A kommunista párt és politikai munkástanácsok Németországban[1]
Az olasz munkásság nagyszabású forradalmi akciója, a készülő angol bányászsztrájk előrevetett árnyéka egy kissé háttérbe szorították a munkásság nemzetközi érdeklődésében a német eseményeket. Helytelenül. Mert igaz ugyan, hogy a legutolsó időben nem történt egyetlen egy olyan kimagasló jelentőségű esemény sem, mely szenzáció erejével hathatott volna, de a mozgalom egésze nyugodt, öntudatos és bátor léptekkel halad a forradalom felé. A munkásság forradalmi konszolidációja: talán így lehetne legpontosabban megjelölni a mozgalomnak azt a szakaszát, melyben jelenleg a német munkásság van. Az öntudatos forradalmi erők kibontakoznak, lerázzák magukról azokat a hamis és félrevezető ideológiai takarókat, melyek eddig szabad mozgásukban gátolták őket, és forradalmi érettségük számára forradalmi szervezeti formákat keresnek: a pártot és a munkástanácsot.
A német munkásmozgalom előkészítő szakában mélyreható elvi eltérések mutatkoztak e két kérdés körül. A zavaros ítéletű ultraforradalmárok és opportunisták egyaránt szembehelyezték a proletariátus forradalmi küzdelmének[2] e két egyaránt nélkülözhetetlen szervét egymással. Sokan voltak, akik a munkástanáccsal akarták helyettesíteni a szerintük elavult pártformát a forradalom vezetésében és megszervezésében. Mások a régi – még a II. Internacionálé hagyományai szellemében[3] szerveződött – pártot és annak opportunista taktikáját igyekeztek összhangzásba hozni a munkástanáccsal. Oly módon, hogy a párt részt vesz a nemzetgyűlési és szakszervezeti „harcok” összes kompromisszumaiban, és a munkástanács elhelyezkedik a polgári és szakszervezeti „alkotmány” keretein belül. Most az elméleti vitának összes kérdéseit megoldásra vitte az élet. Megoldásra vitte a kommunista elmélet értelmében. A forradalom menete megteremtette a kommunista pártot. És mihelyt az elég erős és öntudatos lett a forradalom vezetésére, megindult a munkástanácsok szervezésére irányuló ellenállhatatlan erejű mozgalom. A munkásság minden forradalmi helyzetben csalhatatlan ösztönnel munkástanácsokat alapit. Ámde olyankor, amikor a kommunista párt még nem képes a vezetést kezébe ragadni, az opportunisták politikája következtében a mozgalom éle letörik, ellanyhul, elsekélyesedik, és a forradalmi helyzet elmúltával a már értelmetlenné vált munkástanácsok megszűnnek, vagy valami árnyékéletben tengődnek. (Novemberi forradalom, Kapp-puccs). Egyedül a kommunista párt van hivatva forradalmi helyzeteket forradalmi módon kiaknázni, a forradalmi hangulatot öntudatosítani, a forradalmat permanenssé tenni. Mihelyt beállott ez az állapot, mihelyt a forradalmi krízis akuttá lett, rögtön kiderül, hogy a proletariátus egészének összefogására és szervezésére egyedül a munkástanács alkalmas. A régi szakszervezetek és pártok természetesen mindent megtesznek a mozgalom elfojtására és szabotálására. Ha már nem változtathatják át a forradalmi szervezeteket álmunkástanácsokká, kísérletet tesznek más organizációkat teremteni az „egységes” proletariátus számára; ha már nem sikerül ragalommal es terrorral elhallgattatni a kommunistákat és megszüntetni befolyásukat a munkásságra, kísérletet tesznek az összes akciókat „törvényes” keretek közé szorítva ártalmatlanná tenni a kapitalizmus és a kapitalista állam számára.
De a munkásság, ha szörnyű vérveszteségek árán is, megtanult már különbséget tenni szavak és tettek között; ha minden egyes esetben csak a régi vezetők tényleges árulása bizonyítja is csak igazán számára, melyik a helyes út, lassan mégis megismeri az utat, melyen járnia kell. És a német munkásság mostani öntudati és fejlettségi foka mellett éppen az ilyen akciók, éppen az ilyen szabotálási kísérletek [a] legjobb leckék a munkásságnak: végleg megtanulja, hogy kiben bízhatik, hogyan kell cselekvése forradalmi irányát intézményesen, szervezetileg biztosítani.
A lengyel ellenforradalomnak szállított fegyver-, munícióküldemények feltartóztatása még mindig az a. pont, ahol az ellentétek a legvilágosabban kiütköznek. Köztudomású, hogy az összes pártok és szakszervezetek vezetőségei „ellenőrző” bizottságokat küldtek a szállítások megakadályozására. Ennek a bizottságnak első dolga volt a kommunistákat, mert komolyan vették a dolgot, a bizottságokból kizárni; következő tette a kormánnyal való megegyezés volt: a szállítások ellenőrzésének „törvényes” biztosítása. Hiszen számukra nem az orosz forradalom védelméről volt szó, még kevésbé a német forradalom előkészítéséről, hanem Németország „semlegességének” megóvásáról. Ami nyílt szavakban kifejezve annyit jelent, hogy a német burzsoázia lehető nagy árt akar kizsarolni az antantkapitalizmustól a semlegesség feladásáért. Hogy mennyire csak erről van szó, hogy mennyire nyitva tartja a német ellenforradalom és szociáldemokrata lakájhada a hátsó ajtókat a nyugati ellenforradalom felé, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a semlegesség megóvásánál szakadatlanul tekintettel akarnak lenni az antant „jogos” érdekeire és az „érvényben levő szerződésekre”. Így természetesen az ellenőrzés ellenére vígan folynak a szállítások Lengyelország felé. A német vasutasszövetség bürokráciája pl. Drezdában tartott rendkívüli közgyűlésen kijelentette, hogy az amsterdami (!) bojkottfelhívás nem volt elég óvatos hangon tartva. (!) Elismeri ugyan, hogy a kormány sem tartotta be a megállapodást ezért felvilágosítást fog kérni a kormánytól. Viszont a vasutasok egyes helyeken (Erfurt) „sajnálatos módon” túlmentek a határon, elpusztították a muníciót, melynek szállítását már nem tudták megakadályozni.
Az erfurti eset élesen megvilágítja a régi munkásszervezetek és a forradalom viszonyát. Az erfurti munkások az ellenőrzés szabotálása következtében kényszerültek erre a direkt akcióra. Mikor ez megtörtént, természetes, hogy a vezetők, élükön a „forradalmi” USP-vel, cserbenhagyták őket; az üzemi tanács tagjait elbocsátották, a „bűnösöket” bebörtönözték. A vasutasszövetség bürokratáinak közgyűlése pedig nyíltan megtagadta a szolidaritást az elbocsátott, bebörtönzött szaktársakkal. Természetes, hogy ennek következtében a kormány vérszemet kapott. Az üzemi tanácsok tagjainak elbocsátása nem állott meg Erfurtnál, hanem átterjedt Württembergre, Berlinre stb. A munkásság pedig kénytelen belátni, hogy csak maga segíthet magán. A chemnitzi és leipzigi vasúti üzemi tanácsok már általános konferenciát tartottak az igazi munkásellenőrzés védelme érdekében. Az üzemi tanácsok képviselője az ellenőrző bizottságban pedig, miután több ízben hiába próbálta a bizottságot a szállítások tényleges ellenőrzésére rábírni, hosszan megindokolt nyilatkozatban szeptember 18-án kilépett az ellenőrző bizottságból. A szakszervezeti vezetők szövetsége az ellenforradalommal most már a vasutas tömegek előtt végleg le van leplezve. Belátják, hogy maguknak kell a cselekvő szerveket megteremteni, ha nem akarnak spanyolfala lenni az ellenforradalom megszervezkedésének. Erfurt, Chemnitz, Leipzig példái aligha maradnak sokáig elszigetelt jelenségek.
Egyes helyeken a munkásság helyes forradalmi ösztönnel, direkt akciókkal segít magán. Így szeptember 15-én a borsigwaldei Jachmann-cég üzemi tanácsa rájött arra, hogy a cég titokban el akar szállíttatni háromezer gránátot. Ezeket a munkások megsemmisítették. A cégnek azonban sikerült a többi muníciót .elrejteni és elszállítani. Az üzemi tanácsok értesítették erről az ellenőrző bizottságot – mely, szokásához híven, nem csinált semmit. Ilyen példák nagy száma világosítja. fel a német munkásságot arról, hogy sem a régi szervezetek, sem az elszigetelt direkt akciók nem alkalmasak arra, hogy célját elérje. Az ilyen példák a legjobb iskolák az összefogó forradalmi szervezetek, a munkástanácsok szükségességének, nélkülözhetetlenségének megtanulására. A mozgalmak mindig mint a közvetlen ellenőrzés szerveinek megalakulásai indulnak meg. A napi szükségletek, az osztályharc pillanatnyi eseményei adják meg az első lökést. Csak akció közben derül ki, hogy a kérdéseket nem lehet egymástól elválasztani, hogy a szerveket össze kell kapcsolni, hogy az akciónak általános politikai jelleget kell adni. A helyzet forradalmi állapotát legjobban jellemzi, hogy a legkülönbözőbb okokból indulnak meg az akciók. A muníciószállítás mellett ott szerepel a bérlevonás kérdése (Württemberg), a munkanélküliségé (berlini tüntetés), a termelési eszközök elherdálásának, a termelés kapitalista szabotálásának kérdése. Most többek közt a valutakérdés is belekapcsolódott azáltal, hogy kasseli üzemi tanácsok választmánya szeptember 19-én az összes német bankok üzemi tanácsa útján akciót indított a valutaüzletek hatályos ellenőrzése érdekében stb.
Mindezek a mozgalmak a politikai munkástanácsok felállításának kérdésébe torkollnak bele. Nincs helyünk és módunk arra, hogy az erre vonatkozó adatokat még csak vázlatosan is ismertessük. Csak egy pár példát hozunk fel. Így Münchenben, a fehér terror központjában két nagy üzem (a Maffei és a Bayerische Motorwerke) határozta el a munkástanácsok felállítását; Brémában a Hansa-Lloyd munkássága, Thüringenben 14 helynek nagyszámú üzeme, Erfurtban 9 üzem több mint 8 ezer munkással, Düsseldorfban a Phönix-művek 4 ezer munkással, Hannoverben a Continental Comp. 8 ezer munkással, Magdeburgban R. Wolff 5 ezer munkással stb. Chemnitzben pedig a körlet összes fennálló tanácsa elhatározta, hogy mindenütt megejti a választásokat és rövidesen konferenciára hívják össze az így megválasztott politikai munkástanácsokat.
Ezt a mozgalmat szintén kizárólag a kommunista párt vezeti. Az „ultraforradalmár” KAP eleinte tiltakozott e munkástanácsok választása ellen, azzal az érveléssel, hogy azokat csak akció közben szabad megalkotni, az akció pedig még nincs itt – tehát csak akcióbizottságokat lehet csinálni. Néhány nap múlva saját tömegeinek nyomása alatt kénytelen volt csatlakozni a kommunisták mozgalmához. Az USP, különösen jobb szárnya, minden erejével szabotálja a mozgalmat. Egyes helyeken a balszárny részt vesz az akcióban, de ilyenkor erősen a kommunisták vezetése alatt áll.. Ami persze nem akadályozza meg azt a tényt, hogy számos helyen (berlini üzemek, Merseburg) mégis övék legyen a többség a szavazásokon. A Scheidemannok pártja, az SPD, nyíltan ellentáll a mozgalomnak. Munkásai sok helyen távol tartják magukat a választásoktól. (Így Berlinben a Bergmann-cég 3500 munkásából csak kétezer szavazott le, ugyanott a Borsignál 1100-ból csak 600.) Másutt viszont – a vezetők ellenére – együtt mennek a kommunistákkal, sőt olyan hírek is érkeznek, hogy nem egy üzemben az ő részekről gyengébb az ellentállás, mint a függetlenek részéről; hogy a többségi szociáldemokrata tömegek egy része még jobban leszakadt az áruló vezérekről, mint a függetlenek tömegei.
Persze azért az erjedés ott kevésbé szemmel látható, mint ezeknél. Lehet, sőt valószínű, hogy a függetleneknél beálló pártszakadás, a többségi szocialisták Kasselben megtartandó kongresszusa és a kormányzatban való esetleg nyílt részvételük a többségiek szervezetét is mihamarább meg fogja bontani. Egyelőre a krízis a függetleneknél a legélesebb. Az összes pártszervezetek szenvedélyesen tárgyalják a moszkvai Internacionálé csatlakozási feltételeit. A pártszakadás ma már kétségtelen. Csak az nem bizonyos még, hogy mekkora lesz az a tömeg, mely ma már nyíltan és fenntartás nélkül a forradalom mellé áll. Úgy látszik azonban, hogy a párt igen tekintélyes részét, sőt lehet, hogy többségét fogja kitenni. Erre vall, hogy az előzetes értekeztetek alkalmával a csatlakozás ellen szinte csak ott hoznak határozatokat, ahol a pártfunkcionáriusok jönnek össze (Magdeburgban, Türingiában; Brémában azonban maga a munkásság.) Ellenben ott, ahol a tömegek maguk határoznak (Halle, Schöneberg, Niederbarnim, Hannover, Köln, Ludwigshafen stb.), vagy ahol a bizalmiak jönnek össze (pl. Mannheim), ott a csatlakozás forradalmi pártja van majdnem mindig többségben. A független tömegek mozgásának iránya kétségtelenül a forradalmi Moszkva felé halad, és a mozgalom élére kényszeríti az ingadozó és zavaros baloldali vezetőket.
A két mozgalom: a politikai munkástanácsokban való egyesülés és a régi pártok felbomlása párhuzamosan halad, egymást erősíti és támogatja. A német forradalom egészséges fejlődését éppen az mutatja, hogy nagyszámú irányzat vezet egy cél felé: a forradalom megszervezése felé a kommunista pártban és a politikai munkástanácsokban. A gyakorlat teljes mértékben igazolta a kommunista elméletet. Mint a moszkvai tézisek kiemelik, munkástanácsok csak forradalmi helyzetben, forradalmi tömegakciók közben lehetségesek. De ez semmiképpen sem értelmezhető olyan mechanikusan, mint a függetlenek egy része és a KAP értelmezte, mintha a munkásságnak már az utcán kellene harcolni, vagy pláne már meg kellett ragadni a hatalmat, hogy munkástanácsok lehetségesek legyenek. Csak az kell, hogy az objektív helyzet és a munkásság tömegeinek hangulata forradalmi legyen. Akkor a munkástanácsok alakítása nemcsak következménye a forradalmi helyzetnek, hanem kiindulási pontja az új forradalmi akcióknak. Akkor – nagyrészt a munkástanácsok által – lehetségessé válik, hogy a forradalom állandósuljon, akut stádiumba lépjen. Erre kell a kommunista párt vezetése. A Spartakusbund két évi, nehéz küzdelem után eljutott oda, hogy megragadja a vezetést. Ezt nemcsak a választások eredményei igazolják, ahol a kommunistákra eső szavazatok arányai messze meghaladjak a pártok tagjainak arányszámát (pl. az Allgemeine Elektrizitätsgesellschaft hennigsdorfi gyárában 4 KPD munkástanácstagot választottak meg, 3 KAP és 1 USP mellett, holott a 6 ezer munkás között a párt tagjainak száma nem haladja meg a 120-at), hanem hogy a kezdeményezés, a vezetés a kommunisták kezében van, az ő terveiket, az ő határozati javaslatukat fogadják el, az ő taktikájuk érvényesül a legtöbb esetben a gyakorlatban. A forradalom gyakorlata cselekvőképes párttá nevelte a Spartakusbundot. Ez a párt fogja most már cselekvésre nevelni a munkástanácsok segítségével a német proletariátust. A párt és a munkástanács sokat vitatott kérdését tehát csakugyan a forradalmi gyakorlat oldotta meg. De a legteljesebb mértékben a kommunista elmélet értelmében oldotta meg.
[1] Proletár, Wien 1920. szeptember 30. (I. évf., 15. sz.), 7–9. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Die kommunistische Partei und die politischen Arbeiterräte in Deutschland, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 103. skk. o. – A szerk.
[2] A lapban toll- vagy nyomdahiba: küzdelemnek. – A szerk.
[3] A lapban toll- vagy nyomdahiba: érdekében. – A szerk.