2 ½  = 0^[1]

 

A két és feles Internacionálé,[2] a függetlenek nemzetközi szövetsége, az „egyrészt-másrészt”, az „ugyan…, de mégis” elméletek Internacionáléja, nemsokára megalakul. Február végére, ide Bécsbe tervezik kongresszusukat, és így nemsokára gyönyörködhetünk a világ valamennyi „forradalmi” semmittevőjének Bécsbe sereglésében. „Vezérelveiket”, amelyek alapján a jövőben semmittevésüket berendezni akarják és amelyekkel semmittevésüket a munkások előtt forradalmi frázisokba burkolhatni vélik, most kiadták. Elsőnek persze legfőbb ékességük: a magyar függetlenek Világossága siet leközölni őket. A vezérelvekből kitűnik, hogy az új Internacionálénak sikerült megoldania azt a számtani képtelenséget, hogy 2 ½ = 0-val. Számtanilag persze ez képtelenség. De nem úgy politikailag. Politikailag nagyon jól lehet a mindent követelni és semmit sem tenni. A függetlenek internacionáléja még elég szerény, mikor csak kettő és felet követel, nem pedig mindent. Nem követeli pl. a III. Internacionálé feloszlását. Ellenben éppúgy nem tesz semmit, mintha mindent követelne.

Valóban, az irányelvek nem egyebek, mint az elméleti iránytalanság s a cselekvésre való képtelenség szervezeti összefoglalása. Mint ilyen, természetesen már eleve nem szerveződhetik meg mint Internacionálé, hanem – mondják a vezérelvek – mint a „Szocialista Pártok Nemzetközi Szövetsége”, mely – folytatják az irányelvek – „nem tekinthető az egész proletariátusra kiterjedő Internacionálénak, de igenis alkalmas eszköznek arra, hogy ilyen Internacionálé létrejöjjön.”

Mint előkészületi szervezet, állást foglalt a II. és III. Internacionálé politikájához. A legfontosabb kérdések itt: az imperializmus és a világháború; a diktatúra és a demokrácia; az osztályharc módszerei és szervezetei, az Internacionálé és a pártok „autonómiájának” kérdései. Ezekről a kérdésekről a kongresszust előkészítő bizottság irányelvei elmondják véleményüket.

Mindenekelőtt jellemző és leszegezendő: a teljes elméleti behódolás a kommunizmus elméleti igazságai előtt. Távol áll ugyan tőlünk, hogy csak a legkevésbé is azonosságot vállaljunk az elméleti részek tartalmilag felette zavaros, stílusban mindig elmosott (minden hátsó ajtót nyitva hagyó) megfogalmazásával. De meg kell mégis állapítani, hogy az osztályharc jelen szakaszáról szóló ama tanításokat, melyeket mint a bolsevizmus alapigazságait a függetlenek „tudós” vezérei éveken át szóban és írásban kigúnyoltak, egymás után megtaláljuk az alakuló kongresszus irányelvei között. Így mindenekelőtt az imperializmus beállítását mint a kapitalista fejlődés lényegileg új, végső szakaszát, mint a világháború szükségszerű okozóját. Hogy ez ellen az elmélet ellen éppen az új Internacionálé jelenlegi szellemi vezérei vívták a ^.legélesebb küzdelmet akkor, amikor Rosa Luxemburg szinte egymaga hirdette annak igazát, ezt ők nem bánják. Különösen azért nem, mert minden éles ellentétet elkenő modorukban előre is bűnbocsánatot hirdetnek mindenki számára, aki hamis elméletből indul ki – és az osztályharc ellen vét cselekedeteivel. Így egyfelől megállapítják, hogy a világháború imperialista mivolta a középhatalmak részéről már „a háború első napján” bebizonyosodott. Az antantállamok „demokratikus” háborús legendája – igen furcsa „marxista” „okoskodás” alapján – csak a békekötések után bizonyult „cinikus hazugságok rendszerének”. De bár ennek bizonyult, bár az Internacionálé kizárja a maga kebeléből a szociálpatriótákat, nem kívánja, „hogy azoknak a pártoknak a tagjai, melyek a háború alatt a szociálpatriotizmus szellemében működtek, nyilvános vallomást tegyenek bűneikről, és az sem áll szándékában, hogy mindenkit, aki valaha is politikai hibákat követett el, a politikai pártok közösségéből kirekesztessen.

A múlttal szemben való ez az elnézés nemcsak arra való, hogy „forradalmár” tagjaikat felvehessék, mert hiszen nincs köztük senki, aki nem működött volna hosszabb-rövidebb ideig a szociálpatriotizmus szellemében. Ez nemcsak evolúciós, a szerves fejlődést istenítő „forradalmi” bernsteinista álláspontjukból következik, mely szerint akár egy Kunfi is felfüggeszthette tegnapelőtt az osztályharcot, hirdethette tegnap a proletariátus diktatúráját, denunciálhatja ma a forradalmat – és holnap ismét lehet (az evolúció útján) a forradalom vezetője. Hanem – legfőképpen azért nem akarnak a múltak felett keményen ítélkezni, mert nem akarják maguk elítélni saját jövőjüket. Az imperializmus megállapításából ugyanis az következik, hogy „a proletariátusnak a forradalmi válságot a hatalom meghódítására kell kihasználnia”. Következik, hogy „a kapitalista társadalmon belül éppoly kevéssé biztosítható a béke, mint a népek szabadsága”. Következik, hogy a proletariátusnak „rendületlenül szembe kell helyezkednie az uralkodó osztályok háborús politikájával és igyekeznie kell az imperialista háborút forradalmi elszántsága egész erejével megakadályozni. Ha ez a proletariátus kötelessége minden imperialista háborúval szemben: kétszeres kötelessége azokkal a háborúkkal szemben, amelyeknek az a céljuk, hogy valamely államban a szociális forradalmat leverjék.

Ez nagyon szép volna. Annál szebb, mert az irányelvek azt is megállapítják, hogy „ahol a proletariátus már meghódította a politikai hatalmat, ott is fegyverrel a kezében kell az imperializmus ellen védekeznie”. Igen ám: de a Freiheittől kezdve az új Internacionálé összes hivatalos lapjai komoly és céltudatos propagandát fejtenek ki – egészen az Orgesch és az Antibolsevik Liga[3] szellemében – Szovjet-Oroszország vörös militarizmusa ellen; telekürtölik a világot rémhírekkel Oroszország támadó szándékairól stb. Ha pedig arról van szó, hogy valamely ország munkássága segítségére akar sietni a megtámadott proletárforradalomnak, a „marxista centrum” vezérei mindig módot találnak ennek megszabotálására. (Német függetlenek, az orosz–lengyel háború folyamán.) A legtöbb, amit tőlük el lehet várni, hogy – abban az esetben, ha ez az országukban uralkodó polgári kormány politikájának megfelel – „semlegesek” legyenek. Erre előre és hátra alapszabályilag bűnbocsánatot kell, hogy biztosítsanak önmaguk számára. Mert általános szóban szép elismerni, hogy mindig az imperializmus a támadó fel Szovjet-Oroszországgal szemben. Már újságcikkekben, adott esetben, kellemetlen ilyen irányban írni. De cselekedni, hogy az elv megvalósuljon – teljes lehetetlenség.

Éppen ilyen – hátsó ajtós – behódolás állapítható meg a bolsevizmus elmélete előtt a diktatúra és a demokrácia kérdésében. A „burzsoáziának” mondják az irányelvek – „az Egyesült Államokban, Franciaországban, Svájcban, a Német Birodalomban gyakorolt brutális osztályuralma azt mutatja, hogy a burzsoázia a demokrácia formájában is fenntarthatja a proletárságon gyakorolt diktatúráját”. Ez mindenesetre haladás a Kautsky-féle demokrácia-kretenizmussal szemben. De amilyen jellemző ez a kitétel, hogy a burzsoázia csak fenntarthatja a demokrácia formájában gyakorolt diktatúráját (és lehet más fejlődési út is), olyan jellemző az elmélet továbbfűzése. A demokrácia ti. megszűnvén végcél vagy legalább egyetlen ideális harci eszköz lenni, „kedvező terep” lesz a proletariátus számára. Ez azt jelenti, hogy a demokrácia „adott esetben” a „polgári osztályuralom eszközéből a proletár osztályuralom eszközévé válhat”. (Hogyan!?) Még a független osztályharc-pacifizmus is kénytelen belátni, hogy ebbe a burzsoázia nem fog egyszerűen beleegyezni, és ha nem is fegyverrel, de legalább gazdasági hatalmával fog az új proletárállam ellen küzdeni. A proletariátus diktatúrára kényszerül. „A proletariátus diktatúrája ez esetben a munkásosztálytól meghódított demokratikus államhatalom diktatórikus gyakorlásának formáját ölti magára.” A munkástanácsok rendszere csak az esetben lesz – az új elmélet szerint, melynek Otto Bauer Lenin ellen írt könyve a szellemi apja – a diktatúra formája, ha fegyveres fölkeléssel, tömegsztrájkkal stb. kell a proletariátusnak a hatalmat meghódítania.

Ne gondoljuk, hogy ezek a különbségek csak elméleti szőrszálhasogatások. Jelentőségük igen nagy. Nem mint megállapításoknak, mert hiszen világos, hogy ilyen légüres térben kiokoskodott elméletekkel szemben az osztályharc valósága, a burzsoázia cselekvése még az új Internacionálé elmélete szerint is az „orosz módszert” fogja a proletariátusra rákényszeríteni. Hanem azért, mert ezekből a megállapításokból szükségszerűen következnek az új Internacionálé szervezeti szabályai, cselekvésének irányelvei. Ezek egyfelől megállapítják az osztályharc nemzetközi karakterét. Ennek a „nemzetközi akciónak megszervezése a proletár Internacionálé tulajdonképpeni feladata.” Másfelől azonban a sokfelé ágazó „elméleti lehetőség” különböző taktikákat tesz lehetővé és szükségessé a különböző államokban. Ennek megfelelően „a proletár Internacionálé nem korlátozhatja az egyes szocialista pártokat abban, hogy akcióikat országuk sajátos feltételeihez idomítsák.” Ez a nyúlós fogalmazású mondat tartalmazza az új internacionálé lényegét: amíg a függetlenek függetlenek maradnak, amíg a tömegek hallgatnak rájuk, addig ők minden forradalmi helyzetben meg fogják találni a „demokratikus” hátsó ajtót. Meg fogják találni a lehetőséget a nem cselekvésre. És most megcsinálják Internacionáléjukat, mely előre is áldását adja a forradalom így bejelentett szabotázsára.

A független Internacionálé irányelvei újabb igazolását jelentik a Kommunista Internacionálé taktikájának. Annak, hogy a csatlakozás feltételeiben, a 21 pontban a szervezeti kérdésre helyezte a döntő hangsúlyt, és nem politikai kérdésekre. Politikában az új Internacionálé már hajlandó volna 50 százalékra megegyezni Moszkvával, sőt akár a hátralevő 50 százalékot is ráfizetni – csak ne kelljen a meghatározott elvek alapján cselekednie, csak ne legyen az Internacionálénak hatalma őt cselekvésre kényszeríteni. Csak módjában legyen a „helyzet” megítélése, országa „sajátos” viszonyai alapján (minden opportunista mindenütt „sajátos” viszonyokat lát), a cselekvés elől kitérni. Erre való az új Internacionálé. A proletártömeget az immár elviselhetetlen nyomor, a kapitalizmus folyton növekvő válsága egyre jobban forradalmasítja. A „marxista centrum” vezérei érzik, hogy nyíltan már nem dolgozhatnak együtt a szociálpatriótákkal, sőt – a nyilvánosság előtt – el kell fordulniok tőlük, el kell ítélniök őket, ha komolyan és hatályosan akarnak segíteni nekik a proletariátus elárulásában. Erre va1ó az új Internacionálé. Látszólag Moszkva felé halad. A történelem kényszere alatt meghajol Moszkva elmélete előtt. De gyakorlatában, cselekvésének szervezeti előkészítésében Scheidemannék segítőtársának indul. Scheidemannék hálásak is érte: lapjuk, a Vorwärts agyba-főbe dicséri az új „programot”, és csak azon csodálkozik, hogy „akkor” miért nem lépnek be a II. Internacionáléba? És ez a csodálkozás jogos. Hiszen fából vaskarika az egész program: minden mondata tele belső ellentmondásokkal. Arra való, hogy elhomályosítsa a proletariátus osztályöntudatát: forradalmian hangzó jelszavak mögött lehetővé tegye a vezérek semmittevését és árulását. És a II. Internacionálé sem tesz egyebet! Hilferding és Bauer bátran keblére borulhatna – és fog még borulni – Scheidemann-nak és Noskénak, ahogy keblére borult Kunfi Garaminak, Böhm pedig Peyernek!

 

[1] Proletár, Wien 1921. január 27. (II. évf., 4. [31.] sz.), 7–8. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 215. skk. o. – A szerk.

[2] A Szocialista Pártok Nemzetközi Munkaközössége (a „kétésfeles” vagy bécsi Internacionálé) 1921. február 22–27-én tartotta Bécsben alakuló kongresszusát. Tagjai az Independent Labour Party és az USPD mellett a francia, az osztrák és a svájci szocialista párt voltak, vezető személyiségei között ott volt az osztrák Friedrich Adler (a kétésfeles Internacionálé titkára), a svájci Robert Grimm, a német Georg Ledebour, a francia Jean Longuet és a brit Richard Colligham Wallhead. Miután a küldetés, melyet magukra vállaltak, hogy ugyanis valamiképpen közvetítsenek a szociáldemokrata és a kommunista pártok között, meghiúsult, és az USPD 1922-ben föloldódott az SPD-ben, 1923. május 21–25-én a bécsi Internacionálé pártjai a II. Internacionáléval közösen létrehozták a Szocialista Munkásinternacionálét. – A bécsi nemzetközi szocialista kongresszus irányelveit ld. itt. –  A szerk.

[3] Antibolschewistische Liga: 1918 decemberében  Eduard Stadler konzervatív újságíró által életre hívott szélsőjobboldali szervezet; támogatására Stadler 1919 januárjában megnyerte a német nagytőke legnevesebb képviselőit, az így létrejött Antibolschewistenfonds der deutschen Unternehmerschaft becslések szerint 250 millió birodalmi márkával támogatta a Generalsekretariat für Studium und Bekämpfung des Bolschewismus fedőnév alatt működő Ligát és rajta keresztül a szabadcsapatokat; valószínűleg a Liga besúgói juttatatták a wilmersdofi Bürgerwehr, majd a Garde-Kavallerie-Schützen-Division kezére Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot is.