Agárdi Péter–Kardos András–Mesterházi Miklós

Érted jöttek, nem ellened

Az MTA és a Lukács Archívum

Élet és Irodalom, LXI. évf., 36. sz., 2017. szeptember 8.

 

A Magyar Tudomány (az MTA folyóirata, a továbbiakban MT) augusztusi száma egy kisebb blokkot szentelt Lukács Györgynek, pontosabban a még áprilisban The Legacy of Lukács címmel megrendezett budapesti konferenciának. S ez voltaképp szép gesztus volt a laptól, hiszen az Akadémia maga (így tűnt) mintha nem igazán tudott volna a konferenciáról, noha észrevehetetlennek nem volt mondható – vagy száz előadás hangzott el, és a világ négy sarkából érkeztek a hallgatók is, tekintélyes tudósok és imponálóan sok fiatal –, és a konferencia egy olyan, Magyarországon ugyan nem igazán ismert, de a nagyvilágban valamelyes hírnévre vergődött valakinek a műveiről szólt, aki egyszer régen rendes tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. A szóban forgó blokkban a hazai főszervező, Kelemen János számolt be magáról a konferenciáról, és a lap, mintegy illusztrációképp, közölte Heller Ágnes előadásának magyar változatát. Közölte továbbá Monok Istvánnak, az akadémiai könyvtár (MTA KIK, a Lukács Archívum felettes szerve) főigazgatójának – mint utóbb kiderült, felkérésre írt – cikkét Az emlékezet közgyűjteményi megőrzése. Lukács György hagyatéka kapcsán címmel. Az utóbbi írás első ránézésre nem tűnt a tárgyba vágni, és valamiképp a hangneme is disszonánsan hathatott az olvasóra, tekintve, hogy ilyen alkalmakkor a szerzők jobbára dicsérni, nem temetni jönnek Cae­sart, de a dolog nem megfejthetetlen: a szóban forgó konferencia (erre Kelemen cikke is utalt) nem utolsósorban tiltakozás volt a Lukács Archívum fölszámolására szőtt akadémia tervek ellen, amelyek a leghevesebb fölháborodást váltották ki szakmai körökből, de a szakmai köröknél szélesebb publikumból is. Ha a konferenciát magát nem is, ezt az Akadémia észrevette, Monok írása ennek köszönhető, így is olvasandó: a lukácsi hagyaték iránt tanúsított akadémiai figyelem és gondoskodás foglalataként. S mint ilyen – végül is az Akadémiáról van szó – a dolog tán egy szélesebb közönség érdeklődésére is számot tarthat, mint az MT publikuma, amelyik különben is megfosztatott attól, hogy mérlegre tegye a főigazgató cikkének érveit: a lap Kelemen János kérését, hogy néhány helyreigazító megjegyzést fűzhessen Monok írásához, elutasította.

A főigazgató cikkének látomásos nyitó bekezdései, amelyekben inkvizítorok bukkannak föl, hogy a mai újságírásban keljenek új életre, a politikai korrektség diktatúráját ültetve az emberiség nyakába, rejtelmesnek tűnhetnek, de azért nem megfejthetetlenek. Nem kevesebbet állítanak, mint hogy az az általános viszolygás, amely az Akadémia tervét fogadta, hogy beszegezi a Lukács Archívum ajtaját, meg hogy az Akadémia ezt a tervet a lukácsi hagyaték megmentéseként próbálta föltálalni, valamiféle összeesküvésre vall, újságok, újságírók (és filozófusok? esztéták? társadalomtudósok?) összeesküvésére, hogy hazugságokkal mocskolják be az ártatlanságot magát. Nem csekélység. Nem csekélység tájékozatlan aggodalmaskodásnak deklarálni hozzáértők sokaságának megdöbbent értetlenségét, nem csekélység a lukácsi hagyaték elzárásának, az eltitkolás és a privilégiumokkal való visszaélés elegyének nyilvánítani a Lukács Archívum több évtizedes ténykedését. És a lukácsi hagyaték megmentésének mutatni, ami ígérkezik – az sem kicsinység. Amiért is ebben az írásban engedtessék meg kissé a háttérbe szorítanunk az akadémiai udvariaskodást („Uram, lángész lobog Önben. / Uram, Önben nemkülönben”), és kicsit sarkosabban fogalmaznunk.

Monok főigazgató kétségkívül részletesebben nem tud semmit a Lukács Archívumról, mint elődje a főigazgatói székben, az, aki az Archívum összes maradék tudományos munkatársát szélnek eresztette, és aki egyetlen archívumi látogatása alkalmával, kissé elszakadva a kíséretét alkotó többi akadémiai hatalmasságtól, megállt az egyik szoba ajtajában, és szemét tűnődve arra a plafonig érő, egész falnyi beépített lemezszekrényre függesztve, amely az Archívum létrejötte óta Lukács kéziratait és levelezését őrzi, inkább kijelentette, mintsem kérdezte, hogy „ugye, itt kéziratok nincsenek?” Monok részletesebben nem tud semmit, de ez nem javít a dolgon. Számos ponton állít valótlanságot, olykor téved, máskor szándékosan vezeti félre olvasóit, ezzel súlyosan inszinuálva a Lukács Archívumot mint intézményt, illetve valaha volt munkatársait. Az alábbiakban kénytelenek vagyunk a szövegkörnyezetből kiragadni a cikk egyes állításait, de az olvasó könnyedén a körmünkre nézhet: http://www.matud.iif.hu.

Nos: Monok szerint Lukács „maga is gondolt az emlékezetére”, „[k]özgyűjteményi emlékezetére is”, amiért is az MTA Filozófiai Intézetére hagyta „könyvtárának megmaradt részét – hiszen sem a heidelbergi könyvtárát nem ismerjük, sem a moszkvait, sem másutt használt könyveit (kizárólag a halálakor Budapesten, a lakásában található könyvekre vonatkozott végakarata)”. – Magunk persze nem tudjuk, vajon Lukács valóban az emlékezetére gondolva hagyta-e a Filozófiai Intézetre – amely, mellesleg, az ő és Fogarasi Béla szorgalmazására jött létre – a könyveit, vagy csak nem szerette volna, hogy ez a valóban értékes és izgalmas könyvtár ebek harmincadjára kerüljön. Az azonban bizonyos, hogy amit Monok Lukács könyvtárának „megmaradt részéről” tud, igencsak hozzávetőleges. A könyvek némelyikének története persze rejtélyes, és ezekkel a rejtélyekkel egy főigazgatónak nem kötelessége tisztában lenni, csak mert a gyűjtemény történetesen alája tartozik; az Archívumba látogató kutatók, ha érdekelte őket, mindenesetre mindig is értesülhettek pár dologról. Arról például, hogy van könyv – igaz, nem sok –, amelyet Lukács egész életében magával hurcolt (az ilyesmit ex librisekből, kézírásos bejegyzésekből tudni); vagy hogy moszkvai könyvtárát, illetve amit abból megőrzendőnek tartott, valószínűleg teljes egészében hazahozta (a könyvek nagy hányadában találhatók orosz antikváriumi és könyvtári pecsétek, vignetták). Értesülhettek arról is, hogy Lukács persze ’45 után is folyamatosan rendelt könyveket, rendelt pesti meg német és svájci antikváriumokból is, és a régebbi kiadású könyvek java része fiatalkori könyvtárának rekonstruálását szolgálta: a valamikor már forgatott, de elkallódott könyvek megszerzését (forrás: fiatalkori jegyzetei, például a Dosztojevszkij-jegyzetek, amelyeken az egyes művek oldalszámai megegyeznek a mai könyvtárában található kiadások oldalszámaival, sőt Lukács alkalmanként ugyanott jelölte is a mű egyes részeit, mint amely helyekre fiatalkorában hivatkozott). Stb.

Az persze igaz, hogy „kizárólag a halálakor Budapesten, a lakásában található könyvekre vonatkozott végakarata” – mi másra vonatkozhatott volna?

Ez eddig talán csak bohózat, a kéziratok dolga súlyosabb: Monoknak az Archívumban őrzött kéziratokról sincs fogalma; „maradék” kéziratokról ír, meg arról, hogy „kéziratai közül alig maradt fenn valami”. – Nos, a filozófus teljes 1945 utáni életműve megvan; szinte valamennyi kézirata a ’30-as, ’40-es moszkvai évekből; és az Archívumban van a halála után előkerült heidelbergi bőrönd tartalma (fiatalkori esztétikája, néhány korai esszé, ifjúkori levelezése, jegyzeteinek sokasága) és néhány, más úton fönnmaradt kézirat, például a Die Theorie des Romansé. Az összesen több mint 1000 irategységnyi kézirat talán nem illethető a „maradék” meg az „alig” szavakkal. Nem mellesleg ezek a kéziratok nem kiállítani vagy ellenkezőleg, raktárba rekeszteni való fosszíliák: „működnek”, példa rá A regény elméletének újabb magyar kiadása, vagy amire Rüdiger Dannemann (az Internationale Georg-Lukács-Gesellschaft titkára, a Lukács-Jahrbuch főszerkesztője) mutatott rá, hogy ugyanis az Ontológia egy újabb német kiadásában szöveggondozási problémák miatt újra a kéziratokhoz kell majd visszanyúlni (a példák tovább volnának szaporíthatók).

Ami idáig puszta tájékozatlanságnak tűnhetett, híján az inszinuáció bármi szándékának, a továbbiakban már alighanem szándékos félrevezetés, hiszen a cikk állításait szerzője maga is aligha hiheti: „Nincsen teljes katalógus sem a könyvekről, sem a kéziratokról” – áll a cikkben, és: – „Az MTA Könyvtár Kézirattára mint örökös fel kívánja dolgozni Lukács György kéziratos hagyatékát, jóllehet nem tudjuk, hogy [Lukács] mit hagyott ránk, hiszen negyvenhat év alatt a tételes jegyzékük sem készült el a kéziratoknak.” – De. A könyveknek is és a kéziratoknak is teljes katalógusuk van. Igaz, annak a kornak (a hetvenes éveknek) a technikai színvonalán, amikor készültek, de szakszerűek és használhatók. Az elmúlt évtizedekben viszont a Lukács Archívum minden olyan lépését, amely ezek korszerűsítését kezdeményezte (technikai és szakmai segítséget kérve), fenntartója, az MTA rendre ignorálta. A 2000‑es években külső pályázati pénzből készült egy online adatbázis Lukács levelezéséről.

Cáfolatnak ennyi tökéletesen elegendő, de: képzelheti bárki ép ésszel, hogy mindazok, akik az Archívumban őrzött kéziratanyagból jelentettek meg írásokat, „vak tyúk is talál szemet” alapon túrtak bele a lukácsi kézirathalmokba, és cibálták elő onnan, amit közölni akartak, minthogy „nem tudjuk, [Lukács] mit hagyott ránk, hiszen negyvenhat év alatt a tételes jegyzékük sem készült el a kéziratoknak”?

Nem tűnik-e úgy, hogy az egyetlen, aki nem tudja, mit hagyott ránk Lukács, az akadémiai könyvtár főigazgatója? És hogy „az MTA Könyvtár Kézirattára mint örökös fel kívánja dolgozni Lukács György kéziratos hagyatékát”, nem fenyegetésnek hangzik-e inkább ilyen körülmények között, mintsem kecsegtető ígéretnek?

Pár bekezdéssel előbb, kicsit álszenten azt írtuk, az, ahogy Monok a kéziratanyagról vélekedik, talán csak tájékozatlanságra vall. Legyünk méltányosak, többről van szó, kísérletről azok hiteltelenítésére (az egész ügy jelentéktelen apróságként való föltüntetésére, amely körül indokolatlanul támadt hűhó), akik protestáltak és protestálnak az Akadémia tervei ellen. A bekezdés igen tudományosan kezdődik; amibe torkollik, azt viszont lehetetlen illendően minősíteni: „A másik fontos, nem megkerülhető közgyűjteményi szempont a teljesség kérdése. Nem elég megismerni egy dokumentumcsoport néhány elemét, megállni egy-egy fontos vagy annak tartott darabnál, s azt úgy dolgozni fel tartalmilag, hogy fogalmunk sincs a szövegkörnyezetéről. Lukács György esetében ez különösen fontos, hiszen kéziratai közül alig maradt fenn valami. Nem kell túlozni, Archívumot emlegetni, amikor a filozófus életének csak utolsó korszaka dokumentálható alapvetően a megmaradt kéziratos anyaggal, könyvekkel.” – Kiemelés tőlünk. Értjük.

Monok nemcsak félretájékoztat, manipulál is: „A Lukács Archívum szakmai munkája támogatására létrehoztak egy alapítványt, számomra megfoghatatlan módon, pártalapítványként (a Magyar Szocialista Párt alapítványaként).” – Ami a szakmai munkát illeti, az Archívum (hisz ezért hozták létre) elsősorban arra hagyatkozott, hogy munkatársai – amíg voltak, amíg lehettek ilyenek – irodalmárok, esztéták, filozófusok voltak, és persze dolgoztak adandó alkalommal „külsősök” is az archívumban, nem is épp avatatlanok. De 2016-ban valóban létrejött a Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány (LANA), amely, így igaz, szeretné az Archívum szakmai munkáját támogatni (ha lesz még mit), de itt talán jobb a nevén nevezni a dolgot: azért jött létre, hogy megakadályozza az Archívumra váró fölszámolást. Ám a LANA egyáltalán nem pártalapítvány. Amivel Monok összemossa, abban a reményben, hogy akad az MT-nek olvasója, aki a Magyar Szocialista Párt említésekor azonnal kénkőszagot orront, az a jóval régebbi, 1989-ben létrehozott Lukács György Alapítvány, amely azonban sohasem támogatta sem az Archívumot magát, sem munkavállalóit, ezt szabályai nem is engedik. Támogatta viszont számos Lukáccsal kapcsolatos kutatási projekt elkészültét és publikálását – ami nem egészen világos, miért volna fölróható. A két alapítványt összekeverni szándékos manipuláció – a főigazgatónak többször is volt alkalma megbizonyosodni arról, hogy különböző institúciókról van szó.

Ha az olvasó apránként úgy találná, tán hiba volt Lukácstól kéziratait, könyveit az Akadémiára bízni, a főigazgatónak mindenesetre vannak érvei, miért volna jó úgy érteni a végrendeletet, ahogy ő érti (vagyis megfosztani a kéziratoktól az Archívumot), miért volnának a kéziratok akkor jó, illetve inkább: miért voltak eredendően rossz helyen. Igaz, ezek az érvek értelmetlenek: „A végrendeletet a hetvenes évek elején, az akkori állami, illetve szakmai érdekeltek felemás módon hajtották végre. Létrehoztak egy olyan emlékhelyet, közgyűjteményt, kutatóintézetet, amelynek feladata lett volna Lukács György írott és szellemi örökségének ápolása: feltárása, az újabb Lukács-irodalom beszerzése, közgyűjteményi és tartalmi feldolgozása, továbbá használtatása. Elnevezték archívumnak, jóllehet a legkevésbé sem volt az, de a névadás igazán mellékes kérdés.” – Hogy mi volt ebben „felemás”, csak találgathatjuk; amúgy az Archívumban pontosan az történt, ami Monok szerint nem. És ha a főigazgató (a Könyvtár, az Akadémia, akárki) elfajzásnak, abszurditásnak véli, hogy az Archívum botor filozófusai és filológusai a hagyaték rendszerezésébe, kiolvasásába és kiadásába fogtak, az nem a Lukács Archívumra nézve kínos. Nem az Archívumra nézve kínos, még akkor sem, ha aligha egyedül a könyvtár főigazgatója nem érti (tesz úgy, mintha nem értené?) a Lukács Archívumnak ezt a többarcúságát, valahogy az Akadémia (a Könyvtár, a Filozófiai Intézet) is értetlenül szemlélte időnként. De akkor nem volna szabad megsértődni azon (mondván, hogy „farkast kiált[anak]”, holott „a bárányok éppen nyugodtan legelésznek”), ha a külvilág – társadalomtudósok, irodalmárok, filozófusok és egy seregnyi egyetemista, akik, ha Lukács közelebbről érdekelte őket, semmi abszurditást nem találtak abban, hogy a Lukács Archívumhoz forduljanak – döbbenten tiltakozik az Akadémia hirtelen támadt odaadása ellen, amellyel Lukács végrendeletét immár „egyértelműen” akarja végrehajtani (beszüntetve mindent, ami több volna raktározásnál).

Az előbbi bekezdésben idézett sorok közvetlenül így folytatódnak: „Ennek az intézménynek a sorsa – függetlenül a politikai változásoktól – szakmailag kódoltan hányattatásra lett ezzel ítélve.” – Meglehet. Bár azt azért hozzá kellett volna tennie a szerzőnek, hogy a hányattatásról épp az MTA gondoskodott, úgy 30 éve. Az utóbbi időben egyáltalában nem függetlenül a politikai változásoktól.

Különös fordított világ kezd az MT cikkében kibontakozni, egyfajta alternatív valóság, melyben a lámpa a padlóról mered a mennyezet felé, okok és okozatok pedig boldog körtáncot lejtenek. Mint az alábbi tréfában is: „A lakás állapota mára olyan mértékig romlott, hogy nem egyszerűen méltatlanná vált egy nemzetközileg elismert filozófus emlékéhez, hanem veszélyezteti az ott őrzött dokumentumok épségét (beázás, hőmérséklet-változások, savasodás, rendezetlenség). Ezeknek a körülményeknek a kialakulásáért nem az MTA a felelős, hiszen a hagyaték gondozatlansága, szakszerűtlen tárolása – a feldolgozásban addig sem jutottak el, hogy a leveleket a borítékból kiszedjék, és ne összehajtva tárolják, garantálva a papírlap széttörését – az ott, az Archívumból élők dolga lett volna [kiemelések tőlünk].” – A mondatban különnemű dolgok kavarognak, mintha csak az elmaradt levéltári munkából következnék a lelakottság, és levéltárosok biztonsággal tudnának csőtörést elhárítani, ellenben filoszok nem, pedig ők az archívumból élnek (egek ura!, fizetést kaptak a munkájukért). De azért talán nem észrevehetetlen a csalás: a fizikai körülmények alakulásáért persze hogy éppenséggel az MTA mint tulajdonos és fenntartó felel. 1992-ben még felújította a lakást, de aztán vége szakadt a gondoskodásnak.

De hagyjuk a kormos falakat, van vádból cifrább is: „És itt kell beszélni a közgyűjteményi emlékezetőrzés újabb alapkövetelményéről, a nyilvánosságáról. Egy közgyűjtemény nem hitbizomány. Nincsenek stoppolt témák. Minden dokumentum hozzáférhető mindenki számára. Az ír róluk, aki akar, akár még a kérdéskör sarlatánjai is. A Lukács Archívum pedig ma, 2017-ben, nyilvánosan nem hozzáférhető.” – Ha az a szó, hogy nyilvánosság, még azt jelenti, ahogy használni gyerekkorunkban megtanultuk, és amit szótár szerint jelent (könyvtárak esetében is), akkor a Lukács Archívum természetesen nyilvánosan hozzáférhető, sohasem volt hitbizomány, Budapesttől Buenos Airesig bárki látogathatta, és látogatja is a mai napig. Ha ellenben a bekezdés azt szeretné mondani, és a cikk szerzője csak, istenkém, félreérthetően fogalmazott, hogy az archívumi anyagokhoz való internetes hozzáférés korlátozott, nos, ez igaz. Csakhogy az Archívum minden próbálkozása, hogy honlapot működtessen, anyagokat tegyen közzé stb., tökéletes közönybe ütközött akadémiai felettes szervei részéről – amit az Archívum mégis megcsinált, azt az Akadémiától függetlenül, pályázati pénzekből tette.

Ami politikai hátsógondolatoknak, melléfogásoknak és logikai bakugrásoknak ebből a salátájából az Archívum múltját érinti, az vélhetően csak bennünket, ennek a cikknek az aláíróit érdekli, akik együtt úgy kilencven évet húztak le az Archívumban, meg még párakat; csak ennyiért nem érte volna meg klaviatúrát ragadnunk. De a teljes dezorientáltságra valló állítások voltaképp a dicső jövőnek vannak hivatva alapot vetni, és – alulírottak történetesen a LANA kuratóriumi tagjai – ezért a főigazgatói eszmefuttatást nem igazán engedhettük el minden további nélkül a fülünk mellett. A cikkben fölfestett jövő pompás dolgokat ígér: „…digitalizáljuk a teljes anyagot, és kitesszük a világhálóra, az MTA Könyvtár szándéka szerint teljesen nyílt hozzáféréssel: bárki, bárhol a világon olvashatja, kutathatja az egyes kéziratokat”, mármint bárki, aki tudja Lukács keze írását olvasni (vagy a levelezőpartnereiét), mert hát ez így nem közzététel (nincs átirat, nincs jegyzet stb.). Meg ha sikerül elcsitítani minden szerzői jogi, személyiségi jogi, kiadói aggályt (de persze a könyvtár főigazgatója nem szükségképp kell otthonosan mozogjon a textológiában vagy a jogban). Meg ha kerül pénz rá, mert bár „[A]z MTA gazdag örökséget kapott […] Egyedül azonban nem tudja, és – véleményem szerint – ne is akarja megoldani az emlékezet őrzését.” (Szóval: hiszi a piszi.) És lesz még más is, hisz Monok szerint „fontos és jó dolog, ha egy-egy kiváló író, költő, színész […], de akár egy politikus életterét is az emlékezet részévé tesszük, ezek közt lehet, és legyen is egy-egy filozófus […] A történelem mások tapasztalata, így az is kiváló tapasztalat, ha bemutatjuk, miként válik egy szakértelmiségi politikussá, miként viselkedik tudósként, köztisztviselőként [?], politikusként, köznapi emberként” – szóval ha megérjük, lesz Lukács-panoptikum (hivatalos akadémiai szlengben: emlékhely), úgy tűnik, némiképp a Terror Háza modorában. Kézirat-kiolvasás, kutatás, kiadás – az nem lesz. Az Akadémia megszabadul a szégyenfolttól, hogy Lukáccsal asszociálható (arról igazán nem tehet, hogy a „vitatottsága mellett is elismert” gondolkodó rásózta a hagyatékát, ahogy arról sem, hogy a „farkast kiáltók” nyomására egyelőre nem tud megszabadulni Lukács hajdani, az Archívumnak helyet adó – és lám, tancélosan berendezhető – lakásától). No igen; az MTA a halála óta nem tud mit kezdeni sem Lukács munkásságával, sem emlékével, sem hírnevével (a felsőbbség számára Lukács életében is „kellemetlen” volt – © Eörsi István –, sokszor volt kellemetlen magasabb akadémiai körök számára is); nem érthetetlen, hogy az averzió átragadt a Lukács Archívumra is, amelyet csak úgy fölszámolni valaha kínos lett volna, de zsugorítására (pár év kegyelmi időszaktól eltekintve) sűrűn támadtak ötletek. De ötletet ennyire bizarrul még nem indokoltak, mint az MT cikke, amely szerint kirúgott vagy elaggott filoszok (hat éve nincs az Archívumban olyan, hogy tudományos munkatárs) médiacézárokkal összefogva (vajon kikre gondol a cikk szerzője?) tiporják el inkvizítori dühvel a szegény, kiszolgáltatott, szégyenlős hallgatásra ítélt Akadémia pompásan érvelt eszméit arra nézve, miként kellene Lukácsot bebalzsamozni. S teszik ezt „alig valami” miatt, és persze azért, mert visszaélve hatalmukkal, leplezni akarják az állapotokért való felelősségüket, ingyenélésük eme krőzusi forrását.

Valaha kínosnak tűnt csak úgy fölszámolni az Archívumot. De mintha egyre kevésbé tűnnék kínosnak bármi is.

A fényes jövő körülbelül borzalmas leend – de az olvasó, föltesszük, csak legyint: tudja, és látott már ilyet. Megint valami, ami valaha úgy-ahogy, de működött, aztán kiéheztették, lebutították, majd azzal, hogy hisz úgysem ér semmit, zsebre vágták. És az olvasónak igaza van, ám mégis van a dologban talán valami feszélyező – hogy ez történetesen a Magyar Tudományos Akadémia kebelén történik.