltak. És enyhén szólva hazugság, ha Rónai a per szerinte legnagyobb szenzációjának, a „pártonkívüli demokratikus egyesülés” aktáinak hatását azzal akarja legyengíteni, hogy nem vonatkoztak a vádlott szociálforradalmárokra.”

Abban az egyesülésben az sz. r.-ek összes kapacitásai, Csernov, Minov, Arksentjiv stb. részt vettek. A vádlott sz. r.-ek nem tagadták meg velük a szolidaritást. Ugyanazt a politikát csinálták, mint azok: ugyanúgy felvettek pénzeket az antanttól, mint azok, ugyanúgy támogattak, sőt előidéztek minden lehetséges ellenforradalmi mozgalmat – mint azok stb. Nincs-e tehát a kommunista pártnak joga ezeket a bűnöket is fejére olvasni az sz. r. pártnak?

Nem, mondja Rónai Zoltán. És ennek a nemnek az elméleti megalapozása a tulajdonképpeni érdekes momentum cikkében. Ha a sok demagóg frázist és valótlan állítást mellőzzük, akkor lényegileg erről van szó: a kommunista párt a nyílt osztályháború, az erőszak és a terror alapján áll. Megállapítja, hogy ez a burzsoázia részéről alkalmazásban van, és a burzsoázia osztályhelyzetének elemezéséből megmagyarázza, hogy szükségképpen van alkalmazásban. Megállapítja, hogy a proletariátusnak is erre az álláspontra kell helyezkednie, ha nem akar elbukni az osztályharcban. Rónai erre ezt kérdi:

„Csakhogy, kérdjük, lehet-e ilyen elvi alapon harcolni a reakció ellen? Lehet-e ezzel a hittel lendületet adni a tömegek küzdelmének a reakció ellen, lehet-e ezzel táplálni az erkölcsi felháborodásukat? Ha az osztályharcban minden szabad, akkor lehet-e ma agitálnunk a politikai amnesztia mellett, amint ez például Franciaországban, Magyarországban, Németországban történik? Lehet-e elszörnyülködnünk a fascista borzalmakon, elítélnünk a lengyel vagy magyar választójogot?

Lehet-e Európában felzúdulni azon, ha egy népgyűlést betiltanak, s Oroszországban a politikai ellenfélt ugyanakkor halálra ítélni? Azt hisszük, hogy ennek a politikának a lehetetlensége szembeszökő.”

Minden elfogulatlan munkás azt fogja felelni Rónai Zoltán úrnak, hogy ez a lehetetlenség egyáltalában nem szembeszökő. Hogy mennyire nem, ez meglátszott a Rathenau megöletését követő napokban, amikor a munkásság egyértelműleg követelte egyrészt a gyilkosok példás megbüntetését és külön törvényeket a monarchisták ellen, másrészt ugyanakkor teljes amnesztiát a polgárháború proletár-elítéltjeinek. Hogy a német mensevikiek mind a két követelést elárulták, az más kérdés: az már menseviki tradíció. Tény azonban, hogy Rónai úr elvi kifogásait még ők sem vetették föl.

Mert a Rónai-féle elméletnek egy kis hibája van: nagy „igazságosságában” folyton megfeledkezik a proletariátusról. Megfeledkezik arról, hogy a proletáriátus harcban van, harci érdekei vannak, hogy védekeznie kell a burzsoázia ellen, ha néha – sajnos nagyon ritkán! – támadás formájában védekezik is. Az elől a tény elől még Rónai úr sem zárkózhatik el, hogy a burzsoázia alkalmazza a terrort. De a proletariátus ne alkalmazza. Miért? Mert ha maga is alkalmazza, nem küzdhet hatályosan a burzsoázia terrorja ellen.

Itt van a Rónai-féle elmélet magja, mely ikertestvére a Garami-féle elméletnek a „gazdasági érettségről”. Mind a kettő proletáriátus nélkül akar szociális átalakulást. Rónai szemében elképzelhetetlen, hogy azt mondjuk a proletároknak: „A burzsoázia erőszakkal tartja fenn uralmát. Ez az erőszak rossz, mert ellenetek irányul, mert egy, a ti elnyomóitokat szolgáló társadalmat tartja fenn. Küzdjetek ellene erőszakkal. És ez az erőszak jó, mert a ti érdekeiteknek megfelelő társadalmat teremt és véd meg.” Rónai úr itt ellentmondást lát. Helyesebben: konstruál egy ellentmondást, hogy megtévessze a munkásokat, akiknek természetes osztályösztöne itt nem lát ellentmondást, hanem természetesnek találná ezt az okoskodást.

Állandóan egy vonalra he1yezi Tanács-Oroszországot Horthy-Magyarországgal. Nem azért, hogy a két erőnek különböző tartalmából és céljaiból az osztályharcra következtetéseket vonjon le, hanem hogy mind a kettő erőszak voltának megállapításával a Horthy-terrort gyűlölő munkást elijessze a saját erőszakának alkalmazásától. Ez fontos elméleti lépés az sz. r.-ek útján. Rónai úr méltó és jó védője az sz. r-eknek. Fog még ő is „demokratikus” kormányokkal együtt dolgozni a proletárforradalom ellen.

 

[1] Munkás, Kassa 1922. augusztus 23. (XIII. évf., 160. sz.), 1. o. – A szerk.

[2] Rónai Zoltán cikkét ld. itt. – A szerk.