Az elmélet regénye

A Lukács Archívum szétszerelése

Élet és Irodalom, LX. évfolyam, 19. szám, 2016. május 13.

 

„Boldog kor, melyben a csillagos ég a térképe a járható és bejárandó utaknak, s útjait a csillagok fénye világítja meg.” Így kezdődik Lukács György éppen száz évvel ezelőtt megjelent műve, A regény elmélete. Erről a műről és százéves világkarrierjéről (ha tetszik: hatástörténetéről) is szólhatna ez a szöveg, egyrészt megemlékezve a jubileumról, másrészt, kicsit restelkedve, követni némiképp a jelenkori francia filozófiai kultúrát, amely ugyanis külön ennek a Lukács-műnek szentelt folyóiratszámban (Romanesques. Revue du Centre d’études du roman et du romanesque) emlékezett meg A regény elméletéről. Úgy gondolják ugyanis, hogy Lukács 1916-ban megjelent műve korszakos jelentőségű a modern nyugati filozófiában és esztétikában.

Ez az eredetileg megemlékezőnek szánt esszé azonban bizony kényszerű „magyaros” fordulatot vett: kicsorbult – mind tárgyát, mind hangnemét tekintve. Történt ugyanis, hogy a Magyar Tudományos Akadémia vezetősége úgy döntött, „szétszereli” az 1972-ben, Lukács halála után alapított Belgrád rakparti archívumot (Lukács Archívum és Könyvtár, a továbbiakban: LAK). Beszéljünk egyenesen: a szétszerelés (melyről alant hosszabban szólok) voltaképpen bezárást jelent. Az MTA tervei szerint Lukács könyvei a Q3-nak nevezett humántudományi központba kerülnek; kéziratai, levelezése, a szekunder irodalom és dokumentáció stb. pedig először az MTA Könyvtárának Kézirattárába, majd az ottani szakszerű feldolgozás és digitalizálás után (ami éveket is igénybe vehet) állítólag követnék hagyatéki testvérüket, Lukács könyvtárát, és bekerülnének a Q3-ba. Ezzel pediglen – úgymond – együtt maradna, ami összetartozik, új helyen, légkondicionált körülmények között.

Hol itt a Lukács Archívum szétszerelése vagy bezárása? No pláne, hogy az MTA elnöke még a segítségét is felajánlotta azoknak, akik (hazai és külföldi magánszemélyek, létrehozandó alapítványok?) emlékhelyet akarnak csinálni a tartalmától megfosztott Lukács-lakásból. Ha megveszik az önkormányzati lakást, a tudós testület technikailag, jogilag ugyanis segédkezne ebben. Persze ezt az emlékhelyet már nem az MTA tartaná fenn és működtetné, hiszen elnöke megfogalmazásában „az Akadémia nem tart fenn tudósai számára emlékhelyeket”. Eközben a felszín alatti bezárásról hallgat a mély. Most akkor hogy is van ez? Megőrzés vagy bezárás? Korszerűsítés vagy megszüntetés? Lovász László az Akadémia közgyűlésén, 2016. május 2-án idézte Lukács végrendeletét: „Könyvtáramat a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének hagyományozom azzal, hogy az Intézet önálló gyűjteményként kezelje.” Továbbá: „A kézirataimat a Magyar Tudományos Akadémiának hagyományozom megőrzés végett.” S miután a Filozófiai Intézet jövőre a Q3-ba fog költözni, az MTA elnöke úgy „érvelt”, akkor felel meg Lukács intencióinak, ha a Belgrád rakparti lakásban működő, eredeti helyén lévő könyveket elszállíttatja a Filozófiai Intézet új helyére. Csakhogy: a Filozófiai Intézet eddig is létezett (mostanáig éppen a Várban), ám senkinek nem jutott eszébe Lukács hagyatéki könyvtárát s a halála után megjelent Lukács-műveket és a hozzájuk kapcsolódó hatalmas szekunder irodalmat tartalmazó „posztumusz” könyvtárat odaszállítani. S noha jogilag valóban a Filozófiai Intézet tulajdonát képezték, kiválóan hozzáférhetők voltak a kutatók számára az elmúlt négy évtized során a Lukács egykori lakásában működő LAK-ban. Annál is inkább, mert a kutatás számára együtt kell legyenek a kéziratok, a nyomtatott kiadások, a levelek, Lukács jegyzetei, a hang- és filmfelvételek, valamint a recepció. A kéziratok és a levelek elvitele, illetve digitalizálása (ami helyes és szükséges) egyébként abszolúte nem igényli a LAK felszámolását: akár dobozonként el lehet vinni őket a Könyvtár Kézirattárába digitalizálni és feldolgozni, ami persze jóval komolyabb munkát igényel, mint csupán beszkennelni őket.

Azon kívül, hogy két példányban biztonsági mikrofilmfelvétel készült róluk, az archívum több mint négy évtizede alatt az Akadémia sosem kezdeményezte vagy támogatta a kéziratos Lukács-hagyaték modern feldolgozását. Akkor sem, amikor a LAK szervezetileg a Filozófiai Intézethez, akkor sem, amikor az MTA központi könyvtárához tartozott. Így aztán kissé furcsának hat a hiányokat a LAK elmúlt négy évtizedén számon kérni, mint az az elmúlt években vádként többször is elhangzott. Ami mégis történt ez ügyben, az az ott dolgozók s néhány külső támogató és nyertes pályázat érdeme: van például – részben már digitálisan hozzáférhető – katalógus a kéziratokról és a könyvekről, folyóiratokról, kétségkívül nem elég korszerű formában. A korai levelezés nagy része nyomtatva és több nyelven is megjelent, az 1945 utániból pedig egy bő digitális válogatás férhető hozzá.

Az Akadémia mindezek helyett, nyilván az örökösök tulajdonát képező bútorokra apellálva, emlékhelyet javasol azon valakiknek, akik számára Lukács György emlékezete fontos. Csakhogy: magam, aki több mint két évtizedig dolgoztam a LAK-ban, még soha senkitől nem hallottam (beleértve a most tiltakozó mintegy tízezer embert), hogy ide elsősorban emlékhelyet kellene szervezni. A LAK évtizedeken keresztül – természetesen gondosan megőrizve a filozófus vizuálisan emlékezetes dolgozószobájának múzeumjellegét is – mindenekelőtt kutatásokkal, textológiával, Lukács műveinek (részben újra-) kiadásával, a modern filozófia más klasszikusainak publikálásával, szakmai tanácskozások szervezésével foglalkozott, valamint ellátott több száz, a világ minden tájáról folyamatosan idelátogató tudóst, kutatót, egyetemi hallgatót és civil érdeklődőt szakmai tanácsokkal vagy éppen könyvtári és kézirattári anyagokkal. Fénykorában a LAK tíz–tizenkét filozófusnak, esztétának és irodalmárnak adott munkát; a LAK munkatársai több mint száz könyvet adtak ki, gondoztak, szerkesztettek stb.

Mindezekre úgy reagálni, hogy ez a négy évtized ellentmond Lukács végakaratának, és az Akadémia kvázi csak most teljesíti be azt, úgy gondolom, nem több merő cinizmusnál. És ha már ennél az elkedvetlenítő minősítésnél tartunk: az MTA elnöke április 20-i sajtótájékoztatóján azt is mondotta, hogy komolytalan annak a nyolcezer embernek a petíciója, akik éppen nála tiltakoztak a LAK bezárása ellen. Majd hozzátette és most a közgyűlésen is megerősítette, hogy „8001-iknek engem is soroljanak az aláírók közé”. Vagyis hogy egyfelől dehogyis zárnak ők be semmit, ellenkezőleg, másfelől ő maga is tiltakozna akkor, ha valaki ilyet akarna tenni. Lovász László ezzel megsértett – nem 8000, hanem – több mint tízezer embert (valójában két petícióról van szó, rengeteg külföldi és magyar filozófusról és más értelmiségiekről), akik az elmúlt hónapok sajtóhíreiből úgy interpretálták a helyzetet, hogy az Akadémia nem egyben akarja tartani az akadémikus Lukács hagyatékát, hanem szét akarja szerelni. Ennyi aggódó ember kompetenciáját aligha illendő ily módon kifigurázni és lesöpörni az asztalról.

De hát végül is: miért kell hozzányúlni a Belgrád rakparti lakásban működő LAK-hoz? Miért kell hol a magas lakbérre, hol a tűzveszélyességre, hol a légkondicionálás hiányára, hol a digitális kor parancsára hivatkozva szétszerelni azt, ami a maga helyén több mint négy évtizede – bizonyára nem hibátlanul – kutatóhelyként funkcionál? A bezárásra vonatkozó érvek azért ilyen súlytalanok, mert nem őszinték: az Akadémia igazából sosem tudott mit kezdeni a Lukács-hagyatékkal és magával Lukáccsal sem, aki életének 1918 utáni szakaszában marxista volt s maradt. Hol ide, hol oda helyezte szervezetileg az archívumot, megszüntetni mind ez idáig nem akarta, de fejleszteni sem. Sőt hat évvel ezelőtt, a filozófusok ellen indított rágalomhadjárat farvizén frontális támadást intézett a LAK ellen: az itt dolgozó kutatókat könyvtárosként az MTA Könyvtárába helyezte át, amivel az archívumban meg is szüntette a kutatómunkát. Majd ugyan már Lovász László elnöksége időszakában a kutatók egy része visszakapta eredeti jogosítványát, ám nem a LAK-ban, ergo tudományos kutatómunka az archívumban azóta sem folyhat.

Most pedig maga a maradék intézmény is szétszerelés előtt áll. (Nem részletezném azt a problémát, hogy minden jel szerint az új helyen egyszerűen nincs is elég ún. térbeli kapacitás a több mint 8000 könyv plusz folyóirat, plusz kéziratok, levelek, dokumentumok stb. együttes elhelyezésére.) Az alapkérdés az: miért nem fogadja el az MTA, hogy Lukács György (Bartók Béla mellett) huszadik századi nemzeti kultúránk vitathatatlanul világhírű alakja, következésképp teljesen felesleges, sőt romboló jellegű a lakásában négy évtizede működő archívumot részeiben (esetleg majd egészben) kitelepíteni, „áthelyezni” a Soroksári útra, magyarán megszüntetni. Minden modernizáció végrehajtható ebben a lakásban! Hacsak… Hacsak nem az az igazság, hogy az MTA valamiképpen – ha megszabadulni talán nem is akar tőle, de legalábbis – Lukács jelentőségét csökkentve próbál megfelelni annak az emlékezetpolitikai elvárásnak, amely a baloldali Lukács Györgyöt nem kívánja a magyar kultúra kiemelt szereplőjeként számon tartani.

Sajnálom, de attól tartok, ez az igazság. Minden más érv csak álságos figyelemelterelés, és azért olyan gyengék az érvek, mert őszintétlenek: el akarnak valamit takarni, csak éppen nem sikerül nekik.

Lukács Györgynek mind a filozófiáját, mind a politikai álláspontját lehet és kell elemezni és vitatni. Ennek ő maga is ösztönzője volt, miközben számos esetben lett különböző előjelű kirekesztések áldozata. Éppen tanítványai kezdték meg – még az életében – Lukács szellemi hagyatékának kritikai feldolgozását, de a kritikai diskurzus és elemzés mit sem változtat azon, hogy Lukács mind a mai napig szerte a világon az egyik legismertebb és legtöbbet kiadott huszadik századi filozófus. De filozófus, és nem színésznő. Nem emlékhelyet kell csinálni kegytárgyaiból, hanem élő és eleven organizmusként fejleszteni és megőrizni kell a hagyatékát.

Lukács György 1915 márciusában a következőt írja Paul Ernstnek: „Most végre hozzálátok új könyvemhez: Dosztojevszkijről. […] A könyv azonban Dosztojevszkijnél sokkal többet tartalmaz majd: metafizikai etikám és történetfilozófiám nagy részét stb.” Mint tudjuk, ezt a könyvet Lukács nem írja meg, az előkészületeket tartalmazó, elképesztő mennyiségű jegyzetet és vázlatot – a valójában megírt A regény elmélete című, immár százéves művel együtt, vagyis a Dosztojevszkij-jegyzeteket – 2009‑ben a Gond-Cura Alapítvány éppen a LAK kutatóinak munkája révén adta ki magyarul.

Sok évtizeddel a mű születése után a szintén világhírű Paul de Man ezt írta A regény elméletéről szóló tanulmányában: „A regény elméletének rövid kritikai elemezésén keresztül néhány alapvető különbséget remélek kimutatni a között, ami máig érvényesnek tűnik, és ami problematikussá vált ebben a nagyon koncentrált és nagyon bonyolult esszében.” Mi sem akarunk mást: saját eredeti, jól funkcionáló közegében lehessen tovább kutatható és vitatható ez a száz éve született remekmű és Lukács sok más műve. Ehhez azonban sehova nem szükséges elköltöztetni hagyatéka bármelyik egységét, hanem ott helyben van vele teendője a tudománynak és a kultúrának. Ha már nekünk, magyaroknak nem lett megünneplendő évszám e könyv századik születésnapja (ezt meghagytuk másoknak), akkor legalább ne hagyjuk, hogy szerzőjének archívuma úgy legyen összeszerelve, hogy a tatarozás alatt valójában dúl a szétszerelés.